Aranyhaj, a kicsi tündér szomorúan üldögélt az egyik falevélen, lógatta a lábát, és pityergett. Könnyei fényes kis tócsává álltak össze a földön, zokogását messzire vitte a nyári szél. Máskor fényesen ragyogó tündérszárnya most fakó, sárgás színbe borult. Pamacs, a mókus éppen makkot keresett az avarban, amikor meglátta a bánatos tündért.
- Szia, Aranyhaj! - köszönt illedelmesen.
- Szia, Pamacs - suttogta Aranyhaj, amikor meglátta odalent barátját, és ismét zokogásban tört ki.
- Mi a baj? - kíváncsiskodott Pamacs, nyakát a magasba nyújtva. Rosszul esett neki, hogy így látja a tündért.
- A többiek megint kinevettek - magyarázta Aranyhaj, és lassú szárnycsapásokkal leereszkedett a mókus mellé. - Azt mondták, ügyetlen vagyok. Még a leveleket sem tudom lerázni a fáról, nem tudom megidézni a nyári esőt sem. Azt mondták, nem értek semmihez, és hogy majd ők felkészítik a természetet az őszre, én pedig tegyem azt, amit a legjobban tudok, azaz semmit!
- Jól van, jól van - veregette meg a tündér vállát Pamacs. - Ne hagyd, hogy így bánjanak veled! Mutasd meg nekik, hogy igenis, érsz valamit!
- De ha egyszer tényleg nem értek semmihez - mondta Aranyhaj, és a szemében ismét egy nagy, kövér könnycsepp jelent meg.
- Hát, ha hiszel nekik, akkor igazuk is lesz - mondta bölcsen Pamacs. - De ne búsulj! Gondolj arra, hogy legalább egyvalamiben jobb vagy náluk!
- Miben?
- Nem vagy olyan undok másokkal - kuncogott Pamacs. - Na, gyere! Segítek megtalálni azt, amiben a legjobb lehetsz.
- Köszönöm! - ugrott a mókus nyakába vidáman Aranyhaj. - Igazi barát vagy!
- Úgyis éppen ráérek... - szabadkozott a mókus. - Mi is a dolga nyár végén egy tündérnek?
- Ó, rengeteg minden! Nyárból nem olyan könnyű őszt varázsolni. A még zöld leveleket barnára kell festeni, lerázni a lombhullatókról a levelet, elbújtatni a virágokat, hideg szelet kavarni, hogy figyelmeztessünk mindenkit az évszakváltásra...
- Jó, jó, ennyi elég lesz egyelőre - vágott a tündér szavába Pamacs. - Kezdjük mondjuk a lombhullatással!
A mellettük terebélyesedő tölgyfára mutatott, aminek az ágán korábban Aranyhaj búslakodott. A tölgy tele volt élénkzöld levelekkel, amiket játékosan zörgetett a szél.
Aranyhaj kiterjesztette szárnyát, mely most elszánt ezüst színben pompázott. Felszállt a levegőbe, és megállt a fatörzs előtt. Ujját finoman hozzáérintette a fához, és lökött rajta egyet. De a levelek mind egy szálig a faágakon maradtak.
- Nem megy - ereszkedett vissza Aranyhaj Pamacs mellé.
Az egyik tündér magasan elszállt felettük.
- Talán előbb barnára kellene festeni, okoska! - kiáltotta le gúnyosan, és nevetve tovaszállt.
- Ne vedd úgy a szívedre! - mondta barátjának Pamacs. - Nézd! Néhány makk leesett. Nekem jól fog jönni, lesz télen is csemegém. Igazán hálás vagyok érte.
- Ó! - ámuldozott Aranyhaj, de hamar elkedvtelenedett. - Sajnos ez kevés.
- Hát akkor hozz festéket! Gyönyörű őszbe öltöztetjük majd ezt a fát.
- Szép lesz! - örvendezett Aranyhaj, és már fel is szállt, hogy Tündérhonból elhozza a szükséges eszközöket. Nem telt bele pár perc, és már vissza is ért barátja mellé.
- És most mi a teendő? - érdeklődött Pamacs.
- Fogni kell a festéket, és ráönteni a levelekre, majd az ecsettel elsimítani a részleteket - hadarta Aranyhaj. - Csak figyelj! Remélem, szép lesz!
- Biztosan gyönyörű lesz - bólogatott a mókus.
Aranyhaj a levegőbe emelkedett, magasan a fa lombkoronája fölé, majd kinyitotta a festékes dobozt, és tartalmát a lombra borította. Pamacs döbbenten nézte az eredményt. A tölgyfa levelei ugyanis nem barna, hanem mindenféle színben virítottak, pirosban, sárgában, kékben, zöldben, narancsban.
A közelben szorgoskodó tündérek mind hangos nevetésben törtek ki. Aranyhaj rémülten nézte a kezében szorongatott, immár üres dobozt.
- Rosszat hoztam el! - mondta, amikor leereszkedett Pamacs mellé, és ismét pityeregni kezdett. - Ez vegyes szín...
- Ugyan! - legyintett a mókus, és pisze orrával a többi tündér felé bökött. - Nem értem, mi bajuk ezeknek. Szerintem igazán színpompás lett.
- Színpompás, színpompás... De ha egyszer barnának kellene lennie! Ahogy a fű is zölden mutat szépen, a nap sárgán, az ég kéken...
A kis tündér hirtelen felkapta a fejét, szeme elkerekedett.
- Mi az? - kérdezte Pamacs.
- Van egy ötletem! Ne mozdulj, mindjárt jövök! - Azzal Aranyhaj már el is szállt vissza Tündérhonba. Nem törődött a sok kuncogó, ujjal mutogató társával, csak elszántan repült. Szárnya ezúttal élénk aranyba burkolózott.
Amikor visszaért Pamacs mellé, felmutatta, mit hozott: egy öblös, nagyméretű festékbödönt.
- Barna? - kérdezte a mókus.
- Nem! Vegyes szín!
- De hát azt mondtad, hogy a fa... - mondta Pamacs, de Aranyhaj a szavába vágott:
- Azt majd a többiek elintézik. Nekem jobb ötletem van! Figyelj! - Azzal egy határozott mozdulattal az égre loccsantotta a festéket.
Az égbolton keskeny sávban folytak végig a színek, vegyesen, a vízpárától csillámlóan, vöröstől az ibolyáig. A festékív a tölgyfától indult, felemelkedett az égbolt tetejéig, majd visszakanyarodott a föld felé.
A tündérek mind ámuldozva nézték a jelenséget, de ebben az ámuldozásban már nem gúny, hanem őszinte csodálat rejlett.
Aranyhaj büszkén kihúzta magát, hogy mindenki lássa: ez az ő műve, azé a kis tündéré, akit nem is olyan rég még mindenki tehetségtelennek tartott.
- Neked köszönhetem - mondta Pamacsnak -, ha nem állsz ki mellettem, sosem jutott volna eszembe.
- Ugyan, szóra sem érdemes - pironkodott a mókus. - Látod, hogy igazam volt? Mindenkinek van valamihez tehetsége, és nem szabad hagyni, hogy mások elhitessék veled, hogy nem érsz semmit. - A színsávra mutatott. - Gyönyörűt alkottál.
- Örülök, hogy tetszik - mosolygott Aranyhaj és újra az égboltra meredt.
- És hogy fogod elnevezni?
- Szivárványnak - kacsintott a kicsi tündér, és vidáman felnevetett. Hangját messzire vitte az őszi szél.