Újjászületésem

Évszám
2009

Kezem lassan csúsztattam előre a nyári száraz fűben. Behunyt szemmel tapogatóztam a sötét éjszakában. Hatalmas megkönnyebbülésemre az ujjaim végre egy kemény tárgyba ütköztek. Azonnal körülzártam az ujjaimmal a széles, kerek üvegen, melyről rögtön megállapítottam, hogy egy pálinkás üveg. Remegő kézzel rántottam ajkaimhoz a száját. Üres, teljesen üres! - állapítottam meg elkeseredetten. - Ez őrület! - gondoltam, de az is lehet, hogy üvöltöttem.

Felültem a széthajtogatott banános dobozon - fekvőhelyemről - és újra a számhoz emeltem, de még alkoholpárlatot sem éreztem. Dühömben elhajítottam az üveget, amilyen messzire csak bírtam az akkori erőmmel. Még további két pálinkás üveget találtam, de azok is teljesen üresek voltak. A fizikai megerőltetéstől és a kétségbeeséstől kövér izzadságcseppek folytak a homlokomról a szemembe, pedig kellemesen hűs éjszaka volt. Hanyatt vágtam magam az ágyamon, míg a fejemet az összehajtogatott takarómba ütöttem, melyet fejpárnaként használtam. A plédbe és hajamba beleragadt egy csomó bogáncs és toklász. A csillagok elkezdtek táncolni a szemem előtt, ezért lehunytam a szemhéjamat, de ekkor a gyomrom kezdett el hintázni a testemben. Nem csoda, hogy rosszul lettem, hiszen három hete vedelem a napi két-három liter égetett szeszt, némi sör és bor kíséretében. Mellesleg négy napja alig ettem pár falatot. Nem maradt más hátra, újra embrió pózba zsugorodtam és a nap folyamán sokadszorra ájulásszerű alvásba zuhantam.

Egy teherautó dübörgésére ébredtem fel újra. Nem tudtam mennyi ideig aludtam, mivel két hete megszabadítottak a karórámtól. Megborzongva gondoltam vissza az eseményre. Ekkor jutott eszembe, ha már piám nincs, talán találok valamelyik ruhám zsebében egy kevéske pénzt. Ruházatom koszos és büdös volt, kitűntetések helyett teletűzdelve toklásszal és bogánccsal, mint egy karácsonyfa. Öltözékem mindössze egy pár cipőből és zokniból, egy bermudanadrágból és egy patentos, rövid ujjú ingből állt. A Bermuda bal zsebében találtam egy koszos pamut zsebkendőt. Az ingemen volt két zseb a mellem magasságában és ott végre megcsörrent valami. A lakáskulcsom nem lehetett, mert azt nem hoztam magammal, így bizakodni kezdtem, hogy pénz van benne. Két darab kétforintost sikerült kikotornom a zsebemből. Újból pénz nélkül maradtam, pedig három héttel ezelőtt rengeteg készpénzzel indultam el a lakásunkból.

Az emlékképek álomba ringattak, így sikerült egy vagy két órát aléltan aludnom. Még négyszer merültem álomba, miközben minden ébredésemkor egy-egy számomra hihetetlenül új gondolat érkezett az agyamba. „Élni akarok!, de nem úgy, mint eddig.” legközelebb „Másképpen csak úgy élhetek, ha nem fogyasztok többé alkoholt.”, és legvégül „Akkor hát vissza kell térnem a Közösségbe, ahol segítenek a társak és a program a józanságom megtartásában:” egy jobb élet lehetősége és a nehezen megszületett döntésem eredménye örömteli hatással érintett meg.

A hajnali üde levegőben fellelkesülve indultam el friss vízért a közeli vasútállomás egyik kútjához. A helyszínen megittam legalább egy liter friss hideg vizet, majd az újratöltött műanyag flakonommal visszaindultam a kiserdőbe. Útközben megnéztem az állomás nagyóráját, mely pár perc híján öt órát mutatott. "Még több mint tíz órám van hátra az Anonim Alkoholisták Közösségének összejöveteléig". - gondoltam türelmetlen vágyakozással. Letelepedtem az „ágyamra, hogy megtervezzem a hosszúnak tűnő első józan napomat, de ekkor újra békés álom kerített hatalmába.

Sokadik felébredésemkor a déli napsütés sugarai vakították el a látásomat. A szám is kiszáradt, de a flakonban már ihatatlanul meleg volt a víz, melyet azonnal ki is köptem. Felrémlett bennem, hogy már elég régen - egy hete, egy strandon - fürödtem utoljára és azóta le sem vettem a cipőmet és a zoknimat. Levetkőztem és a majdnem két liter meleg vízzel a lehetőség szerint tisztálkodni kezdtem, majd a ruháimat is megpróbáltam tisztábbá tenni. A szárításuk közben a bogáncsokat és toklászokat szedegettem nagy aprólékossággal a ruházatomból. Hirtelen erős vizelési ingert éreztem, mely csípős fájdalommal járt. Felálltam és arrébb lépdeltem a fekvőhelyemtől, hogy elvégezzem a dolgomat. A vizelés még erősebb fájdalmat okozott, ezért lenéztem magam elé. Meglepődve tapasztaltam, hogy a vizeletem színe sötétebb a Kadarkánál is. Megijedtem, hogy most halok meg, mikor már élni akarok. Visszatértem a fekhelyemhez és felvettem a pillanatok alatt megszáradt ruháimat. Sietve rejtettem el a fejpárnának használt takarómat egy sűrű bokor aljába.

Egy órakor indultam el a városba az állomás órája szerint. Végig szédültem, ezért folyamatosan kerestem a hűvösebb, árnyékosabb helyeket. Két órakor már ott álltam az ismerős kapu előtt, melyhez előző év nyarán hetente négyszer látogattam el. Beléptem a tágas és hűs kapualjba, ahol egy-két másodpercig szinte semmit sem láttam az utcai verőfényes napsütés után. Öt óráig várakoztam, de semmi mozgást nem észleltem az Idősek Klubjának zárt ajtaja előtt. Közben elszunyókáltam a hűvös lépcsőn. Két hölgytől is megérdeklődtem, hogy hány óra van, de a válaszuk után úgy néztek rám, mint egy éppen használt WC-re. Végül is a gondnok zavart el azzal az információval, hogy már lassan egy éve nem járnak a társaim hétvégén a klubba.

- Most hová menjek? - kérdeztem magamtól elkeseredett lelkiállapotban. Bénultan álltam a forró napsütésben a kapu előtt. Majdnem elütött egy sportautó, mikor átmentem az úttesten. Remegő testem lassan megnyugodott, és a szemem is kezdte megszokni a vakító fényességet. Megkönnyebbülten fedeztem fel a járdán egy közeli kirakati ablak párkányát, mely megmentő ülőhelyemül szolgálhat. Egyaránt nehezemre esett az állás és a járás, habár üléskor is fájt minden porcikám. Remegő lábakkal tettem meg az utolsó két-három lépést, leroskadtam a kirakati kiszögelésre hátamat a hűs üvegnek támasztva. A reménytelenség újra elvette fizikai, szellemi és lelki erőmet. Pár perc kábultság után megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Lassan derengeni kezdtek az emlékképek a múlt és az alkoholos kábultság homályából. A társaim beszéltek egy új gyűléshelyről az Oktogon és a Nagykörút közelében.

A hűs árnyékban ülve lassan magamhoz tértem, a gondolataim összerendeződtek és újra a remény emelkedett feljebb a lelkemben. Egy órával később már az Eötvös utcában jártam. Másfél órás kutatás alatt nem találtam semmi nyomát az A. A.-nak. Bolyongásom során többször megpihentem, de így is rettentően elfáradtam. Elbandukoltam a Nyugati-pályaudvarhoz. Az indulási táblán megnéztem az időt és a vonatok indulását. A szolnoki vonat tíz perc múlva indult. Pár évvel ezelőtt még ezen a vonalon utaztam naponta Albertirsára a feleségem házához. Felszálltam a vonatra, és negyed óra múlva már meg is érkeztem Kőbánya-Kispestre. Nem baj, majd holnap újra próbálkozom!” szólt ütemesen egy hang, mint egy távoli harangzúgás. - „Nem számít a mai kudarc! - Visszamegyek a kiserdőbe, jót alszom és holnap újult erővel megkeresem a hétfői, kőbányai gyűlést" - gondoltam ki a megnyugtató tervet a hűsben. A következő napra elképzelt erő, mintha már aznap belém szállt volna, olyan gyorsan haladtam a búvóhelyem felé.

Tíz óra körül fekhettem le a banános dobozokra és újra átgondoltam az egész napomat. Fizikai és lelki szenvedések sorozatát éltem át, de mégis büszkeség fogott el, hogy minden esetben volt hitem és lelki erőm újra és újra cselekedni. Ekkor a következő nap jutott eszembe. Elterveztem, hogy a szobám alatti kisboltban - ahol szeszesitalra is volt hitelem - kérek a tulajdonos hölgytől egy kevéske élelmet. Hálás leszek akár két kifliért is. A számomra újszerű tervet - hiszen eddig csak az alkoholon járt az eszem - nagy áldásnak tekintettem. Valami teljesen ismeretlen boldogság lepte el lelkemet, mikor eszembe jutott a Közösség fohásza. Az éhségtől és a fáradtságtól álmosan kezdtem el mormolni összekulcsolt kézzel a ragyogó csillagok fénye alatt az imát. A csillagok, mint sok ezer gyertya világítottak nekem. Az ima végeztével megint könnyűnek éreztem magam. Pár perccel ezután békésen aludtam el és nagyon hosszú idő óta először reggelig egyszer sem ébredtem fel.

A Nap sugarai ébresztettek fel. Kiszáradt torkomat kiöblítettem a vízzel, ami előző este óta alaposan megmelegedett. Gyorsan megmosakodtam a maradék vízzel, majd siettem a busz állomáshoz. Fél óra múlva átvágtam a házunk mögötti játszótéren. Figyelmemet a bolt ajtaja és a szobám ablaka között osztottam meg, amikor jobb oldalam felől egy kutya futásának és érdekes nyüszítésének hangjára lettem figyelmes. Kormi volt az, melyet apám egy-két hónappal feleségemhez költözésem után vásárolt. Apám tartotta magát a gazdájának, de a kutyus mindhármunkat egyformán szeretett. Ebben a pillanatban mennydörgésként hallottam meg apám kiáltását - Nehogy kiszolgálja ezt a szemetet szeszesitallal, vagy bármi mással, hölgyem! Kormi eközben prüszkölve, vinnyogva ugrált rám, amit olyankor szokott csak tenni, ha nem engedtem meg neki, hogy arcon nyaljon. Apám hangjának hallatán, - egész életemben féltem tőle - majdnem futva indultam el a ház oldala felé a cipőmbe csimpaszkodó Kormival. A lépcsőházunk előtti padnál azonban megálltam, hogy Kormit megsimogassam és megdögönyözzem búcsúzóul. Pár másodperc múlva apám lépteit hallottam a hátam mögül, ezért el akartam zavarni a kutyust, ami bánatomra nem sikerült.

- Várjál meg itt! Egy rendes ember visszahozta az irataidat - sziszegte apám, valószínűleg nem a kutyának, mert így folytatta: - Kormi, gyere fel! Hazamegyünk!

Kormi azonban csak egy pillanatra nézett fel első számú gazdájára és tovább folytatta a kezem nyalását. Nem néztem apámra, mert egy olyan bűntudat kerített hatalmába addigi vétkeim miatt, hogy legalább tíz évig nem sztándékoztam a szemébe nézni. Ekkor hallottam a hátam mögött a kapu elektromos zárjának kattanását, ami egy pillanatra csillapította egész testem remegését. Felnéztem a loggiánkra, hátha megpillantom édesanyámat, de nem nézett ki senki. Közben Kormit a karomba vettem és így végre arcon tudott nyalni, amitől egy kissé enyhült az izgalmi állapota. Azonnal letettem a földre, mikor apám lépteit meghallottam a lépcsőházból és elindultam a lakótelep széle felé. Apám azonban kilépett a kapun és utánam szólt:

- Itt vannak az irataid és többet ne is, lássalak! Anyád még mindig kórházban van - vetette utánam a lehangoló hírt.

Hátranyújtottam a kezemet, miközben továbbra is a földet bámultam és úgy vettem át az irataimat, mint a futók a váltóbotot. Közben Kormi folyamatosan ugrált rám. A föld alá szerettem volna süllyedni, de csak a torkom szorult el és az egész testem újra elkezdett remegni. Amennyire az erőmből tellett, elkezdtem futni, hogy minél előbb befordulhassak a ház sarkánál és kikerüljek apám szúrós tekintetének halálosan félelmetes köréből. Végig hallottam apám szomorú hangú kiáltásait, amivel Kormit hívta vissza. A sarkon befordulva megálltam, hogy a lábam között szaladó Kormit visszazavarjam a gazdájához.

Nagy nehezen sikerült leráznom a kutyust, akit többet nem láttam. Az első utcasarokig még futva igyekeztem távolodni a szülői háztól, de már fogytán volt fizikai és lelki erőm egyaránt. A félelemtől és a futástól kiszáradt a szám. Szerencsémre a közelben még működött egy öreg utcai nyomóskút. Legalább egy liter vizet ittam meg a markomból, mire csillapodott a szomjam és az éhségemet sem éreztem annyira. Ezután lemostam az arcomat is. A kellemes reggeli hűvösben is megizzadtam az idegfeszültségtől.

Gondolataim fokozatosan visszatértek a jelenbe. A mai nap legfontosabb végcélja, a gyűlés, még több mint tízórányira van. győződtem meg újra az utcai óráról, mikor kiérkeztem a főútra. Kormi jó szaglása miatt dugába dőlt az előző napi tervem a mai reggeliről. A gyengeségem azonnal kiújult, mihelyt ezt a leltárt átgondoltam. Ekkor mellemhez ütődtek az ingzsebemben lapuló irataim. Szinte rögtön jött a megoldás, hogy azokkal lehetne valamit kezdeni. Reménnyel teli gondolat született meg bennem. Talán a munkaügyi hivatalban hajlandók lesznek valamilyen segéllyel segíteni rajtam. Feltekintettem az utcai nagyórára és örömmel nyugtáztam, hogy alig múlt pár perccel nyolc óra..

Kilenc óra előtt érkeztem meg a munkaügyi hivatalhoz.. Nagy meglepetésemre, de még nagyobb örömömre kevesen tartózkodtak a helységben. Szinte azonnal sorra kerültem. Az előadó hölgy rám mosolygott és elkérte az irataimat. Nem akarta elhinni, hogy még harmincöt éves sem vagyok, mert ő többnek látott ötvennél is.

- Miben segíthetek? - váltott hirtelen hivatalosabb hangnemre.

- Segélyt szeretnék kérni, de rettentően sürgős lenne - válaszoltam könyörögve az úton kitervelt mondatot.

- Megnézem, mit tehetünk önért - ezzel nekilátott irataim tanulmányozásához.

Kis idő múlva feltekintett a papírokról és hivatalos hangon kezdte el magyarázni teendőimet a segély megszerzéséhez, majd engem kezdett faggatni az életemről, ami majdnem egy órán át tartott. Közben kiadott pár kekszet az ablakon át. Ezután adott egy száz forintost, hogy vegyek valami ételt útközben.

- Most menjen és szerezze be a szükséges iratokat, amiket erre a papírra felírtam, majd soron kívül jelentkezzen nálam! Délutánra nem várok ügyfelet, akkor hosszabban is tudunk beszélgetni. Viszontlátásra! - köszönt el kedves udvariassággal mellőzve a hivatalos hanglejtést.

Nagyon hálás voltam minden szaváért és mozzanatáért. Felálltam és elindultam a legközelebbi boltba. Vásároltam egy doboz cigarettát és egy zsemlét felvágottal. Először elszívtam egy szál cigarettát, majd megettem az ételt. Rögtön frissebbnek éreztem magam. Elolvastam az első teendőmet, mely szerint az utolsó munkahelyemen kellett a leszerelési igazolásaim másolatát megszereznem. Az egy hete nehezen megkapott papírjaimat ugyanis már rég elvesztettem. Három közlekedési járattal kellett utaznom, hogy a Ferenciek terére érjek, ahol az utolsó munkahelyem munkaügyi osztálya székelt egy belvárosi bérházban. Természetesen bérlet vagy vonaljegy nélkül utaztam végig az utat egy óra leforgása alatt. A nap sugarai egyre meredekebben ontották a hőséget a városra. Szerencsémre minden járaton kaptam ülőhelyet, de így is fárasztó utazás végén érkeztem az irodába. Az adminisztrátor hölgyek egy hét távlatából is azonnal felismertek és óvatosságból széket toltak alám. Átnyújtottam a papírt, melyet az előadónő írt nekem és ők rögtön munkához láttak. Öt perc múlva egy papírdossziéban minden szükséges irat fénymásolata a kezemben volt. Közben még a biztonság kedvéért egy pohár friss vizet is kaptam tőlük. Örültek, hogy nem lettem megint rosszul. Én is megkönnyebbültem a gyors ügyintézést és a kedvességüket tapasztalva.

A hűvös épületből kilépve megcsapott a déli hőség. Visszafelé is egy órába telt az út a munkaügyi hivatalhoz, de a hőség szinte már elviselhetetlenné vált. Megkönnyítette a helyzetemet, hogy visszafelé is végig ülhettem minden közlekedési eszközön. Hihetetlen boldogság kerített hatalmába a sikeres út befejeztével.

A hivatalba visszaérkezve Marika azonnal szólított.

- Hogy van, Gyula? - érdeklődött nyugtatóan kellemes hangján, először szólítva a keresztnevemen.

Olyan érzésem támadt, mintha az édesanyám beszélt volna hozzám sok évvel ezelőtt, mikor még szeretet érződött ki hangjából. Utoljára a Közösségben érdeklődtek ilyen őszintén az állapotom felől.

- Nagyon fáradtan, de már nem vagyok éhes - hebegtem el szomorúan és meglepő nyíltsággal.

Amíg én az alkoholizmusomból való kijutásról beszéltem, ő addig a papírjaimat intézte. Még a szüleimmel sem beszéltem erről olyan őszintén, mint vele. Közben kétszer is elment a főnökhöz, amíg én elszívtam egy-egy cigarettát.

- Minden adminisztrációt elintéztünk. Itt vannak a szükséges iratok - nyújtotta át az ablaknyíláson a papírdossziéba gyűjtött anyagot. - Köszönöm az őszinteségét. Én még hasonlóval nem találkoztam az életemben. Örülök, hogy megismertem Gyula. Remélem, hogy sikerülni fog, amit eltervezett és jobb lesz az élete. Szerintem, ha akar és tesz a változásért, akkor az sikerülni is fog. Jövő hétfőn várom vissza a jó hírrel és némi méretére való ruhával. Addig is sok erőt kívánok! Igyekezzen, mert már nem sokáig van nyitva a Polgármesteri Hivatal! - fejezte be a búcsúzkodást.

- Hálásan köszönöm! - rebegtem könnyes szemmel.

Életemben először a háláról nemcsak beszéltem, hanem éreztem is a szívem legmélyén. Ez erőt és reményt adott a nap további részére és az azóta eltel 5374 napra. Még egy pillanatra összemosolyogtunk, aztán felálltam.

Egy órányi kimerítő utazás végén érkeztem a Pestszentlőrinci Polgármesteri Hivatalba. Hétfőn, szerencsémre tizennyolc óráig tartott az ügyfélfogadás. Több mint egy órát kellett várakoznom, ami alatt egy kicsit el is szunyókáltam mikor meghallottam a nevemet. Ekkor már csak szinte gépiesen működtem.

Egy szőke hölgy foglalkozott az ügyemmel, akiről kiderült, hogy a szociális osztály vezetője. Ő is nagyon kedves volt hozzám, sőt látva az állapotomat még vízzel és gyümölccsel is megkínált. Miután elolvasta Marika levelét még szolgálatkészebb lett. Egy óra alatt elintézte, hogy két hét helyett két nap múlva kaphassam a rendkívüli gyorssegélyt, pedig még az ő főnökével is alá kellett íratni a papírokat, majd elbúcsúztunk egymástól.

Nagyon sietnem kellett, hogy elérjem a gyűlés kezdetét. Ekkorra az agyam teljesen felmondta a szolgálatot, ugyanis nem emlékszem, hogy milyen járatokkal érkeztem a gyűléshely közelébe. Több száz „filmszakadás” fordult elő húszéves ivászatom alatt, de úgy látszik, hogy ez száraz állapotomban is előjöhet. A gyűléshely előtt száz méterre megtudtam egy járókelőtől, hogy még két perc van hat óráig. Erre még emlékeztem, de arra már nem, hogyan jutottam be a gyűlésre. Újra kábulat állapotába estem, amitől cselekedni ugyan képes voltam, de emlékezni talán már soha nem fogok ezekre az órákra. Mindössze egy meleg, biztonságos érzés emléke él bennem a gyűlés idejéről. Az anyaméh burkában érezhettem hasonlóan magam. Egyetlen hang, vagy kép sem maradt meg az emlékemben még a gyűlés utáni beszélgetésekből sem, pedig állítólag sok régi társammal álltam szóba.

Kábulatomból egy személyautóban kezdtem ébredezni a hátsó ülésen. Hárman utaztak rajtam kívül a kocsiban. Észrevehettek valamit a többiek rajtam, mert hirtelen mindenki felém fordult. Ők is nagyon kedvesek voltak velem. Egy kőbányai hajléktalan szállóba vittek. Egy előtérbe léptünk be, melyben egy asztal, négy szék és nyolc pár vas öltözőszekrény helyezkedett el. Elég siralmasnak tűnt számomra a helyiség. Jutka adott egy törülközött és egy szappant, hogy fürödjek meg amíg ő beágyaz. Szilveszter pedig elment vásárolni némi élelmiszert nekem vacsorára. Mire kijöttem a zuhanyzó alól már megérkezett a vacsorám is. Cigarettát és üdítőt is kaptam mellé. Az evés közben még meséltem magamról, majd Jutka megmutatta a hálószobában az ágyamat.

- Ez lesz az ágyad! Ez mégis csak jobb, mint az erdei banános dobozok – mutatott az emeleti ágyra.

Felugrottam a nyikorgó ágyra és fáradtan hanyatt feküdtem a tiszta ágyneműben. Felüdítő érzést adott bőrömnek a fürdést követően a ropogósan friss textília között pihenni. Teljesen meztelenül feküdtem, míg ruháim biztonságban száradtak az ágyam végén. Nagyon könnyűnek, boldognak és nyugodtnak éreztem magam a puha ágyon. Az utolsó két nap hihetetlenül fárasztó, feszítő eseményeinek képfoszlányai peregtek lelki szemeim előtt. Kezdtem zsibbadtságot érezni egész testemben és agyamban egyaránt. Sejtettem, hogy pár perc múlva el fogok aludni, ezért másnapra halasztottam az elmélkedést az utóbbi két napomról, mely talán életem fordulópontja lehet. Egyetlen tervem volt biztos, hogy másnap délelőtt gyűlésre akarok menni. Reméltem az álomba merülésem előtt még el tudom mondani a "Közösség" rövid imáját, ezért összekulcsoltam a mellemen a kezeimet. Hasra feküdtem és békésen aludtam tíz órát másnap reggelig, ami nem történt meg velem jó néhány éve.