Évszám
2010
Beküldő
Banyovich Soma
Valami nagy-nagy burok volt köröttük. Bent lebegtek, csukott szemmel, bölcs, és öntudatlan mosollyal, egy bizsergően meleg csillagköd közepén.
Valami titkos, hatalmas óra szerint éjfél volt.
A nagyobbik, selymes kékségből álló sárkány áttetsző tarajával böködte a burkot. Kissé visszapattant, testén egy kecses hullám futott át, mely szelíd farokcsapásban végződött.
Erre ébredt a másik.
Karmocskáival fürgén kaparászott.
És a burok megadta magát. Egy csattanással szétrepedt, minden elképzelhető irányba különféle erőket és anyagokat fröcskölve.
***************************************************************************
Az idő szaladt, könnyű, vidám szökkenésekkel. A kék és a sárga sárkány is kinyitotta szemét. Farkasétvággyal falták a gázokat és a port. Nőttek, növekedtek. Naggyá, széppé, bölccsé.
Egyre messzebb táncoltak születésük helyétől és egymástól.
Aztán ismét visszatértek, és csapkodva, pörögve, hatalmas szívdobogásokkal mesélték egymásnak, merre jártak, s milyen a világ ott.
Aztán ismét szétrebbentek.
Egyre több időt töltöttek egymás nélkül, egyre messzebb merészkedtek, és a világ egyre üresebb lett.
Így nem volt jó nekik, inkább együtt indultak el, a célt még csak sejtve, nagyon, nagyon messzire.
Féltudatban, félfeledésben lebegtek.
Aztán kicsiny és biztonságos gömböt találtak. Földdel, vízzel, levegővel, tűzzel.
Itt nyugodtak meg, itt vettek szállást maguknak. A tűzből és a vízből építettek. A bolygó engedelmeskedett akaratuknak.
Hegyek születtek, folyók, völgyek, síkságok és füvek. Fák, virágok, napsütés és zsongás.
A két sárkány boldog volt.
Kék és narancssárga színekbe takarták a bolygót.
***************************************************************************
Aztán a fekete jött.
Előbb csak lágyan és finoman, mint egy feloldozás nélküli sóhaj. Még majdnem el is párolgott, de visszasimult, visszakavarodott az éterbe.
Ahogy a borban porlik szét a mákony.
Egyre több és több.
Egyenletesen, lassan nehezedett. Nyomta fénylő bőrüket. Rugalmas izmaikat. Ezüstös csontocskáikat.
Istenem, de nehéz.
Mint megannyi, mindeddig ismeretlen vegyület. Mint a sárkányagyak jósálmaiban zakatoló gépek.
Fekete.
Fekete feledésbe merültek a hegyek, a folyók, a fák, a pillangók, a napfény. Csak a nehézség maradt, megállás és enyhülés nélkül.
A sárkányok lassan már egymást kezdték elfelejteni.
És a gömbben emberek születtek, és gonosszá váltak, és akin nem fogott a feketeség, azt megölték és lerakták a földbe.
A sárkányok aludtak. Nem úgy, mint a nyugodt, ártatlan kisgyermek. Úgy aludtak, mint aki mozdulna. Úgy aludtak, mint a halálos méreg az erekben.
Az emberekben csak fogyott a szeretet. Ahogy a gyerekekből felnőtt lett, kibújtak a saját lelkükből, mely védte őket. Feketék lettek és gonoszak.
Aztán egyre kevesebb gyermek jött.
Már száz éve nem született senki, a fekete és gonosz emberek pedig sokáig, nagyon sok ideig éltek.
Mindkét sárkány már a végét járta.
***************************************************************************
Egy napon mégis gyermek érkezett, a két óriási hegyhez, mely a beteg sárkányokat védte.
Halk volt, szemét könny árnyalta.
- ébredjetek. Vissza kell jönnötök.
A kék sárkány válaszolni próbált, de gyenge volt.
- hallottam, hogy megmozdult a föld. – mondta a kisgyermek.
- ébredjetek, sárkányok, már egyedül vagyok,
olyan a világ, mintha megmérgezték volna
ébredjetek, könyörgök hozzátok.
- vizet. – szólt a kék, és,
- tüzet. – szólt a sárga.
A kisfiú megpróbált visszaemlékezni, hol látott utoljára tüzet, vagy vizet, de minden, amit ismert, fekete volt.
- nem tudok. – tárta szét a karját. Leborult a földre, sírni kezdett.
- víz. – sóhajtott a kék, ahogy a könnyek szivárogtak.
- tűz – ébredt a sárga – a kisfiú szívében tűz van!
Az egyik hegyből forrás fakadt, tiszta és kék vizű, a másik pedig kinyílt, és szivárgott belőle a tűz. Csak szivárgott, és sose robbant.
- Végre, végre. – sóhajtott a gyermek, és lassan, nagyon lassan elkezdte gyógyítani a tűzzel és a vízzel a világot.
A két sárkány nyugodt, békés álomba esett át.
Még aznap leesett a hó.
Valami titkos, hatalmas óra szerint éjfél volt.
A nagyobbik, selymes kékségből álló sárkány áttetsző tarajával böködte a burkot. Kissé visszapattant, testén egy kecses hullám futott át, mely szelíd farokcsapásban végződött.
Erre ébredt a másik.
Karmocskáival fürgén kaparászott.
És a burok megadta magát. Egy csattanással szétrepedt, minden elképzelhető irányba különféle erőket és anyagokat fröcskölve.
***************************************************************************
Az idő szaladt, könnyű, vidám szökkenésekkel. A kék és a sárga sárkány is kinyitotta szemét. Farkasétvággyal falták a gázokat és a port. Nőttek, növekedtek. Naggyá, széppé, bölccsé.
Egyre messzebb táncoltak születésük helyétől és egymástól.
Aztán ismét visszatértek, és csapkodva, pörögve, hatalmas szívdobogásokkal mesélték egymásnak, merre jártak, s milyen a világ ott.
Aztán ismét szétrebbentek.
Egyre több időt töltöttek egymás nélkül, egyre messzebb merészkedtek, és a világ egyre üresebb lett.
Így nem volt jó nekik, inkább együtt indultak el, a célt még csak sejtve, nagyon, nagyon messzire.
Féltudatban, félfeledésben lebegtek.
Aztán kicsiny és biztonságos gömböt találtak. Földdel, vízzel, levegővel, tűzzel.
Itt nyugodtak meg, itt vettek szállást maguknak. A tűzből és a vízből építettek. A bolygó engedelmeskedett akaratuknak.
Hegyek születtek, folyók, völgyek, síkságok és füvek. Fák, virágok, napsütés és zsongás.
A két sárkány boldog volt.
Kék és narancssárga színekbe takarták a bolygót.
***************************************************************************
Aztán a fekete jött.
Előbb csak lágyan és finoman, mint egy feloldozás nélküli sóhaj. Még majdnem el is párolgott, de visszasimult, visszakavarodott az éterbe.
Ahogy a borban porlik szét a mákony.
Egyre több és több.
Egyenletesen, lassan nehezedett. Nyomta fénylő bőrüket. Rugalmas izmaikat. Ezüstös csontocskáikat.
Istenem, de nehéz.
Mint megannyi, mindeddig ismeretlen vegyület. Mint a sárkányagyak jósálmaiban zakatoló gépek.
Fekete.
Fekete feledésbe merültek a hegyek, a folyók, a fák, a pillangók, a napfény. Csak a nehézség maradt, megállás és enyhülés nélkül.
A sárkányok lassan már egymást kezdték elfelejteni.
És a gömbben emberek születtek, és gonosszá váltak, és akin nem fogott a feketeség, azt megölték és lerakták a földbe.
A sárkányok aludtak. Nem úgy, mint a nyugodt, ártatlan kisgyermek. Úgy aludtak, mint aki mozdulna. Úgy aludtak, mint a halálos méreg az erekben.
Az emberekben csak fogyott a szeretet. Ahogy a gyerekekből felnőtt lett, kibújtak a saját lelkükből, mely védte őket. Feketék lettek és gonoszak.
Aztán egyre kevesebb gyermek jött.
Már száz éve nem született senki, a fekete és gonosz emberek pedig sokáig, nagyon sok ideig éltek.
Mindkét sárkány már a végét járta.
***************************************************************************
Egy napon mégis gyermek érkezett, a két óriási hegyhez, mely a beteg sárkányokat védte.
Halk volt, szemét könny árnyalta.
- ébredjetek. Vissza kell jönnötök.
A kék sárkány válaszolni próbált, de gyenge volt.
- hallottam, hogy megmozdult a föld. – mondta a kisgyermek.
- ébredjetek, sárkányok, már egyedül vagyok,
olyan a világ, mintha megmérgezték volna
ébredjetek, könyörgök hozzátok.
- vizet. – szólt a kék, és,
- tüzet. – szólt a sárga.
A kisfiú megpróbált visszaemlékezni, hol látott utoljára tüzet, vagy vizet, de minden, amit ismert, fekete volt.
- nem tudok. – tárta szét a karját. Leborult a földre, sírni kezdett.
- víz. – sóhajtott a kék, ahogy a könnyek szivárogtak.
- tűz – ébredt a sárga – a kisfiú szívében tűz van!
Az egyik hegyből forrás fakadt, tiszta és kék vizű, a másik pedig kinyílt, és szivárgott belőle a tűz. Csak szivárgott, és sose robbant.
- Végre, végre. – sóhajtott a gyermek, és lassan, nagyon lassan elkezdte gyógyítani a tűzzel és a vízzel a világot.
A két sárkány nyugodt, békés álomba esett át.
Még aznap leesett a hó.