Sűrűn belepi a ropogós hó az öreg fenyőerdőt. Az ezüstös Telihold földöntúli fénnyel ragyog az éjszakai táj felett, és a méltóságteljes fák árnyékot vetnek a hóra. Ritkán ilyen világos sebhelyes arcú öreg barátunk. Mikor magasan fenn jár az égen, a nap pedig a lehető legtávolabb van tőle a Föld másik oldalán, csak akkor tündöklik ilyen sugárzó tekintettel. Holdfogyatkozás előtti percekben szokott ilyen kacéran csábítani élénk mosolyával. Ünnepi, mélykék bársonyba öltözteti az alvó fenyvest, és ezüstös takaróval védi álmát. Mély és sűrű nyugalom üli meg a helyet, amit csak néha zavar meg egy-egy ág reccsenése, amint az megadja magát a hó terhe alatt, majd újra lidérces csendben, lábujjhegyen a földre huppan. Ezután újra hangtalan mozdulatlanság telepszik vastag tollpaplanával a vidékre. A fenyő és hóillattal keveredett kristálytiszta levegő meg sem rezzen.
A méltóságteljesen magasba ágaskodó fák között egy piciny sárgás pont táncol valahol a messzeségben. Mintha az élet apró szikráját varázsolná ide, a megnyugvás birodalmába. Közelebb menve a fény felé egyre jobban kivehető egy nehéz, gerendákból összeépített erős szerkezetű faház, melynek téglából rakott kéménye ontja magából a füstsárkányt, ami vígan tovaillan a végtelen csillagos univerzumba. Az ablakokon kiszűrődő fényt és vidám hangokat pedig rögtön elnyeli a sűrűn körülölelő ódon rengeteg.
Bent a házban szinte ünnepi hangulat, és a merőben új érzetek sokasága rázza fel a megpihent tekintetet. Milyen barátságosan ég a láng a kandallóban! Árasztja magából a sárgás fényt és a meleget, nem is törődve azzal, hogy ki van körülötte, ő mindenkinek ad magából. Még a jégszívű embereket is felolvasztja és megnyugtatja ez a harmóniával telt melegség. Életet varázsol a ház belsejébe, és melegséggel tölti el a kandalló előtt ülő társaság lelkét. Némán figyeli vidám beszélgetésüket, miközben körbetáncolja a száraz fahasábokat. Megihleti jókedvű társaságát és témát ad nekik, miközben ők jóízűen falatoznak és kortyolnak a bíborvörös borral telt poharakból. A jóhangulatú beszélgetéseket olykor-olykor egy kirobbanó kacagás váltja fel, amit aztán néhány hangos bekiáltás kísér. Időközönként átölelik egymást, valaki feláll és vígan körbetáncolja az asztalt, aztán próbálják túlharsogni a másikat. Fennhangon hirdetik az élet szeretetét, mámorosan élvezik a lángok csendes ringatását és gondviselését, mit sem törődnek azzal, hogy kényelmük kizárólag a kalitkába zárt Tűznek köszönhető. Ha megkérdeznéd őket, talán még azt is hazudnák, hogy ők keltették életre a kandallóban a lángokat, pedig mindenki tudja, hogy ez fordítva van, és a Tűz keltette életre őket.
Mindezért cserébe Prométheusz ajándéka kap néha egy-egy vastagabb, zsíros fahasábot, hogy elrágódjon rajta egy darabig, amikor már megéhezett és elvékonyodott. Ekkor újra erőre kap, és pislákoló fénnyel megtáncoltatja, majd elringatja ember-barátait. Bóbiskol ő is, mintha csak érezné, hogy odakint alszik a természet. Börtönében azonban álomittasan visszagondol dicső múltjára, amikor még nem szorították őt gátak közé, hanem szabadon rohanhatott végig a tájon, keblére ölelve minden fát és élőlényt az öreg erdőben. Hacsak egy picit is kimehetne körbenézni, életet varázsolna a halott természetbe is. Felmelegítené a jeges fákat, és ördögi táncot lejtve repítené őket a végtelen csillagos ég felé. Ha kiszabadulhatna, megmutathatná szeretetét az egész világnak, nemcsak annak a néhány embernek körülötte. Tomboló őrült szeretetét, mely miután mindent felfalt, saját magával is végez. Tudja ő, hogy pokoli örvénylő táncával saját maga alól is kieszi az anyagot, ami táplálja őt, de mit törődik vele. Ha tehetné, felfalná az egész világot, sőt az egész univerzumot is. Ilyen a természete! Szeretetét és gondoskodását nem tudja ennél udvariasabb módon kifejezni, de ezt nem is várja el tőle senki.
Nem törődik a halállal, mert az jóbarátja neki. Miután kitombolja magát, eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Élete minden pillanatában a pusztulásba rohan, ahogy egyre több és több anyagot emészt fel, mégis amit elér, azt a martalékává teszi. Minél jobban végzi feladatát, annál gyorsabban szalad az elmúlásba, mintha csak ez lenne a célja. Annyira szereti az életet, hogy esze ágában sincs félni a haláltól, csak a pillanat örömének él. Tudja, hogy amíg a világ létezik, addig neki is minden joga megvan a fennmaradáshoz, hiszen sokszor fájdalmas szeretete nélkül nincs is újjászületés. Létezése nélkül az univerzum csupán egy halott, végtelen jeges matéria lenne, melyben csupán egy fagyott, elfojtott sikoly terjedne gazdátlanul egyik bolygó faláról a másikra verődve, nem pedig az élet. A Tűz életet varázsol a mindenségbe azzal, hogy biztosítja a körforgást, és átszállítja az anyagot a szellemi világba. Ő az egyetlen, aki nem fél attól, hogy ki-be járkáljon az élet és halál kapuján, magával ragadva mindent a látható világból útja során. Mérgével megöli az anyagot, hogy a lélek tovább haladhasson útján, ugyanakkor gondoskodásával és tanításával nemesíti is azt, és lehetővé teszi fejlődését. Láttad már, amikor a hóvirág kibontja első bátortalan leveleit a fagyos földből a tavaszi napsütés bíztató és hívogató szavára? Láttad már azt az üde zöld színt, mellyel újjáéled egy leégett erdő? Láttad már tavasszal a fákat, amint rügyezni kezdenek, és friss leveleket hajtanak? Ez az élet, mely a halál táptalajából fejlődik. A virágba bomló fák gyökerei mentén ott vannak a korábbi évek lehullott leveleiből származó bomlástermékek, melyek mind akkor fejlődtek ki, amikor a természet látszólag halott volt. Ha a természet nem halna meg ősszel, akkor nem is kezdhetne élni tavasszal. A halál támogatja az életet, és az élet támogatja a halált.
Jól tudja ezt a Tűz, ezért ő nem fukarkodik a szenvedéllyel és az élvezetekkel, nem spórol a későbbi nehéz időkre, nem tartalékol a nyugdíjas évekre. Vakmerően fejest ugrik az életbe minden körülmények között. Amikor felélte mindazt, amije van, egyszerűen eltűnik, átköltözik a túlvilágra, és nem marad utána semmi csak hamu és por, ami azonban már egyáltalán nem hasonlít méltóságteljes egyéniségére. Talán a másvilágon is ilyen őrült táncba kezd, mikor itt megszűnik létezni, és amikor ott is felélte szellemi táplálékát, visszajön, és újabb dalra gyújt. Éneke pedig megihleti a költőket, a hősöket, a világmegváltókat, a virágokat, a fákat, az állatokat, az embereket, a hegyi patakokat és az egész világot. Szenvedélyes forrósággal szerelemre lobbantja a szíveket, ünnepi forgatagot és életet varázsol a természetbe. Csak arra vigyázz, ki ne szabaduljon rejtekéből, mert akkor tánca az utolsó lesz.
Ilyen gondolatok járnak a Tűz fejében, miközben lassan elrágódik egy kisebb göcsörtös ágon. Elalvás előtt az emberek bőségesen megrakják fával az öreg vaskandallót, hogy jó meleg legyen éjszakára. A lángok erőre kapnak és bemelegítik a faházat. Újra örömmel pattog a szikra, és a Tűz ismét eljátssza diadalittas táncát. Tudja, hogy az emberek tavaszig táplálnák börtönében, de ő nem elégszik meg ezzel. Amint erőre kap és megérzi az élet örvénylő táncának őrült varázsát, már nincs, aki megállítsa. Ilyen a természete! Percekkel később, mikor már mindenki nyugovóra tért, egy piciny szikra pattan ki a fapadlóra a szellőzőnyílásból.
Kint a félig eltakart Hold fénye alatt megborzong az erdő ezüstruhája, ahogy a gerendákból összerakott ház nyitott ablakából egyre töményebb füst kezd kiszivárogni.