Tüske és Bozont

 Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túlontúl élt egy fiatal leány. Kócos, fürtös haja miatt mindenki csak Bozontnak csúfolta. Nagynénje próbált már túladni rajta, de senkinek se kellett, így egyre csak bosszankodott miatta, s mindenféle rágalmakkal illette. Nem állhatta ezt a lány, felkerekedett egy napon, és hosszú gyaloglás után egy városba ért. A földesúr fia éppen házasodni készült. Nosza megnézem magamnak ezt az úrfit - gondolta magában Bozont.
Így is lett. Azonnal beleszeretett a széparcú fiúba, aki azonban olyan gőgős volt, hogy egyetlen leány sem felelt meg neki. Bozont így okoskodott:- Egy életem, egy halálom, bizony szerencsét próbálok az úrfinál.Aznap hatalmas bált rendeztek a földesúr kastélyában.

Bozont átvágott a díszesnél díszesebb hölgyek között, és megállt az úrfi előtt, aki karosszékében éppen tükrében ellenőrizte frizuráját.
- Felséges Úrfi! - szólt hozzá vakmerően. - Csodálom szépséged, s minden vágyam, hogy feleségedként szolgáljalak téged. A fiatal nemes nevetve hallgatta a különös, borzas hajú lányt, majd nyelvével csettintett egyet és így válaszolt.
- Micsoda kérés ez, egy ilyen otromba lánytól?! No de nem bánom. Te leszel a feleségem.
Szavait döbbent csend követte, de az Úrfi gonosz mosollyal hozzátette:- Egyetlen feltétellel.
- Bármilyen feltételt teljesítek. - Szólt gyorsan a leány. - Hozd el nekem az élet vizét, mely az Élet és Halál forrásánál ered, hogy szépségemet és ifjúságomat örökké csodálhassák az emberek.
Bozont csendesen hallgatott. Végül bólintott.
- Ahogy a felséges Úrfi kívánja. Amint kilépett egy kastélyból egy varjút pillantott meg az ágon. Egyenest a szemébe nézett, s mintha hívta volna.
Bozont nem tétovázott. Követte a varjút. Így jutott el egy sűrű, sötét erdő közelébe. Ott aztán a madár beröppent a fák közé, s nyomtalanul eltűnt. Hiába kereste, szólongatta Bozont, egyre csak mélyebbre jutott a fák között. Már a napfény sem hatolt be a lombok zárt koronáján. Bozonton úrrá lett a félelem, magában fohászkodott kedves szüleihez, őseihez, segítsenek neki.Ekkor váratlanul egy halvány derengésben úszó kámzsás alak lépett elé.

- Hogy kerülsz ide te lány, ahol a madár nyomát sem találni? - Mordult rá érdes hangján.
Bozont riadalma egyre nőtt, de erőt vett magán és tiszteletteljesen meghajolt.-
Köszöntelek, ó, erdők hatalmas szelleme! A nevem Bozont, és egy varjú hozott engem ide. Különös fényben égő szemével csak nézte a szellem a leányt.- Szerencséd, hogy az erdők szellemének neveztél. Tudd meg, hogy ez az Elfeledettek Erdeje, és én, Tüske, az őre vagyok. Mondd, mi járatban vagy?
- Kedves Tüske, én bizony az Élet és Halál Forrását keresem.
- No, hát ha azt keresed, majd elkísérlek utadon. Messzi, veszélyes vidéken található. Nem leánynak való helyen.Most már ketten folytatták útjukat. Virágos völgyeken, zúgó, sodró folyókon át mentek rendületlen. Majd hófödte kristályhegyeken keresztül jutottak el a képzeleten túlra. Tüske mindig tudta, melyik utat válasszák, s Bozont hálás volt társaságáért. Teltek a hónapok, s ők egyre közelebb kerültek egymáshoz. Bozont már egyáltalán nem félt a derengő fénnyel égő szellemtől, de Tüske hallgatag és komor maradt.Végül a hetedik hónap hetedik éjjelén megtalálták a hegyet, melynek belsejében az Élet és Halál Forrása fakadt.
Fekete ónixkövek csillogtak a csillagok fényében, tetejét gyémántok fedték hó helyett. A hegy bejárata előtt két óriási főnix trónolt.
- Köszöntünk titeket, Élet és Halál Forrásának védelmezői! - Hajtotta meg magát Bozont és Tüske a főnixek felé. - Kérlek titeket engedjetek át minket a kapun!
Az egyik narancs, és vörös színben lángoló főnix kék szemével az idegenekre nézett, s mintha a föld mélyéből szólna, így beszélt:
- A kapu csak azt engedi be a telihold harmadik éjszakáján, akinek a természet erői meghallgatták könyörgését.
Többet nem szóltak. Bozont és Tüske bólintottak köszönetük jeléül, s kissé távolabb tábort vertek.
- Szerencsénk van. - Nézett fel az égre Tüske. - Holnap lesz a telihold első éjszakája. Szó nem zavarta az éjjel némán köréjük kúszó árnyait, s ismeretlen állatok neszezéseit.

Éjféltájt Tüske elővette furulyáját. Bús dallam szállt fel belőle, mely körülkerítette Bozont szívét.
- Honnan e furcsa melódia? Mért bánatos a szíved? - kérdezte a lány, de választ nem kapott. Így folytatta néma könyörgését a természet erőihez, hogy engedjék be őt a kapun.
A következő éjszaka is pont ugyanúgy telt el, mint az első. Tüske éjfélkor elővette furulyáját, eljátszotta rajta szívfájdító dalát, s Bozont újra megkérdezte őt:
- Honnan e furcsa melódia? Mért oly bánatos a szíved? Választ most sem kapott. Hanem amikor a harmadik éjszaka mondta el fohászát, s Tüske újrajátszott a furulyán, ismét megkérdezte:
- Honnan e furcsa melódia? S mért oly bánatos a szíved? A szellem sóhajtott egyet, s eltette a furulyát. Beszélni kezdett:
Réges-régen, távoli földön éltem békében és boldogságban. Apám király volt, s nekem gondtalan éveim. Egy napon vadászat közben ismeretlen erdőbe értem. Bolyongtam - isten tudja mennyi ideig -, mígnem egyszer csak egy tisztásra értem. Látom ám, hogy egy félelmetes, ádáz kígyó - sose láttam még ekkorát -, elkapott egy szerencsétlen őzgidát. Több se kellett nekem! Kivontam kardomat, se levágtam a kígyó fejét. Az őzgida épphogy el tudott szaladni. S én ott álltam megbabonázva a tetem fölött. Csillogó zöld bőre a szemem láttára fakult meg, s omlott porrá. Szél támadt. Felkapta a hamut, s örvényt tekert körém, hogy majd' megfulladtam.Köhögve, prüszkölve álltam fel, miután véget ért. Alig éltem. Mikor szemem kinyitottam, két nő állt előttem. Egyikük szépséges, akár a hajnal, másikuk vénségesen vén, s megfáradt, mint a nyári, lenyugvó nap. Így szóltak hozzám:
- Megszegted ennek az erdőnek szent törvényeit. Beleavatkoztál a sors örök, és megmásíthatatlan körforgásába. Ezért most lakolnod kell.
- De hát... - kezdtem védekezni, de elnémítottak szemük haragos villanásával.- Mostantól száz évig kell védened az Elfeledettek Erdejében lakókat, s a törvényt. Ha letelt a száz esztendő, magad is elfeledetté válsz, miután harmadszor is feljött a telihold.Súlyos csend ereszkedett a két barát közé. Bozont szeméből a részvét könnyei hulltak. Tüske szomorúan nézte a lány arcát.
Felkelt a nap, s aranysugaraival megnyitotta a hegy kapuját.
- Menj! - Mondta bátorító mosollyal Tüske. - hiszen ezért jöttél ide.
- Ugye itt leszel még, mire visszajövök? - Kérdezte félénken a lány.
- Itt leszek. - Válaszolta a férfi.

Bozont mélyet szippantott a friss hajnali levegőből, és elindult át a kapun. Mögötte bezáródott, és eltűnt a kijárat, a legmélyebb sötétségben hagyva a lányt. Egy testetlen hang szólt hozzá:
- Három próba áll előtted fiatal leány. Ha mindegyiket sikerrel teljesíted, tied lehet az Élet vagy a Halál vize. Készen állsz?
- Igen. - Húzta ki magát Bozont, s bátran nekivágott az ismeretlennek. A teremben, ahova ért, egy palló volt kifeszítve. De olyan vékony, hogy éppen csak elfért rajt az egyik lába.
- Ez itt - szólt a hang - a könyörület pallója. Most megmérjük, hogy mennyire voltál eddigi életedben könyörületes embertársaidhoz.Bozont késlekedés nélkül rálépett az ingatag hídra. Alatta alaktalan, barnás massza kavargott. Alig pár lépést tett előre, mikor lábát erős karok ragadták meg, és megpróbálták a mélybe rántani.- Ők azok, akiket sosem szántál meg. Akik iránt irigységet, dacot, esetleg féltékenységet éreztél.Bozont az arcok közül felismerte a nagynénjét, aki igaztalanul bánt vele, s mindazokat a faluból, akik kigúnyolták őt.
- De hát ők bántottak engem! - kiáltotta kétségbeesetten. Már alig bírta tartani magát.
- A könyörület nehézsége éppen ebben rejlik. - Mondta szigorúan a hang.Bozont lázasan gondolkodott mit is tehetne. Aztán eszébe jutott egy lány, akire féltékeny volt, mert csinosan öltözött. Ő is ott volt a többiek között. Ránézett az arcára, s felrémlett előtte, hogy nem sokkal azelőtt ugyanez a lány szerelmi bánatában a folyóba vetette magát. Szíve megtelt a szánalom és részvét érzésével. S lábáról lassan lecsúsztak a szorító kezek.Most már folytathatta útját. A második terembe érve először nem talált semmit. Csak, amikor jobban körülnézett vette észre a sötét, gomolygó felhőket a feje felett.
- Ez a gyűlölet felhője. - Szólt a hang. - Aki sohasem gyűlölt, s nem mondott rosszindulatú szavakat, az baj nélkül juthat át rajta. Bozont szíve a torkában dobogott, mikor elindult. S már majdnem eljutott a terem közepéig, amikor iszonyatos vihar kerekedett körülötte. Villámlott és dörgött. Pillanatok alatt elázott. De még az iszonyatos zaj közben is tisztán hallotta a sok gyűlölködő szót, kegyetlenségeket, melyeket meggondolatlanul mondott azokra, akik érzése szerint jogtalanul bántották őt. Megrendülten hallgatta saját eltorzult hangját, s az általa megsértett emberek fájdalmas sírását. Nem bírta elviselni a fájdalmat, amely a szívét összeszorította. Zokogva borult térdre és megalázkodva motyogta:

- Bocsássatok meg nekem! Ugye még nem késő? Bocsássatok meg!Amikor már minden reményét feladta a szabadulásra, még akkor is tovább könyörgött:
- Kérlek titeket, bocsássatok meg nekem!S lám a felhő végül meghallgatta őszinte bűnbánatát, és útjára eresztette a megtört leányt.Szívébe bánat költözött, lemondott az életről is.
- Semmi sincsen veszve. Két próbát már teljesítettél. Az utolsó próbától ne félj hát! A testetlen hang biztató szavai lelket öntöttek belé. S felidézte magában az Úrfi képét, akinek a szerelméért mindezt megteszi. Elszántan lépett hát az utolsó terembe. Egy gyönyörű szivárvány húzódott éppen előtte, már éppen át akart menni alatta, mikor észrevette, hogy színeiben különböző képek rejlenek.
- Ez a kívánságaid szivárványa. - Közölte a hang, majd minden elnémult körülötte. Megbabonázva meredt a piros színre, majd a sárga, és narancssárga színekre, amelyek régi, elfelejtett vágyainak teljesülését mutatták. Hogyan kapta meg a szüleitől a gyönyörű ruhácskát, amit olyan nagyon szeretett volna, felülhetett a lóra, melyre sosem engedték, és elhalmozták minden széppel és jóval, amire csak vágyott. Sokáig időzött a képeknél, néha újra nézte, amelyik nagyon tetszett neki. A zöld és kék képeken viszontlátta halott szüleit és barátokra talált. Édesanyja kifésülte a haját, szalagot rakott bele. Ő lett a legszebb lány a faluban. Az indigó és ibolya képeken mostani önmagát látta, amint ügyességét, okosságát dicsérik. Nála volt az Élet vize. Csodálattal néztek rá. Tetszettek neki a képek, legyezgették hiúságát. S végül megnézte az utolsó színben rejlő képet is. Magát látta, amint az Úrfi felesége lett. De valami nem tetszett neki. Bozont összehúzott szemöldökkel meredt az Úrfira. Ő bizony nem így emlékezett rá. A fiú öntelten bámulta magát a tükörben, menyasszonyára rá sem nézett.

- Nem lehet ilyen gőgős, beképzelt! - kiáltott fel Bozont, és kioktatta a szivárványt - Az én szerelmem nagyszerű és csodálatos ember!
- Én csak a te kívánságaidat mutatom. Ezek itt a te álmaid. - Védekezett a szivárvány.
Bozont hirtelen feleszmélt kábultságából.
- Hamis, értéktelen álmok vagytok. - kiáltott a színekre. - Látni sem bírlak titeket.
Amint ezt kimondta a szivárvány semmivé foszlott, s ő ott állt egyedül a sötét teremben. Magányosnak, elveszettnek érezte magát. Sírni kezdett. Aztán eszébe jutott Tüske, aki hamarosan talán örökre a feledésbe merül, ő meg itt szánja magát, pedig még megmenthetné őt. Új erőt adott neki ez az érzés, elszántan lépett át az immár nyitott ajtón.A végéhez ért. A sziklafalból két víz tört elő. Az egyik kristálytiszta, s olyan fényes, hogy Bozont szeme alig bírta nézését. A másik pedig szintén ragyogó, de sötét, akár a legfélelmetesebb, holdtalan éj. A tóból, mely összegyűjtötte a két forrás vizét, egy tündér emelkedett ki. Haja kékes-zöld, s kagylók, csigák díszítették. Bőre áttetsző, akár maga a víz.
- Üdvözöllek téged, kit Bozontként csúfoltak az emberek. Átjutottál a próbákon, mondd hát, mit szeretnél, melyik vízhez jöttél? - A tündér hangja olyan volt, akár a csobogás, lágy és dallamos.
- Úrnőm, én úgy jöttem ide, hogy egy férfinak akartam örömet szerezni az Élet vizével. De útközben találkoztam valakivel, akit barátomnak nevezek. Nehéz átok ül rajta, és fáj a szívem érte.
- Megértelek, s tudom, kiről beszélsz. - A tündér hangjában szánalom csendült.
- De félek, nem segíthetek. Őt csak te mentheted meg.Bozont szomorúan lehajtotta a fejét.
- Hát minden hiába? - kérdezte kétségbeesetten. A tündér azonban elmosolyodott.
- Sokat nem segíthetek, de ajándékba fogadd el tőlem ezt a takarót, melyet társaim szőttek holdsugárból és meríts a vízből, ahogy szíved diktálja.

Bozont megköszönte a csodálatos ajándékot, s megmerítette üvegét az Élet vizéből.
- Most csukd be a szemed, fordulj meg háromszor magad körül, és mondd: ott legyek, ahol akarok.Bozont még egyszer megköszönte a segítséget, a kedvességet, majd háromszor megfordult maga körül, kimondta a varázsigét, s egy szempillantás alatt Tüske mellett állt. A nap éppen lebukott a látóhatáron, halvány derengés szállta meg a tájat. Tüske mosolyogva figyelte a lányt.
- Milyen ügyes lány vagy te! - Mondta elismerően. Majd elkomorodott. - Ez lesz az utolsó éjszakám.
Bozont nem szomorodott el.
- Gyere. - Szólt, és leült a sziklafal tövébe. - Osszd meg velem ezt a takarót. Hadd háláljam meg mindazt, amit értem tettél.
Tüske és Bozont összebújtak a takaró alatt. Kereste őket a holdvilág, de nem találta. A sziklafal tövében csak saját visszfényére talált. Körbejárta útját az égen, de hiába kutatott nem bukkant nyomukra. Bosszankodva merült el, mikor újra felkelt a nap. De ő bizony már meglátta őket, s arcukat cirógatta melege sugarával.
- Itt vagy még! - kiáltott örömmel Bozont, mikor barátja arcára tekintett. Tüske szomorkás mosollyal válaszolt.- Úgy tűnik haladékot kaptam, de emberi testem már soha nem nyerem vissza.
- Azt hiszem, ezen is segíthetek. - Szólt Bozont és mosolyogva elővette zsebéből az Élet vizét.
- Idd csak meg.Tüske a fejét rázta.
- Ezt másnak szántad.
- Senki nincs, aki nálad jobban megérdemelné. - Mondta szelíden.
- Kérlek. Tüske végül ráállt, s kiitta a folyadékot. Nem telt bele pár perc, s halvány, áttetsző alakja hússá és vérré változott.Megölelték, megcsókolták egymást. Boldogan élnek még talán ma is.
Így volt, mese volt.