Egy koszos raktárban vagyok. Áttetsző testem minden tagja reszket a fájdalomtól. Két kézzel húzom le fejemről maszkomat, amely nehezebb, mint amilyennek látszik. Mint egy véget nem érő kínzás... Ordítani tudnék.
– Már nincs sok hátra! – bíztat egy másik áttetsző test. Hátát már nem tudja egyenesen tartani, szakálla a földet súrolja. Amikor először láttam sétálni az utcán, már tudtam, hogy nem hétköznapi alak. Azon kevesek közé tartozik, akiken nincs maszk.
Lábaim hirtelen megadják magukat. Nem bírom tovább... zuhanni kezdek. Szemeimmel az öreg arcát keresem. Látnom kell! Nélküle elveszek.
– Itt vagyok – mondja.
Az eséstől bevertem a fejem. Vérzek. Poros emlékek törnek fel agyam rejtett zugaiból.
Minden akkor kezdődött. Éjszaka volt. Az a sötét és csendes fajta, amikor nem lehet mást csinálni, csak gondolkodni. Kezemben egy repedt, koszos, kis tükör. Nem hittem a saját szememnek. Rajtam is maszk van...
Egy másik kép. Sétálok. A maszk mögé bújó, vak tömeg háborgó tengerként ölel körül. Egy csónakban hánykolódó szerencsétlennek érzem magam, a viharos nyilt tengeren. Aztán megpillantom őt: görnyedt hát, hosszú, ősz szakáll. Döbbenten nézem az arcát. Nincs rajta maszk! Bátortalanul átküzdöm magam a tömegen az öregig.
– Elnézést! Én... – alig bírok beszélni. Még mindig sokkol a tény. Ő meg csak mosolyog.
– Tudom – mondja. – Gyere velem!
Újabb emlék. Egy park. Megunhatatlanul békés, szép idő van. Ilyenkor még a legelkeseredettebbszívekben is megcsillan az öröm.
Az öreggel vagyok, nekem magyaráz:
– Mindenki maszkot húz magára az élete során. Ki előbb, ki később. Aztán elfelejtik. Mindenki félönmagától, és mindenki fél mindenki mástól is. A maszk a pajzs, ami eggyé válik velük, részükké lesz, az arcukká válik. De nem azért lettünk olyanok, amilyenek, hogy aztán sárral kenjük be hófehér arcunkat...
Az öreg tanításai egybemosódnak. Szavai a semmiből törnek fel, és most szóról szóra idézni tudom őket.
–„... Minden maszk más, de egy dologban hasonlítanak. Egyik sem hagyja, hogy megbízz valaki másikban. Néhány maszk jobb ebben, más kevésbé. Persze egy-két ember előtt áttetszővé válhat, de nemtökéletesen. Mert teljesen senkiben sem tudunk megbízni. Ha tudnánk, nem lennének többé kételyeink. Hasemmi rosszat nem feltételeznénk a másikról... Ha minden szavukat elhinnénk... De hogyan? Hiszen sokszor még magunkban sem bízunk...”
–„... Többféle maszk létezik. Sőt, valójában mindenkié egyedi. De van két alapforma. Ezek a leggyakoribbak. Az egyik a tüskés. Ha a közelébe mész, megszúr. Minél közelebb vagy, annál fájdalmasabban. Kellemetlen és idegesítő. A másik a szürke. A háttérbe vonul. Minél nagyobb, annál inkább láthatatlanná tesz, miközben megfojt a félelem és az elégedetlenség...”
–„...A maszk levétele a legnehezebb feladat. Akarnod kell. Nagyon. Fel kell készülnöd a fájdalomra. Nem lesz semmi, ami védjen. A maga módján egyik sem különbözik a másiktól. Mind el akarja hitetni veled, hogy gyenge vagy. De ne hidd! Pont ekkor vagy a legerősebb. Vissza kell emlékezned, vissza kell mennedaz időben addig, amikor még nem volt rajtad. Meg kell halnod, hogy újjászülethess...”
Újra a raktárban találom magam. Valaki beszél hozzám.
– Fiam! Gyere vissza! Még nem fejezted be! – az öreg hangja. Lassan kinyitom a szemem, és fáradtan ránézek.
–... itt... vagyok... – már nincs erőm beszélni. Csak suttogok. A fejem úgy fáj, mint még soha. Egésztestem nedves a hideg izzadtságtól. Egy új hang kezd beszélni hozzám:
– Jobb neked, ha rajtad van. Ne vedd le, hiszen ez fáj, ne csináld! Úgysem fog sikerülni te is jól tudod
– szeretném látni az arcát, de nem találom. Érzem, hogy igaza van. Győzött a maszk...
De megérzem, ahogy az öreg ott térdel mellettem. Neki sikerült! Nekem is menni fog! Megcsinálom! Mert ez megéri az áldozatot. Kockáztatni kell: Leveszem vagy meghalok!
Karom mintha ólomból lenne. De nem érdekel. Görcsösen belekapaszkodok a maszkba és húzom,húzom, minden megmaradt erőmmel. Már nem akarok mást, csak levenni... Már nincs sok hátra... Már csak egy kicsi...
A világ hirtelen elsőtétül. Eltűnnek a falak, a törött, bedeszkázott ablakok, a koszos, korhadó dobozok. Az öreg teste is lassan a semmibe olvad. Vége. Eltűnt minden. Csak én maradtam és a fájdalom. Zsibbadó agyamban apró gyertyalángként jelenik meg egy gondolat. Egy emlék, egy beszélgetés, egy hang:
–„...Nem a vliágot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa...”
... egy ilyen kulcs vagyok én is...
(Részletek egy lélek napjójából)