Évszám
2010
Üres tekintettel bámultam az ivókút egyre fodrozódó vízébe, és úgy éreztem, hogy a gondosan, kemény munkával felépített életem támpillérei recsegve-ropogva dőlnek a porba. Tükörképem idegen volt, már rég nem találkoztam vele. Idegen volt a sovány arc, a barnára sült bőr, és a hosszú haj alól kivilágító szemek. Főleg ezek voltak ijesztőek a múltbeli énemhez képest. Emlékek néztek rám a szemeimen keresztül, olyan emlékek, amelyeket talán jobb lett volna nem látni, ám rémisztő voltuk lévén legalább megismertették velem az igazi életet. A múlt árnyképei a szenvedés, betegség, éhezés és a szeretet pillanatait kavarták felém, miközben szemeimben szokatlan tűz gyúlt. Tudtam, hogy ha újra visszatérek a nagyvilágba, eddig még soha nem látott vihart kavarok, és könyörtelenül a világ szeme elé tárom az igazságot az igazi életről. Ahogy kezeim ökölbe szorultak, ijedten rezzentem össze a papír zörgésére. Lassan emeltem fel a jobb kezemet és egy pillanatra nem tudtam, hogy mit tartok a kezemben. Aztán eszembe jutott. Éppen ez a kis cetli készült romba dönteni az életemet. Lemondóan sóhajtottam egyet, és megfordultam, hogy távozzam, mikor szembetaláltam magamat a kis templom tekintélyt parancsoló falaival. Vetettem egy tétova „indulnom kellene" - pillantást az előttem kanyargó útra, majd nagy levegőt véve elindultam a szentély bejárata felé. Hogy a kíváncsiság hajtott-e, a sorsom, vagy a fiatal koromból való emlékeim, nem tudom. Egyszerűen csak éreztem, hogy fontos betérnem a templomba, és hogy a tovább indulás még várhat. Mikor átléptem a bejáratot, megcsapott a jól ismert, kőépültekre jellemző dohos szag, amit annyira szerettem. Az ódon falak védelmezően borultak fölém, az apró ablakokon betörő fény sejtelmes hangulatot teremtett, miközben a nyitott oldalajtón át beszűrődött a kolostorban éneklő szerzetesek hangja. Úgy éreztem magamat, mintha egy teljesen más világba érkeztem volna, miközben üresen kongó léptekkel megközelítettem az oltárt. Egyszerű, fa építmény volt, mégis ebben rejlett a szépsége. Ott, abban a pillanatban elfogott valami nyugalom, meghittség. Komolyan megfordult a fejemben, hogy feladom addigi életemet, mely abban a pillanatban romokban látszott pihenni, ott maradok a kolostorban, és az életemet annak szentelem, melynek már amúgy is szenteltem az utóbbi hónapokban: segítek a szegényeknek, a betegeknek, az otthontalanoknak, és az éhezőknek. Bár ezernyi fájdalmas, és szomorú emlékkel kellett megküzdenem, egyik sem volt olyan keserű, mint amit ez a papírdarab felidézett. Pedig csupán három szóból állt, csak három szóból: „Felhangoltattam a zongorát."
Gyönyörű reggel volt, a nap már méltóságteljesen ragyogott az égen, a szél tréfás kedvében lévén, hol felerősödött, hol csendes szellővé csitult, fáradhatatlanul keverve a végtelen óceán, a szabadság illatát a város felé és felém. A mólón a korai órák ellenére zajlott az élet. Munkások kiáltoztak, itt-ott nevetés harsant, a hajók motorának tompa morgása kellemes háttérzajt adott, melybe belevegyült a hullámok csendes morajlása, és a sirályok rikoltásai. Ennek a színes forgatagnak a részenként, mégis valahogy különállóként ültem ott a sziklán, és tekintetemet álmodozva függesztettem a víz végtelen kékjére. Hajamba belebele kapott a szél, lábamat apró vízcseppekkel pettyezték a felcsapódó hullámok, a nap sugarai pedig lágyan cirógatták a bőrömet. Boldogan merültem el az idilli hangulatú reggel élvezetében.
Az idő észrevétlenül suhant, a móló képe lüktető, tarka forgatagként egyre változott körülöttem, és a nap egyre magasabbra hágott. Fejembe mind erőszakosabban tolakodott be az indulás gondolata, aztán megadóan vettem tudomásul a közeli toronyóra kilenc órát harangozó dallamát, és elindultam felfelé. Szikláról sziklára szökkenve küzdöttem át magamat a parti szakaszon, és kifulladva léptem a kikötő meleg térköveire. Ahogy zihálva emelkedő és süppedő mellkassal felpillantottam, egy másodpercre elakadt a lélegzetem a meglepettségtől. Előttem néhány lépéssel egy fiatal, magas, öltönyös férfi telefonált hevesen egy idegen nyelven, ami annyira ismerősnek tűnt. Orosz? -tettem fel magamnak a kérdést, melyre aztán pár pillanat múlva helyeslően rá is bólintottam. Aztán idegesen forgolódtam egy helyben, ugyanis pont elállta az utamat, nekem pedig mennem kellett volna. Ám hiába voltam késésben, agyamba minduntalan belopóztak az idegen szavak, és elterelték a gondolataimat. Vagy a férfi kisugárzása tette, vagy az, hogy egy számomra egzotikus nyelvet beszélt, de felkeltette az érdeklődésemet. Mielőtt még elmerülhettem volna a gondolataimban, észrevett, és rájött, hogy elállja az utamat. Arcán egy pillanatra végigfutott valami zavar, nem értette, hogyan kerültem oda, majd utat engedett a piac felé. Hálásan rámosolyogtam, és kisurrantam a keskeny helyen, mire belecsöppentem a délelőtti hangzavarba. A halpiac zsúfolva volt az emberektől, és akkora hangorkán uralkodott, hogy nem csodálkoztam, hogy a férfi behúzódott a raklapok mögé. Keresztültörtem a tömegen, és megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor újra a szeretett csendes utcákon sétáltam az egyetem felé.
Elgondolkozva dúdolgattam, miközben az újonnan érkezett könyvek súlyától rogyadozva tartottam a szépirodalmi könyvek polca felé. A fejemben futkosó képek irányt váltottak, és elkalandoztak a jövőm felé, mint már oly sokszor az utóbbi időben. A felé a jövő felé, amely még rejtelmes homályba burkolózott, és emiatt rettegés szorította össze a szívemet. Féltem a bizonytalanságtól, és féltem attól, hogy nem merek majd rálépni a saját utamra, csak mert az különbözni fog a többi emberétől. Bár nem tudhattam, hogy ki leszek a jövőben, de azt tudtam, hogy más vagyok legbelül, mint az általam ismert emberek. És csak remélni tudtam, hogy jön majd valaki, aki kihozza belőlem az igazi énemet, és a helyes irányba terelget. Mikor az eredeti nyelven kiadott művekhez értem, valami visszarántott a valóság talajára és megtorpanásra késztetett: a mólónál látott férfi állt a könyvespolc előtt, és az orosz nyelvű könyveket nézegette.
- Én Puskint választanám - mondtam halkan, miközben odaléptem és elkezdtem a helyükre rakni a kezemben lévő műveket. Ő meglepetten felnézett, és láttam az arckifejezéséből, hogy felismert.
- Miért azt választaná? -húzta fel az egyik szemöldökét, mire én abbahagytam a pakolást.
- Mert szerintem nem éri meg kihagyni. Még nem olvasta?
- Nem. Hiányzik Oroszország, így...
- Orosz létére nem olvasott még Puskint? -vágtam közbe meglepetten.
- Csak félig vagyok orosz. Papírok szerint amerikai állampolgár vagyok- tiltakozott.
- Ó, értem. -motyogtam az orrom alatt, majd rádöbbentem, hogy egy vevővel beszélgetek éppen, és észbe kaptam. - Bocsánat a letámadásért. Nem szokásom kérdőre vonni az embereket olvasottságuk miatt -mentegetőztem. - Sok sikert a választáshoz. Viszlát! -köszöntem el hirtelen, és mit sem törődve meglepett arckifejezésével, remegő lélekkel elmenekültem, és a munkaidőm végéig gondosan elkerültem beszélgetésünk helyszínét, bár legszívesebben minden másodpercben megnéztem volna, hogy ott van-e még. Hat órakor a bolt emblémájával ellátott pólót a sajátomra cseréltem, majd a vállamra kanyarítottam a táskám, és elköszönve a munkatársamtól, valamint hálát adva, hogy nem nekem kell elszámolnom a nap végén, kiléptem az ajtón. Ahogy át akartam vágni az utcán, meglepetten vettem észre, hogy az orosz férfi a falnak támaszkodva áll, és rám néz.
- Ennyire gyűlöli az amerikaiakat? -kérdezte, miután ellökte magát a faltól, és mellém sétált.
- Nem gyűlölöm őket. Honnan gondolja?
- Mikor kiejtettem a számon, hogy amerikai állampolgár vagyok, szó szerint elmenekült. -nézett rám kérdőn.
- Azért mentem el - hangsúlyoztam a mentem szót-, mert nem akartam zavarni. Az eladónak nem szabadna kérés nélkül tanácsot adnia a vevőnek.
- Maga mégis megtette.
- Mert nem ak...-megakadtam, mert amit mondtam volna, nem az igazság lett volna. - A mólón oroszul beszélt, és ezért kíváncsi voltam magára. -hadartam el.
- És még most is kíváncsi rám? -kérdezte érdeklődve.
- Még soha nem beszéltem orosszal, és mindig is akartam, szóval végül is igen. -mondtam őszintén.
- Az az igazság, hogy az üzleti tárgyalás csúszik egy nappal. Szívesen állok rendelkezésére, ha nincs más programja -nézett rám felvont szemöldökkel. Én csak döbbenten álltam egy helyben, és a fejemben zakatoltak a gondolatok. Legszívesebben azonnal igent mondtam volna, és szívem hiába súgta, hogy nincs mitől félnem, mégis próbáltam némi bizalmatlanságot erőltetni magamra, csak az illem kedvéért. Szakadatlanul soroltam fel az ellenérveket- idegen, nagyjából tíz évvel idősebb nálam-, de semmit sem használt.
- Öhm, nem, nincsen más elfoglaltságom. -böktem ki végül.
- Rendben. Meghívhatom egy kávéra? -kérdezte, mire én beleegyezően bólintottam.
- Idevalósi? -kérdezte, miközben helyet foglaltunk a kávézó előtt terpeszkedő padok egyikén.
- Nem. Csak tanulni vagyok itt. Jó az egyetem. És maga?
- Félig New Yorkban, félig Moszkvában élek, de megesik, hogy itt is elidőzöm. Van egy kisebb házam a városban.
- Hűha. Azt hiszem kicsit rosszul választott magának beszélgetőpartnert -mondtam meghökkenve.
- Miért? -nézett rám érdeklődve.
- Nem vagyunk egy súlycsoportban. Én annyit tudok felhozni, hogy jelenleg magaménak tudhatok egy koleszos szobát. És ennyi.
- Ha minden ember csak azzal beszélgetne, akivel egy vagyoni súlycsoportban van, akkor azt hiszem, elég silány világ lenne -mosolyodott el.
- Hát meg kell nyugtatnom, hogy az emberek általában csak az egy súlycsoportba tartozókkal beszélgetnek, szóval ez azt jelenti, hogy elég silány világban élünk -vágtam vissza.
- Viszont mi is beszélgetünk -tiltakozott.
- Ez más. Ön most nem önmaga. Várakoznia kell, ami azt jelenti, hogy nem előre eltervezetten cselekszik, és ez késztette arra, hogy szóba elegyedjen velem -fintorodtam el.
- Vagy éppen most vagyok önmagam -mondta halkan, miközben szórakozottan forgatta a kezében a kávéspoharat. Olyan kifejezés ült az arcára, amiből egyből tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott, így rögtön megenyhültem.
- Meglehet. Esetleg megragadhatná az alkalmat, és mesélhetne magáról, arról, amilyen igazából -ajánlottam fel.
- Az az igazság, hogy nem mindig tudom, hogy ki vagyok -túrt bele tanácstalanul a hajába. - De szeretem a csillagokat, ezt tudom magamról. Már gyerekkorom óta megszállottan vizsgáltam az eget, és olyankor mindig azt képzeltem, hogy egyszer majd szárnyakat növesztek, és bejárom az egész univerzumot. Aztán persze megtanultam, hogy ez így fizikai képtelenség, de azért néha még elképzelem, hogy milyen is lenne szabadon szállni a végtelenségben. Ez a gyerekkori álom az, ami nem engedi, hogy teljesen beszippantson ez az őrült világ. Hiszel Istenben? -kérdezte, hirtelen tegeződésre váltva, mintha azzal, hogy megtudtam a gyerekkori álmát, ismerősökké váltunk volna. A témaváltás egy pillanatra megakasztott, főleg, hogy az agyamban tényleg megjelent a kép, amint a csillagok közt szárnyal, így pár másodpercig elmélkednem kellett a helyes válaszon.
- Nem hiszek az egyház Istenében, sem magában az egyházban. Fiatalabb koromban még hittem, nagyon is, aztán szépen fokozatosan kihalt belőlem ez a fajta hit. Te hogy vagy vele?
- A szüleim zsidók voltak, apám rögeszmésen. Nem nagyon volt választásom másképp vélekedni a vallásról. És nem is az én asztalom a lázadás.
- Hm, megdöntötted az elméletemet. Elkönyveltem magamban, hogy az egyik szülőd biztosan spanyol volt, ezért a sötétebb bőrszín. Mindig is irigyeltem a kreol bőrt -sóhajtottam fel.
- Hát nagyanyámat éppen e miatt a bőrszín miatt akarták meggyilkolni -húzta el a száját. - Annyira talán mégsem tökéletes ilyennek lenni.
- Nem a bőrszínnel van a baj, csak azokkal az emberekkel, akik szerint ezzel baj van. De szerencsére neked már ez nem okoz gondot.
- Épp eleget okoz, hidd el. De elég erről ennyit -zárta le a témát. - Te ki vagy?
- Hát, ez jó kérdés -mosolyodtam el. - Biológiát tanulok az egyetemen, és talán biológus lesz belőlem, de lehet hogy nem. Nagy álmom, hogy segíthessek az embereken, hogy kiálljak az igazságért. De mindezért nem nagyon kapnék fizetést, mint ahogy a nagynéném is felhívta erre a figyelmemet, szóval valami értelmes dolgot próbálok elvégezni.
- A nagynénédnek mi köze ehhez? -kérdezte csodálkozva.
- A szüleim meghaltak még kiskoromban, és a nagynéném és a férje neveltek fel. De nem kell kétségbeesned, hogy előhoztad ezt a témát -mondtam gyorsan, mert láttam, hogy mindjárt elkezd mentegetőzni. - Már évekkel ezelőtt megbeszéltem magammal a történteket -nyugtattam meg.
- Csodállak érte. Az én szüleim is meghaltak, de én soha nem fogok tudni túllépni rajta -keményedett meg a tekintete.
- Mi történt velük? -kérdeztem óvatosan, ijedten látva, hogy a vonásai szoborként merevednek meg, és az ajkai pengevékonyságúvá szűkülnek.
- Meghaltak egy terrortámadásban -szűrte a szavakat a fogai között. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy fel tudjam fogni a szavainak az értelmét, és fel is dolgozzam a hallottakat.
- Sajnálom -suttogtam magam elé, elfeledve, hogy én épp az imént hárítottam el ezt a szót. Majd felnéztem az égre, amely számomra ismeretlen volt, és mikor szemem megakadt egy fényes csillagon, kaptam az alkalmon, és megkérdeztem, hogy mi a neve az égitestnek. A csel bevált, ugyanis arca enyhébb kifejezést vett fel.
- A nevét nem tudom, de az Orion-öv része -emelte fel a tekintetét az égre, és az arcára olyan átszellemültség ült ki, hogy önkéntelenül is kibukott belőlem a kérdés:
- Soha nem akartál csillagász lenni?
- Nem tudom. Számomra nem volt kérdés, hogy az apám nyomdokaiba fogok lépni, és az ő munkáját fogom továbbvinni. Ő volt számomra a példakép minden szempontból: munka, család, személyiség. Közben persze elmerültem a csillagászathoz kapcsolódó fizikában meg matekban, de nem ért veszteségként, hogy csak hobbiként volt lehetőségem foglalkozni vele. Te nem tekintetted a nagynénédet példaképnek? -kérdezte várakozva.
- Csodáltam azért, hogy hihetetlen odaadással végezte a munkáját, és én is szerettem volna úgy beszélni idegen nyelveken, ahogy ő, de nem akartam olyan életet, mint az övé -ráztam meg tagadóan a fejemet. - Vonzott az a világ, még most is vonz, de pár éve, egyik este elbeszélgettem magammal, és világossá vált előttem, hogy képtelen vagyok csak úgy elmenni az igazságtalanságok mellett. Szó szerint képtelen vagyok: fizika fájdalmat okoz, ha nem tehetek semmit, és bár lehet, hogy érzéketlenné tudnék válni, de nem akarok. Hiszem, hogy oka van annak, hogy ilyen vagyok, és ez esetben nem is akarok változtatni rajta.
- Ez azért nem ilyen egyszerű -ráncolta össze a homlokát. - Az élet rákényszerít, hogy néha olyan döntéseket hozz, amik igazságtalanok. És így egy idő múlva elérzéktelenedsz. Hiába mondod, hogy nem akarsz ilyen lenni. Nincs más választásod -mondta határozottan.
- De van, és én be is fogom bizonyítani. Ha belerokkanok a sok érzelmi teherbe, akkor is. Ha valamikor, bármikor úgy gondolkodsz, ahogy most, ártasz egy embertársadnak, és közben hiába magyarázod, hogy nem volt más lehetőséged. Mert mindig van, csak az a kérdés, hogy magadnak ártasz-e vagy másnak. És mindig könnyebb magadat előtérbe helyezni -magyaráztam hevesen és dacosan, majd pár pillanatig csendben ültünk, hallgatva a környezet zajait. Furcsa módon nem kínos, és üres hallgatás volt, hanem tartalmas, néma párbeszéd. Szinte éreztem, ahogy forr köztünk a levegő, és gondolatban lejátszottam az előbbi vita folytatását. Tudtam, hogy ő is így tesz. Áthidalhatatlan szakadék húzódott köztünk, teljesen ellentétes álláspontot képviseltünk, mégis éreztem, hogy van valami közös szál, ami összekapcsol, és talán nem is csak egy szál. És ebben az önmagának ellentmondó helyzetben ülve, egy gondolat kezdett megszületni bennem. Éreztem, hogy ettől a pillanattól valahogyan az életem részéve vált és én ez ellen semmit sem tudok tenni. Ahogy ráesett az arcára a pillantásom, és találkozott a tekintetünk, szinte érezni véltem, ahogy egymásra talál a lelkünk. Tűz és víz. -mondtam magamban sóhajtva, és elfogadtam a felém nyújtott kezét. Végigjártuk a már éjszakai fényekben fürdő partot, a kis utcákat, és felfedeztük a város csak sötétben látható szépségeit. Éppen egy élettel telibb úton haladtunk beszélgetve, mikor egy gyönyörű dallam úszott bele lágyan az éjszakába: valaki gitározott tőlünk nem messze.
- Leírhatatlanul szép - ejtettem halkan a szavakat, mikor odaértünk a gitároshoz.
- Valóban -helyeselt. - Tehát szereted a zenét. -mondta meglepetten.
- Természetesen. A gitár hangjánál csak a zongoráét szeretem jobban -válaszoltam elmerengve, majd eljutott az agyamig az utolsó mondatának a hangsúlyozása.
- Miért olyan nagy szó, hogy zeneszerető vagyok? -kérdeztem megütközve.
- Semmi. Azt hiszem, bonyolult lenne elmagyarázni - tért ki a válasz elől, miközben az arca elkomorult. Látszott, hogy tépelődött, és nem értettem, hogy mi az oka a hangulatváltozásának, de mielőtt megkérdezhettem volna, megszólalt.
- Van egy meglepetésem számodra. Azt hiszem, örülni fogsz neki - mosolygott rám, majd megragadta a kezemet, és elkezdett egy teljesen ismeretlen irányba vezetni. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy ez a mosoly valahogy olyan keserédesnek tűnt, de a kíváncsiság elmosta az aggódó gondolatokat. Utunk a part közelében vezetett végig, majd egy régebbi, hangulatos utcasornál lyukadtunk ki. Kulcs zörrent a zárban, majd hűvös levegő csapta meg az arcomat, miközben ráléptem az első lépcsőfokokra. Újabb ajtó nyílt, és egy igényesen berendezett lakás képe tárult elém.
- Csukd be a szemedet -kérte, és én teljesítettem a kérését. Vakon botorkálva követtem a határozott lépteit, és kíváncsiságom nőttön-nőtt.
- Itt van -húzta el a kezemet a szemeim elől, mire az én lélegzetem elakadt. Előttem egy gyönyörű zongora állt, és lerítt róla, hogy muzeális darab. A régi lakkozás matt fényt kölcsönzött a barna fának, kissé megfakult, de még jól olvasható arany csillogású betűk hirdették a zeneszerszám bécsi származását, és gyönyörű fa faragvány futott végig a kottatartóján.
- Szabad? -kérdeztem, majd a bólintására áhítatos arckifejezéssel közelebb léptem a zongorához. Ahogy óvatosan felnyitottam, láthatóvá váltak az idő múltán már csontszínűvé sárgult billentyűk. Lassan lenyomtam egy billentyűt, mire érces, rezgő hang csendült fel.
- El van hangolódva -mosolyodtam el megkönnyebbülten. Így, elhangolódva teremtette meg az igazi varázsát, bár én már az első pillanatban is beleszerettem. Mégis, az agyamban elkezdett motoszkálni a gondolat, hogy milyen felemelő érzés lenne játszani rajta, és máris hozzáképzeltem a gyönyörű, tiszta, csengő hangokat.
- Több, mint 150 éves, még anyáé volt. Én soha nem tanultam meg játszani, így aztán itt porosodik évek óta. Te tudsz zongorázni? -nézett rám.
- Igen -mondtam nosztalgiázva. Már hosszú ideje nem ültem le játszani, így még jobban vonzott magához a hangszer. - Élvezet lenne rajta játszani -rebegtem, majd felé fordultam. - Vétek így állnia szegénynek. Nem akarnád felhangoltatni?
- Nem tudom -mondta elgondolkozva, majd elmosolyodott. - Ha egyszer újra tisztán szól majd, te lehetsz az első, aki játszhat rajta.
- Rendben -mosolyogtam vissza. - De szavadon foglak - hirtelen bezúgott az ablakon a toronyóra jelzése, mire megrémültem. Már régen vissza kellett volna érnem a kollégiumba.
- Mennem kell -mondtam fájó szívvel.
- Tudom, hogy meg kellett volna már korábban is kérdeznem, de valahogy nem ez számított, így most kérdezem: mi a neved? -húzott vissza gyengéden, mikor éppen kirobogni készültem az ajtón
- Emma -adtam a választ, majd elnevettem magamat. - Tökéletesen elfelejtettük a bemutatkozást.
- Csak a formai részét -figyelmeztetett sokatmondó pillantással. - Amúgy Mihail Rjurik vagyok -ejtette ki a nevét, mire megfagytam.
- Az a Mihail Rjurik?
- Melyik? -nézett rám értetlenül.
- A milliárdos, akinek a kezében van a hazám összes államadóssága.
- Hát, meglehet. Azaz igen. Nem tudok róla, hogy lenne még egy hasonló nevű tőkés. Na várjunk csak, te ezt honnan tudod? -ráncolta össze a szemöldökét.
- Tagja vagyok egy emberjogi szervezetnek, ami úgymond erősen kritizálja a fajtádat -sziszegtem, miközben önkéntelenül is hátráltam. Úgy éreztem magamat, mintha leöntöttek volna egy nagy vödör hideg vízzel.
- Emma, attól, hogy az vagyok, aki, nem lettem más, mint akinek megismertél az utóbbi néhány órában - lépett felém egy lépést, de megállt, mikor látta, hogy a tekintetem riadalmat tükröz.
- Azért harcolunk, hogy jobbá tegyük a világot, de ti mindenhol keresztbe tesztek nekünk. Az ellenségem vagy - vetettem oda a szavakat és ezzel kirontottam az ajtón, lerohantam a lépcsőn, és zokogva értem ki az utcára. A világ forgott velem, és nem tudtam elhinni, ami történt. Hallottam a lépteit mögöttem, de nem fordultam meg.
- Ettől még nem kell ellenségeknek lennünk - olyan közel állt, hogy éreztem a közelségét, de megmakacsoltam magamat, és nem engedtem a szívem mélyen feltörő vágynak, hogy adjak neki igazat.
- Rossz értékrendet képviselsz, és miattad nem fogom megváltoztatni a sajátomat. Nem alkuszom meg a pénzzel. Nem vagyok olyan, mint a feleséged -fordultam meg hirtelen. A szavaim hallatán elborult az arca, és féltem, hogy túlmentem minden határon, de csak csendesen hátrább lépett.
- Hibáztam. Bocsáss meg -majd megfordult, és eltűnt az éjszakában. Még néhány percig álltam az utcai lámpa lágyan rezgő fényében, majd elindultam. Azok voltak az első lépések az új életem felé, és évek múltán rádöbbentem, hogy aznapi kérésem meghallgatásra talált: az élet küldött valakit, aki ráterelt az igazi életutamra.
Míg én vérző szívvel kerestem a választ a templom csendjébe halkan belesuttogott miértekre, egy szerzetes tért be a templomba. Hangtalanul tett-vett, de láttam, hogy néha aggodalmasan fordul felém, elkínzott arckifejezésemet látva. De én nem vettem róla tudomást. Agyam visszapörgette az elmúlt évek eseményeit, és az emlékek hatására úgy éreztem, hogy szétszakadok. Mintha egy nagy fekete lyuk lett volna a környező világ, ami mindenáron be akar szippantani, és hiába küzdöttem, hogy egyben maradjak, hiába kuporodtam minél jobban össze, egyre csak úgy éreztem, hogy egy nagy űr tátong bennem, amely egyre nő, és nő és végül nem marad belőlem semmi.
Bárhogyan is próbáltam titkolni magam előtt, hiányzott Mihail. Annak a napnak a percei éppen úgy, mint a későbbi gyűlöletben eltöltött évek. Azután az éjszaka után soha többet nem beszéltünk, később nyílt ellenségekké váltunk. De a kezemben szorongatott papír mást üzent ezekről az időkről. Hogy ő sem felejtett, bár már évek teltek el azóta, és az ő ellenszenve sem volt igazi ellenszenv. Mégis, kétely gyúlt a lelkemben. Megváltozott volna, feladta volna az addigi életét, és megtanult volna pénz nélkül boldogulni? Valóban így lenne? Vagy mégsem?
Körmeim már sebesre vájták a tenyeremet, ahogy küzdöttem saját magammal, miközben próbáltam rájönni, hogy mit kellene tennem. Aztán láttam, hogy a szerzetes még mindig a templomban van. Miért ne? -kérdeztem végül saját magamtól, és egy nagy levegőt véve felálltam. Úgy döntöttem, hogy semmi haszna, ha megpróbálom rádöbbenteni a világot arra, hogy rossz irányba halad, jobb, ha minden erőmmel csak a segítségadásra koncentrálok. Mihail pedig örökre szép emlék marad, és semmi több.
Határozottan elindultam az egyházszolga felé, és már éppen meg akartam szólítani, mikor egy ismerős hang keresztülhasította a csöndet:
- Emma? -én pedig meglepődve álltam meg. Döbbenten, összezavarodva, mégis valami ostoba reménnyel fordultam meg, és lélegzetem elakadt az ismerős arc és a kreol bőr láttán.
- Mihail....
Gyönyörű reggel volt, a nap már méltóságteljesen ragyogott az égen, a szél tréfás kedvében lévén, hol felerősödött, hol csendes szellővé csitult, fáradhatatlanul keverve a végtelen óceán, a szabadság illatát a város felé és felém. A mólón a korai órák ellenére zajlott az élet. Munkások kiáltoztak, itt-ott nevetés harsant, a hajók motorának tompa morgása kellemes háttérzajt adott, melybe belevegyült a hullámok csendes morajlása, és a sirályok rikoltásai. Ennek a színes forgatagnak a részenként, mégis valahogy különállóként ültem ott a sziklán, és tekintetemet álmodozva függesztettem a víz végtelen kékjére. Hajamba belebele kapott a szél, lábamat apró vízcseppekkel pettyezték a felcsapódó hullámok, a nap sugarai pedig lágyan cirógatták a bőrömet. Boldogan merültem el az idilli hangulatú reggel élvezetében.
Az idő észrevétlenül suhant, a móló képe lüktető, tarka forgatagként egyre változott körülöttem, és a nap egyre magasabbra hágott. Fejembe mind erőszakosabban tolakodott be az indulás gondolata, aztán megadóan vettem tudomásul a közeli toronyóra kilenc órát harangozó dallamát, és elindultam felfelé. Szikláról sziklára szökkenve küzdöttem át magamat a parti szakaszon, és kifulladva léptem a kikötő meleg térköveire. Ahogy zihálva emelkedő és süppedő mellkassal felpillantottam, egy másodpercre elakadt a lélegzetem a meglepettségtől. Előttem néhány lépéssel egy fiatal, magas, öltönyös férfi telefonált hevesen egy idegen nyelven, ami annyira ismerősnek tűnt. Orosz? -tettem fel magamnak a kérdést, melyre aztán pár pillanat múlva helyeslően rá is bólintottam. Aztán idegesen forgolódtam egy helyben, ugyanis pont elállta az utamat, nekem pedig mennem kellett volna. Ám hiába voltam késésben, agyamba minduntalan belopóztak az idegen szavak, és elterelték a gondolataimat. Vagy a férfi kisugárzása tette, vagy az, hogy egy számomra egzotikus nyelvet beszélt, de felkeltette az érdeklődésemet. Mielőtt még elmerülhettem volna a gondolataimban, észrevett, és rájött, hogy elállja az utamat. Arcán egy pillanatra végigfutott valami zavar, nem értette, hogyan kerültem oda, majd utat engedett a piac felé. Hálásan rámosolyogtam, és kisurrantam a keskeny helyen, mire belecsöppentem a délelőtti hangzavarba. A halpiac zsúfolva volt az emberektől, és akkora hangorkán uralkodott, hogy nem csodálkoztam, hogy a férfi behúzódott a raklapok mögé. Keresztültörtem a tömegen, és megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor újra a szeretett csendes utcákon sétáltam az egyetem felé.
Elgondolkozva dúdolgattam, miközben az újonnan érkezett könyvek súlyától rogyadozva tartottam a szépirodalmi könyvek polca felé. A fejemben futkosó képek irányt váltottak, és elkalandoztak a jövőm felé, mint már oly sokszor az utóbbi időben. A felé a jövő felé, amely még rejtelmes homályba burkolózott, és emiatt rettegés szorította össze a szívemet. Féltem a bizonytalanságtól, és féltem attól, hogy nem merek majd rálépni a saját utamra, csak mert az különbözni fog a többi emberétől. Bár nem tudhattam, hogy ki leszek a jövőben, de azt tudtam, hogy más vagyok legbelül, mint az általam ismert emberek. És csak remélni tudtam, hogy jön majd valaki, aki kihozza belőlem az igazi énemet, és a helyes irányba terelget. Mikor az eredeti nyelven kiadott művekhez értem, valami visszarántott a valóság talajára és megtorpanásra késztetett: a mólónál látott férfi állt a könyvespolc előtt, és az orosz nyelvű könyveket nézegette.
- Én Puskint választanám - mondtam halkan, miközben odaléptem és elkezdtem a helyükre rakni a kezemben lévő műveket. Ő meglepetten felnézett, és láttam az arckifejezéséből, hogy felismert.
- Miért azt választaná? -húzta fel az egyik szemöldökét, mire én abbahagytam a pakolást.
- Mert szerintem nem éri meg kihagyni. Még nem olvasta?
- Nem. Hiányzik Oroszország, így...
- Orosz létére nem olvasott még Puskint? -vágtam közbe meglepetten.
- Csak félig vagyok orosz. Papírok szerint amerikai állampolgár vagyok- tiltakozott.
- Ó, értem. -motyogtam az orrom alatt, majd rádöbbentem, hogy egy vevővel beszélgetek éppen, és észbe kaptam. - Bocsánat a letámadásért. Nem szokásom kérdőre vonni az embereket olvasottságuk miatt -mentegetőztem. - Sok sikert a választáshoz. Viszlát! -köszöntem el hirtelen, és mit sem törődve meglepett arckifejezésével, remegő lélekkel elmenekültem, és a munkaidőm végéig gondosan elkerültem beszélgetésünk helyszínét, bár legszívesebben minden másodpercben megnéztem volna, hogy ott van-e még. Hat órakor a bolt emblémájával ellátott pólót a sajátomra cseréltem, majd a vállamra kanyarítottam a táskám, és elköszönve a munkatársamtól, valamint hálát adva, hogy nem nekem kell elszámolnom a nap végén, kiléptem az ajtón. Ahogy át akartam vágni az utcán, meglepetten vettem észre, hogy az orosz férfi a falnak támaszkodva áll, és rám néz.
- Ennyire gyűlöli az amerikaiakat? -kérdezte, miután ellökte magát a faltól, és mellém sétált.
- Nem gyűlölöm őket. Honnan gondolja?
- Mikor kiejtettem a számon, hogy amerikai állampolgár vagyok, szó szerint elmenekült. -nézett rám kérdőn.
- Azért mentem el - hangsúlyoztam a mentem szót-, mert nem akartam zavarni. Az eladónak nem szabadna kérés nélkül tanácsot adnia a vevőnek.
- Maga mégis megtette.
- Mert nem ak...-megakadtam, mert amit mondtam volna, nem az igazság lett volna. - A mólón oroszul beszélt, és ezért kíváncsi voltam magára. -hadartam el.
- És még most is kíváncsi rám? -kérdezte érdeklődve.
- Még soha nem beszéltem orosszal, és mindig is akartam, szóval végül is igen. -mondtam őszintén.
- Az az igazság, hogy az üzleti tárgyalás csúszik egy nappal. Szívesen állok rendelkezésére, ha nincs más programja -nézett rám felvont szemöldökkel. Én csak döbbenten álltam egy helyben, és a fejemben zakatoltak a gondolatok. Legszívesebben azonnal igent mondtam volna, és szívem hiába súgta, hogy nincs mitől félnem, mégis próbáltam némi bizalmatlanságot erőltetni magamra, csak az illem kedvéért. Szakadatlanul soroltam fel az ellenérveket- idegen, nagyjából tíz évvel idősebb nálam-, de semmit sem használt.
- Öhm, nem, nincsen más elfoglaltságom. -böktem ki végül.
- Rendben. Meghívhatom egy kávéra? -kérdezte, mire én beleegyezően bólintottam.
- Idevalósi? -kérdezte, miközben helyet foglaltunk a kávézó előtt terpeszkedő padok egyikén.
- Nem. Csak tanulni vagyok itt. Jó az egyetem. És maga?
- Félig New Yorkban, félig Moszkvában élek, de megesik, hogy itt is elidőzöm. Van egy kisebb házam a városban.
- Hűha. Azt hiszem kicsit rosszul választott magának beszélgetőpartnert -mondtam meghökkenve.
- Miért? -nézett rám érdeklődve.
- Nem vagyunk egy súlycsoportban. Én annyit tudok felhozni, hogy jelenleg magaménak tudhatok egy koleszos szobát. És ennyi.
- Ha minden ember csak azzal beszélgetne, akivel egy vagyoni súlycsoportban van, akkor azt hiszem, elég silány világ lenne -mosolyodott el.
- Hát meg kell nyugtatnom, hogy az emberek általában csak az egy súlycsoportba tartozókkal beszélgetnek, szóval ez azt jelenti, hogy elég silány világban élünk -vágtam vissza.
- Viszont mi is beszélgetünk -tiltakozott.
- Ez más. Ön most nem önmaga. Várakoznia kell, ami azt jelenti, hogy nem előre eltervezetten cselekszik, és ez késztette arra, hogy szóba elegyedjen velem -fintorodtam el.
- Vagy éppen most vagyok önmagam -mondta halkan, miközben szórakozottan forgatta a kezében a kávéspoharat. Olyan kifejezés ült az arcára, amiből egyből tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott, így rögtön megenyhültem.
- Meglehet. Esetleg megragadhatná az alkalmat, és mesélhetne magáról, arról, amilyen igazából -ajánlottam fel.
- Az az igazság, hogy nem mindig tudom, hogy ki vagyok -túrt bele tanácstalanul a hajába. - De szeretem a csillagokat, ezt tudom magamról. Már gyerekkorom óta megszállottan vizsgáltam az eget, és olyankor mindig azt képzeltem, hogy egyszer majd szárnyakat növesztek, és bejárom az egész univerzumot. Aztán persze megtanultam, hogy ez így fizikai képtelenség, de azért néha még elképzelem, hogy milyen is lenne szabadon szállni a végtelenségben. Ez a gyerekkori álom az, ami nem engedi, hogy teljesen beszippantson ez az őrült világ. Hiszel Istenben? -kérdezte, hirtelen tegeződésre váltva, mintha azzal, hogy megtudtam a gyerekkori álmát, ismerősökké váltunk volna. A témaváltás egy pillanatra megakasztott, főleg, hogy az agyamban tényleg megjelent a kép, amint a csillagok közt szárnyal, így pár másodpercig elmélkednem kellett a helyes válaszon.
- Nem hiszek az egyház Istenében, sem magában az egyházban. Fiatalabb koromban még hittem, nagyon is, aztán szépen fokozatosan kihalt belőlem ez a fajta hit. Te hogy vagy vele?
- A szüleim zsidók voltak, apám rögeszmésen. Nem nagyon volt választásom másképp vélekedni a vallásról. És nem is az én asztalom a lázadás.
- Hm, megdöntötted az elméletemet. Elkönyveltem magamban, hogy az egyik szülőd biztosan spanyol volt, ezért a sötétebb bőrszín. Mindig is irigyeltem a kreol bőrt -sóhajtottam fel.
- Hát nagyanyámat éppen e miatt a bőrszín miatt akarták meggyilkolni -húzta el a száját. - Annyira talán mégsem tökéletes ilyennek lenni.
- Nem a bőrszínnel van a baj, csak azokkal az emberekkel, akik szerint ezzel baj van. De szerencsére neked már ez nem okoz gondot.
- Épp eleget okoz, hidd el. De elég erről ennyit -zárta le a témát. - Te ki vagy?
- Hát, ez jó kérdés -mosolyodtam el. - Biológiát tanulok az egyetemen, és talán biológus lesz belőlem, de lehet hogy nem. Nagy álmom, hogy segíthessek az embereken, hogy kiálljak az igazságért. De mindezért nem nagyon kapnék fizetést, mint ahogy a nagynéném is felhívta erre a figyelmemet, szóval valami értelmes dolgot próbálok elvégezni.
- A nagynénédnek mi köze ehhez? -kérdezte csodálkozva.
- A szüleim meghaltak még kiskoromban, és a nagynéném és a férje neveltek fel. De nem kell kétségbeesned, hogy előhoztad ezt a témát -mondtam gyorsan, mert láttam, hogy mindjárt elkezd mentegetőzni. - Már évekkel ezelőtt megbeszéltem magammal a történteket -nyugtattam meg.
- Csodállak érte. Az én szüleim is meghaltak, de én soha nem fogok tudni túllépni rajta -keményedett meg a tekintete.
- Mi történt velük? -kérdeztem óvatosan, ijedten látva, hogy a vonásai szoborként merevednek meg, és az ajkai pengevékonyságúvá szűkülnek.
- Meghaltak egy terrortámadásban -szűrte a szavakat a fogai között. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy fel tudjam fogni a szavainak az értelmét, és fel is dolgozzam a hallottakat.
- Sajnálom -suttogtam magam elé, elfeledve, hogy én épp az imént hárítottam el ezt a szót. Majd felnéztem az égre, amely számomra ismeretlen volt, és mikor szemem megakadt egy fényes csillagon, kaptam az alkalmon, és megkérdeztem, hogy mi a neve az égitestnek. A csel bevált, ugyanis arca enyhébb kifejezést vett fel.
- A nevét nem tudom, de az Orion-öv része -emelte fel a tekintetét az égre, és az arcára olyan átszellemültség ült ki, hogy önkéntelenül is kibukott belőlem a kérdés:
- Soha nem akartál csillagász lenni?
- Nem tudom. Számomra nem volt kérdés, hogy az apám nyomdokaiba fogok lépni, és az ő munkáját fogom továbbvinni. Ő volt számomra a példakép minden szempontból: munka, család, személyiség. Közben persze elmerültem a csillagászathoz kapcsolódó fizikában meg matekban, de nem ért veszteségként, hogy csak hobbiként volt lehetőségem foglalkozni vele. Te nem tekintetted a nagynénédet példaképnek? -kérdezte várakozva.
- Csodáltam azért, hogy hihetetlen odaadással végezte a munkáját, és én is szerettem volna úgy beszélni idegen nyelveken, ahogy ő, de nem akartam olyan életet, mint az övé -ráztam meg tagadóan a fejemet. - Vonzott az a világ, még most is vonz, de pár éve, egyik este elbeszélgettem magammal, és világossá vált előttem, hogy képtelen vagyok csak úgy elmenni az igazságtalanságok mellett. Szó szerint képtelen vagyok: fizika fájdalmat okoz, ha nem tehetek semmit, és bár lehet, hogy érzéketlenné tudnék válni, de nem akarok. Hiszem, hogy oka van annak, hogy ilyen vagyok, és ez esetben nem is akarok változtatni rajta.
- Ez azért nem ilyen egyszerű -ráncolta össze a homlokát. - Az élet rákényszerít, hogy néha olyan döntéseket hozz, amik igazságtalanok. És így egy idő múlva elérzéktelenedsz. Hiába mondod, hogy nem akarsz ilyen lenni. Nincs más választásod -mondta határozottan.
- De van, és én be is fogom bizonyítani. Ha belerokkanok a sok érzelmi teherbe, akkor is. Ha valamikor, bármikor úgy gondolkodsz, ahogy most, ártasz egy embertársadnak, és közben hiába magyarázod, hogy nem volt más lehetőséged. Mert mindig van, csak az a kérdés, hogy magadnak ártasz-e vagy másnak. És mindig könnyebb magadat előtérbe helyezni -magyaráztam hevesen és dacosan, majd pár pillanatig csendben ültünk, hallgatva a környezet zajait. Furcsa módon nem kínos, és üres hallgatás volt, hanem tartalmas, néma párbeszéd. Szinte éreztem, ahogy forr köztünk a levegő, és gondolatban lejátszottam az előbbi vita folytatását. Tudtam, hogy ő is így tesz. Áthidalhatatlan szakadék húzódott köztünk, teljesen ellentétes álláspontot képviseltünk, mégis éreztem, hogy van valami közös szál, ami összekapcsol, és talán nem is csak egy szál. És ebben az önmagának ellentmondó helyzetben ülve, egy gondolat kezdett megszületni bennem. Éreztem, hogy ettől a pillanattól valahogyan az életem részéve vált és én ez ellen semmit sem tudok tenni. Ahogy ráesett az arcára a pillantásom, és találkozott a tekintetünk, szinte érezni véltem, ahogy egymásra talál a lelkünk. Tűz és víz. -mondtam magamban sóhajtva, és elfogadtam a felém nyújtott kezét. Végigjártuk a már éjszakai fényekben fürdő partot, a kis utcákat, és felfedeztük a város csak sötétben látható szépségeit. Éppen egy élettel telibb úton haladtunk beszélgetve, mikor egy gyönyörű dallam úszott bele lágyan az éjszakába: valaki gitározott tőlünk nem messze.
- Leírhatatlanul szép - ejtettem halkan a szavakat, mikor odaértünk a gitároshoz.
- Valóban -helyeselt. - Tehát szereted a zenét. -mondta meglepetten.
- Természetesen. A gitár hangjánál csak a zongoráét szeretem jobban -válaszoltam elmerengve, majd eljutott az agyamig az utolsó mondatának a hangsúlyozása.
- Miért olyan nagy szó, hogy zeneszerető vagyok? -kérdeztem megütközve.
- Semmi. Azt hiszem, bonyolult lenne elmagyarázni - tért ki a válasz elől, miközben az arca elkomorult. Látszott, hogy tépelődött, és nem értettem, hogy mi az oka a hangulatváltozásának, de mielőtt megkérdezhettem volna, megszólalt.
- Van egy meglepetésem számodra. Azt hiszem, örülni fogsz neki - mosolygott rám, majd megragadta a kezemet, és elkezdett egy teljesen ismeretlen irányba vezetni. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy ez a mosoly valahogy olyan keserédesnek tűnt, de a kíváncsiság elmosta az aggódó gondolatokat. Utunk a part közelében vezetett végig, majd egy régebbi, hangulatos utcasornál lyukadtunk ki. Kulcs zörrent a zárban, majd hűvös levegő csapta meg az arcomat, miközben ráléptem az első lépcsőfokokra. Újabb ajtó nyílt, és egy igényesen berendezett lakás képe tárult elém.
- Csukd be a szemedet -kérte, és én teljesítettem a kérését. Vakon botorkálva követtem a határozott lépteit, és kíváncsiságom nőttön-nőtt.
- Itt van -húzta el a kezemet a szemeim elől, mire az én lélegzetem elakadt. Előttem egy gyönyörű zongora állt, és lerítt róla, hogy muzeális darab. A régi lakkozás matt fényt kölcsönzött a barna fának, kissé megfakult, de még jól olvasható arany csillogású betűk hirdették a zeneszerszám bécsi származását, és gyönyörű fa faragvány futott végig a kottatartóján.
- Szabad? -kérdeztem, majd a bólintására áhítatos arckifejezéssel közelebb léptem a zongorához. Ahogy óvatosan felnyitottam, láthatóvá váltak az idő múltán már csontszínűvé sárgult billentyűk. Lassan lenyomtam egy billentyűt, mire érces, rezgő hang csendült fel.
- El van hangolódva -mosolyodtam el megkönnyebbülten. Így, elhangolódva teremtette meg az igazi varázsát, bár én már az első pillanatban is beleszerettem. Mégis, az agyamban elkezdett motoszkálni a gondolat, hogy milyen felemelő érzés lenne játszani rajta, és máris hozzáképzeltem a gyönyörű, tiszta, csengő hangokat.
- Több, mint 150 éves, még anyáé volt. Én soha nem tanultam meg játszani, így aztán itt porosodik évek óta. Te tudsz zongorázni? -nézett rám.
- Igen -mondtam nosztalgiázva. Már hosszú ideje nem ültem le játszani, így még jobban vonzott magához a hangszer. - Élvezet lenne rajta játszani -rebegtem, majd felé fordultam. - Vétek így állnia szegénynek. Nem akarnád felhangoltatni?
- Nem tudom -mondta elgondolkozva, majd elmosolyodott. - Ha egyszer újra tisztán szól majd, te lehetsz az első, aki játszhat rajta.
- Rendben -mosolyogtam vissza. - De szavadon foglak - hirtelen bezúgott az ablakon a toronyóra jelzése, mire megrémültem. Már régen vissza kellett volna érnem a kollégiumba.
- Mennem kell -mondtam fájó szívvel.
- Tudom, hogy meg kellett volna már korábban is kérdeznem, de valahogy nem ez számított, így most kérdezem: mi a neved? -húzott vissza gyengéden, mikor éppen kirobogni készültem az ajtón
- Emma -adtam a választ, majd elnevettem magamat. - Tökéletesen elfelejtettük a bemutatkozást.
- Csak a formai részét -figyelmeztetett sokatmondó pillantással. - Amúgy Mihail Rjurik vagyok -ejtette ki a nevét, mire megfagytam.
- Az a Mihail Rjurik?
- Melyik? -nézett rám értetlenül.
- A milliárdos, akinek a kezében van a hazám összes államadóssága.
- Hát, meglehet. Azaz igen. Nem tudok róla, hogy lenne még egy hasonló nevű tőkés. Na várjunk csak, te ezt honnan tudod? -ráncolta össze a szemöldökét.
- Tagja vagyok egy emberjogi szervezetnek, ami úgymond erősen kritizálja a fajtádat -sziszegtem, miközben önkéntelenül is hátráltam. Úgy éreztem magamat, mintha leöntöttek volna egy nagy vödör hideg vízzel.
- Emma, attól, hogy az vagyok, aki, nem lettem más, mint akinek megismertél az utóbbi néhány órában - lépett felém egy lépést, de megállt, mikor látta, hogy a tekintetem riadalmat tükröz.
- Azért harcolunk, hogy jobbá tegyük a világot, de ti mindenhol keresztbe tesztek nekünk. Az ellenségem vagy - vetettem oda a szavakat és ezzel kirontottam az ajtón, lerohantam a lépcsőn, és zokogva értem ki az utcára. A világ forgott velem, és nem tudtam elhinni, ami történt. Hallottam a lépteit mögöttem, de nem fordultam meg.
- Ettől még nem kell ellenségeknek lennünk - olyan közel állt, hogy éreztem a közelségét, de megmakacsoltam magamat, és nem engedtem a szívem mélyen feltörő vágynak, hogy adjak neki igazat.
- Rossz értékrendet képviselsz, és miattad nem fogom megváltoztatni a sajátomat. Nem alkuszom meg a pénzzel. Nem vagyok olyan, mint a feleséged -fordultam meg hirtelen. A szavaim hallatán elborult az arca, és féltem, hogy túlmentem minden határon, de csak csendesen hátrább lépett.
- Hibáztam. Bocsáss meg -majd megfordult, és eltűnt az éjszakában. Még néhány percig álltam az utcai lámpa lágyan rezgő fényében, majd elindultam. Azok voltak az első lépések az új életem felé, és évek múltán rádöbbentem, hogy aznapi kérésem meghallgatásra talált: az élet küldött valakit, aki ráterelt az igazi életutamra.
Míg én vérző szívvel kerestem a választ a templom csendjébe halkan belesuttogott miértekre, egy szerzetes tért be a templomba. Hangtalanul tett-vett, de láttam, hogy néha aggodalmasan fordul felém, elkínzott arckifejezésemet látva. De én nem vettem róla tudomást. Agyam visszapörgette az elmúlt évek eseményeit, és az emlékek hatására úgy éreztem, hogy szétszakadok. Mintha egy nagy fekete lyuk lett volna a környező világ, ami mindenáron be akar szippantani, és hiába küzdöttem, hogy egyben maradjak, hiába kuporodtam minél jobban össze, egyre csak úgy éreztem, hogy egy nagy űr tátong bennem, amely egyre nő, és nő és végül nem marad belőlem semmi.
Bárhogyan is próbáltam titkolni magam előtt, hiányzott Mihail. Annak a napnak a percei éppen úgy, mint a későbbi gyűlöletben eltöltött évek. Azután az éjszaka után soha többet nem beszéltünk, később nyílt ellenségekké váltunk. De a kezemben szorongatott papír mást üzent ezekről az időkről. Hogy ő sem felejtett, bár már évek teltek el azóta, és az ő ellenszenve sem volt igazi ellenszenv. Mégis, kétely gyúlt a lelkemben. Megváltozott volna, feladta volna az addigi életét, és megtanult volna pénz nélkül boldogulni? Valóban így lenne? Vagy mégsem?
Körmeim már sebesre vájták a tenyeremet, ahogy küzdöttem saját magammal, miközben próbáltam rájönni, hogy mit kellene tennem. Aztán láttam, hogy a szerzetes még mindig a templomban van. Miért ne? -kérdeztem végül saját magamtól, és egy nagy levegőt véve felálltam. Úgy döntöttem, hogy semmi haszna, ha megpróbálom rádöbbenteni a világot arra, hogy rossz irányba halad, jobb, ha minden erőmmel csak a segítségadásra koncentrálok. Mihail pedig örökre szép emlék marad, és semmi több.
Határozottan elindultam az egyházszolga felé, és már éppen meg akartam szólítani, mikor egy ismerős hang keresztülhasította a csöndet:
- Emma? -én pedig meglepődve álltam meg. Döbbenten, összezavarodva, mégis valami ostoba reménnyel fordultam meg, és lélegzetem elakadt az ismerős arc és a kreol bőr láttán.
- Mihail....