Odakint erősen fújt a szél, a felhők teljesen elcsavarták az égbolt kék függönyét, mindez veszettül próbára tette a bent ücsörgő polgárok ingatagos türelmét.
Hősünk sem volt képes uralkodni érzésein, de nemcsak a borús kettős fronthatásos nyavalygós idő végett, hanem az egy gondolat bánt engemet vonalban is. Magyar, mert így hívták, inkább az adott helyzetében egy régmúlt eseményből kifolyólag durrogott, ilyen esetben különösképpen, szittyamódra tudott idegeskedni, minden apró-cseprő dolgon hisztizett, azt is mondhatnánk olyan volt, mint egy időzített bomba. Mondjuk is, az volt! Csuda, hogy fel nem robbant akármibe belekötni vágyó hangulatában. Beszéljünk csak az őt bántó történtekről. Több mint egy esztendeje esett meg véle az eset, hogy csűrcsavaros módon, igen kedves jó barátjával fölöttébben túl összevitatkoztak. A vita témája szinte mindegyre megy, mert már ő sem emlékezett pontosan rá, mi is történt akkor. Barátjával szerettek nagyokat vitázni, csakhogy az akkori alkalommal a vita eget rengető vitatkozássá változott át. Ismeretségük hosszú folyamán még sohasem tudták annyira felhergelni magukat, mint akkor, hogy a téma megoldatlansága végett oly durván felkapják a vizet és megsértődjenek, mint az idejében kellő figyelmet nem kapó kényeske királykisasszony. Eddig Magyar úr még sajátmagának sem volt hajlandó beismerni tévedését, no nem, ami a témát illeti, hanem a módját, ahogy levezette. Előtte volt a szikrázó jelenet, ahogy szinte kiakadva ordított, mint egy sakál, egyetlen igaz barátjára. Azonban a folytonos morgolódása, a mást hibáztatás, ezen a rémes délutánon megszűnt, legalábbis szünetelt. Pergő hirtelenséggel úgy tisztult le agyában az indulatokkal telitűzdelt történtek, ahogy a kinti nagy szélben összevissza cikázó, poros cserepeket lemosó eső. Mire újból kitisztult odakint az égbolt és ragyogni kezdett a nap, egyre jobban szégyellette tettét, kissé belevörösödött a sötétítő árnyékában okozott félhomályba. Kitekintett az ablakon, a nap sugarában egy kis angyalt pillantott meg elrepülni. Tetszett neki, de a történteket valamiféle hóbortos káprázatnak vélte. Pár perc múltán mégis komoly jelnek vette. Ő maga is világosan látta, hogy lépést kell tennie barátja felé. Elérkezett a cselekvés ideje! Megtárgyalta saját énjével a helyzetet, s hamar rájött, hogy kár sutba vágni több évtizedes barátságot. Kicsit téblábolt meg morfondírozott magában, s aztán teljes gőzzel nekiszökött maroktelefonjának, egyből rácsengett barátjára, de a telefont senki sem vette fel. Gondolkozás nélkül kapkodta magára a ruhát és szaladt taxiért, hiszen egy városba laktak mindketten, s uzsgyi egészen a barátja lakásáig. Ígéretéhez híven pár lépést is megtett az ajtóig, csak éppen senkit sem talált otthon. Visszafele úton már nem vett igénybe semmilyen járművet, lekókadt fejjel bandukolt csöndesen a lakása felé. Útközben a gödrökben lévő pocsolyákat kerülgette. Annyira belejött, hogy szinte művészi allűrt gyártott belőle. Egy nagyobb tócsában megnézte magának magát. Sanyarú ábrázatát látván egy nyeletlent vigyorgott rajta. E nemrégi sikertelen próbálkozás kihozta belőle a csöndes együgyűséget. Mit is tehetett volna mást, mint bámészkodott céltalanul. Egy igen impozáns, jókora tócsára akadva tovább kémlelte küllemét, ezúttal a ruháját vette számba, de ahogy így figyelgette részletekben hogyanját a pocsolya adta lehetőségekben, magával szembeni oldalon egy mosolygó lány tükörképét, pillantotta meg. Erre már felkapta a fejét, és olyan egyenesen, ahogy a szúrós tekintetűek szoktak, az üdvöske irányába nézett.
- Szia te! – mondta az üdvös, lánykacagó ábrázattal.
- Ismerjük mi egymást? – gyanúsan figyelte a lányt.
- Igen jó viccet mondtál. Hát persze, én vagyok Emese, hajdani pacalista korunkban osztálytársak voltunk… na, beugrottam!
- Emese…
- Csak azt ne mond, hogy nem ismersz, mert megeszem azt a csodálkozó buksidat.
- Á, Emese, csakugyan – mondta műanyag meglepettséggel. – Hűha, változnak az idők.
- De még mennyire. Látom, jó kedved van. Mi történt véled amióta nem láttalak?
- Sok minden. Mi járatban vagy itt nálunk, úgy tudom, már rég elhagytátok ezt a várost.
- Igen. régen történt, de most, íme visszaköltöztem – mosolygott olyan körbekacagva a fejét módon.
- Egyedül?
- Miért? – Csak nem kellene félnem valamitől?
- Jaj, dehogyis, csak a szüleidre gondoltam.
- Hagyjuk most az ősöket, legalábbis a miénket, gyere, üljünk be egy lebujba.
És beültek egy lebujba. Nem is nézett ki annak, inkább olyan átmenetet képezett a kávézó és a kocsma között. Ez a hibrid szórakozóhely teremtmény, alaphangulatnak legalább kétkilónyi füstöt kavargatott bent, akár felpattanva, hőshuszárként kaszabolni is lehetett volna. Ezért esett választásuk a kinti terasznak mondott helyiségre.
- Mit iszol? – kérdezte lovagias udvariassággal Magyar.
- Egy szénsavnélküli üdítőt – kacagva hozzátette –, vigyázok a vonalaimra.
- Rendben – elment és megvette a kért üdítőt, s egy kávét saját részére.
- Te Magyar, nem lenne-e kedved eljönni egy tartalmas utazásra Kirgíziába. – Úgy tudom régebb, nagyon érdeklődtél ősi kultúránk iránt.
- Kirgzisztánba gondoltad?
- Oda hát! – hozzátette -, neked nem mindegy, hogy az országot Kirgíziának vagy éppen Kirgizisztánnak hívják?
- De igen, csak úgy meggondolatlan kijött a számon.
- Akkor jó, örülök, hogy nincs semmi gáz. Tudok egy buzgó kutató csoportot, akikhez már csatlakoztam, meglátod érdemes lesz jönni, hadd láss te is egy kis csodát.
- Nem tudom mennyire jó ötlet. Mit is keresünk ott? Semmi közünk hozzuk –, tette hozzá ideggúnyosan. – Most ez a divat folyton azt keressük, ami létezett, ha egyáltalán létezett. Miért nem foglalkozunk a jelenünkkel s főleg a jövőnkkel?
- Igenis van közünk és nem is kevés! Mi is az a létezett duma?
- Semmi, de miért kell folyton a múltat matatni?
- Miért baj az, ha meg akarjuk találni mindazt, amihez közünk van. Úgy tartom jó tudni valamicskét arról, hogy honnan is indultunk, s ezen keresztül megtudhatjuk azt is, hogy merre haladunk. Így válunk teljessé, vagy nem?
- Lehetséges. Azt hiszem, ezt át kell gondolnom.
- Minek annyi gondolkozás, bele kell vágni a közepébe, biztosra veszem az előtted álló ismeretlen, izgalmas kalandokat tartogat a tarsolyába.
- Micsoda filozófus lettél hallod-e.
- Na, az itt a lényeg kérdéskötekedő barátocskám, hogy jössz, vagy nem jössz?
- Igen, megyek –, válaszolt Magyar kissé vontatva, mégis szelíden.
- Pompás! – Ugrott fel a helyéről Emese és lenyomott egy jókora cuppanós puszit Magyarnak.
E hirtelen jött változást Magyar még fel sem fogta kobakjával, annak ellenére milyen könnyedén elfogadta a meghívást. Volt is oka rá, egy, de az már valóban lényeges. Hiába minden más érv, amikor ez az egy nagyot nyomott a latba. Közelebb hozva a témát, tetszett neki a lány zöldes-barnás tarka szeme, jókedve, gyönyörű mosolya és a fogsora, és teljes mindene. E beszélgetés után sokat nem ücsörögtek tovább ott abban a valamiben, inkább sétáltak néhány kört a városban. Emese ügyeskedő folytonossággal az előttük álló útról beszélt, Magyar pedig hallgatta, ritkán szólt közbe. Nehézkes is lett volna a közbeszólása. Néha már nem hallotta mit is, mond, de hősködőnk gondolatai nem is arra terelődtek. Magyart lassan de biztosan kezdte megbabonázni az előtte álló üdvöske csoda. Már vagy négyszer körbejárták a város központját, mikor óvatosan rájuk telepedett az este. Magyar, nyaka mellől eltolta a Holdat, és a kellemes lengeszellő fuvallatával ösztönözve hazakísérte Emesét. Emese búcsúzóul adott neki egy jó éjt puszit, s azzal szemérmesen beszaladt a házba. Magyar felvillanyozva az élménytől, örömteli élményekben becsomagolva az egész késődélutánt és estét, tért nyugovóra otthonában. Lefekvéskor sem sokat elmélkedett az utazáson, inkább a szépséges lány járt a fejében. Érthető ez az álmodozás féleség, hiszen egy délután leforgása alatt mágnesként vonzódott újból „megtalált” padtársához.
Magyar az ezt követő hét leforgása alatt teljesen belehabarodott Emesébe. Versenyautó gyorsaságával teltek a napok. Egyre többet találkoztak kettesben, kettőre már nem nagyon, mert arra már együtt is voltak. Dúlt a szerelem! Hősködőnk úgy érezte, mintha lassan de sikeresen távolodna barátjától és a történtek emlékeitől is. Ilyenformában mégsem helyén való ez a kijelentés, hiszen nem telt el olyan nap, hogy rá ne gondoljon, de mégis az érzelmek hosszú skáláján eltompult. Szabadidejében, magát egy összeszedős alkalommal elvitte újból barátja lakása felé, de nem volt ereje megnézni, hazajött-e vagy sem onnan, valahonnan. Telefonon nem merte hívni, s barátja sem hívta, az utcán sem futottak össze, egyetlen csórén suhogó alkalommal sem. A helyzet olyan elnyelte a föld esetét rejtette magában.
Emesével való kapcsolata egyre jobban megbékítette háborgó lelkét, és a magában zajló vívódást felemésztette a fokozódó boldogságos napok sorozata.
Rohamosan telt az idő. Három nap maradt hátra a nagy útig. Mindketten veszettül csomagoltak. Igen, ez mégis egy lazább útnak mutatkozott, mint amit nagy vándoraink, Julianus barát vagy Kőrösi Csoma Sándor tekertek le. Itt más volt a tét, a tanulmányúti szervezőnek a kérésére alaposabb munkával próbáltak minden egyes dolgot szakszerűen felcsomagolni. A készülődési lázban, millió színben szikrázott Emese szűnni nem akaró beszéde Kirgíziáról és az ősi kultúrákról, főleg, amihez a magyarnak is köze van szellemben. Hősünket a téma történetdarálása az előzetes tartózkodása ellenére teljesen elkápráztatta. Magyar teljes lényével érezte, hogy valóban egy olyan világba fog csöppenni, ahol megtalálja a rég elvesztett gyökereit, amit a modern világ gügyéi gondosan elrejtettek előle.
Eljött az indulás pillanata. Ők is, mint utazótársaik, olyan ügyesen felpakolták magukat, akár egy málhás szamár, s azzal, uccu neki vesd el magad, be a fővárosba. Problémamentesen értek célt. Hetykén felültek a repülőre, egy átszállással megúszva két és félnapi utazással máris a kirgiz fővárosba találták magukat. Kicsike téblábolás után saját pihenésükről kezdtek gondolkozni. Az elszállásolás elég kurtán-furcsán működött, az ötös csapat tagjai megkaptak egy szállodának nevezett ugyanolyan kinézettelű tömbház egyik „lakosztályát”, mint az ottani kopott kaptár betonrengeteg bármelyikét. Viszont a bérelt szobák kinézettele már másról árulkodott. Szemnek igen tetszetős, csodálatos nemezfalvédőkkel, szőnyegekkel és takarókkal voltak beborítva a falak, a padlózat és az ágy is, csak a mennyezetre nem jutott semmi. Magyar a meglepetéstől, úgy, mint gyerekkorában, a száját elfelejtette becsukni. Aznap a kiscsapat sokat nem nézelődött. Mindannyian lepihentek és reggelig húzták a csendest. Másnap felpakolva már az előretervezett útszakaszon voltak, hol kocsival, hol gyalogosan. Jurták sokaságát fedezték fel a poros dimbes-dombos terepen. Néhol pásztorokat is láttak családostul, nem messze mellettük legelésző bárány, kecske, marha és főleg jakcsordával, de a lovak sem maradtak ki, s a csorda mellett fityegő kutyák sem. Rögtön belevágtak a kutatómunkába. Több napon át szakszerűen leselkedtek a helybéli kézművesek ritka ügyességgel megáldott kezeiből származó munka után. Több ízben ki is próbálták azokat a technikákat.
Magyarba valami megmozdult, itt nem éppen gyomorműködésére gondoltam... Ez a hegyi nép teljesen levette a lábáról, főleg amikor betekintést nyertek jurtájuk káprázatos világába. Az ott lakó emberek szegénysége mellett elsuhant a búbánat, helyette sugárzott a kiegyensúlyozott életmód. A jurták, a benne lévő nemezterítők és más használati tárgyak többsége a kirgiz ember kézimunkáját dicsérte. Emese lelkes kotnyeleskedésével szóba próbált elegyedni vélük. Ez némileg sikerült is. Egy kicsit beszéltek oroszul, valamicskét angolul, inkább a fiatalabbakkal, de az idősek főleg jelbeszéddel, azaz kézzel-lábbal igyekeztek készségesen megmutatni mindazt, amire képesek, és magyarázatot fűzni mindenhez, ami körülveszi. Magyarnak a nemeztakaró tetszet a legjobban, pontosan az, hogy miként rajzolódik ki a rádolgozott motívumokból egy családtörténet. Ez az igézet földje volt számára.
Napokon át „kóborolt” a csapat, imitt-amott megállva, újabb élménnyel gazdagodva, hátukon teherrel, feltankolva vízzel és eleséggel, keveset fürödve. Mégsem panaszkodott senki. Magyar lobbanékonysága és szőrszálhasogatós kritikussága a múlté lett. Munkálkodása során egybeolvadt a csoportjával, az ottani emberekkel és az egész tájjal. Imigyen kerekedett ki belőle az örökbéke érzése. Megérintette az a lelki tisztaság, amiből barátján és közeli szerettein kívül bizony keveset kapott az élettől. Az élet fukarsága rajta is állt, de még mennyire, de sohasem késő felfedezni a bennünk lapuló világelzáró gáncsokat, hogy ki tudjunk bontakozni a későbbiekben.
Egyik délelőttön a hatalmas jéghegyek felé vették az irányt, a csapat tele volt bizakodással, hogy valami rendkívüli élményben lesz része. A hegyalját elhagyva jó néhány kapaszkodó után megálltak pihenni nem messze egy pásztorcsalád jurtája mellett. Ott vertek sátrat modern európai módra. A család mosolyogva fogadta, megkínálták jaktejjel. A gyerekek bennszülöttesen, nagyon otthonosan vigyorogva szaladgáltak közöttük. Kistáborukból másik nap kalandoztak tovább. Egyre feljebb igyekeztek, visszafele nézve belátták az egész völgyet, sziklás hepehupás dombjaival, ritkán tarkalló fáival, száraz legelőivel és a kis gomba alakú jurtáival.
Emese fáradtsága ellenére szüntelenül beszélgetve csudálatosan bírta az utat. Felfelé tekintve két embert látott, amint lazítópozícióban csöndesen kémlelték a tájat. Távolról is kilátszott, hogy ők sem éppen helybéliek. A pásztor család már este „beszélt” róluk. Pontosabban, hogy találkozott még két „hasonszőrűvel”, mint amilyenek ők. Közelebb érkezvén, meglepődve hallották, hogy magyarul beszélnek. Nocsak, morfondírozott magában Magyar, ezek is jó helyet választottak a kikapcsolódásra… Mikor teljesen közel értek, és a tövén voltak a találkozásnak, Magyaron végigfutkározott a hideg, a meglepődés mellbevágós formája, a hirtelen levegő nélküli maradós érzés lett úrrá rajta. Bizony e látványtól megfagyott őkelmébe a vér, bőre színt váltott és pár lépés után szittyásan lecövekelt. Agyonlepetését Emese is észrevette. Ebből a gyökerezett állapotból próbálta biztató szavaival kirángatni.
- Na, gyere csak, a pihenést megejtheted pár lépéssel feljebb is. Gyere, gyere gyorsabban, mintha élnél…
- Öööö…, jó.
Magyar, Emese mondókájára üdvös lelki olajazást végzet végtagjaiba, ettől eltekintve mégis nehézkesen, szinte vontatva ért oda a másik két európaihoz.
- Szervusz Magyar! – köszöntött rá vidáman a véle szembenálló férfi-magyar.
- Szervusz.
Az meg feléje sietett és átölelte. Magyar pedig bámulta, mint borjú az új kaput. Aztán a társaságra nézve a hegyi találka férfi tagja illendőnek érezte, hogy bemutatkozzon.
- Hunor vagyok, Magyar barátja.
- De nagyszerű! – lelkendezett Emese.
- Ő Tünde, a kedves kis tündérem – méltóságteljesen feléje hajolva mutatta be csoportjának nőnemű, szintén magyar tagját.
Jött is e nagy momentum után a kilóra való bemutatkozás, nagy volt az öröm, hamarosan az egész társaság egy sziklaszirten lógatta a lábát lefelé, miközben bámulták az előttük kitárulkozó havas panorámát. Mind a két csapat jókedvvel beszélt a Kirgizisztáni élményeiről, csak Magyar hallgatott. Hunor látván szomorúságát, szólva a többieknek magához hívta Magyart. Magyar vontatottan állt talpra de aztán csak felgyorsult, szapora lépteivel éppen el nem ütötte. Pár lépést téve a többiektől, szinte valamit akartak egymásnak mondani, de egyikük gégéjén sem akaródzott kijönni egy fikarcnyi hang sem. A szerencsékkel megáldott látvány varázsa segített az ügyön, habár félreharangozva és teljesen eltérve a témától, de mégis hang jött ki Hunor torkán. A mellékszereplő legényke az egyik gerincen egy igen tekintélyes szarvazattal megáldott kecskét pillantott meg.
- Kecske! – ahogy elkiáltotta magát még észrevett kettőt -, kecskék! – még egyszer.
A kecskék a hangokra határozott mozdulatokkal szökdöstek egyre magasabbra. Volt is fényképezés ne félj, de még mennyire. Úgy csattogtak a gépek, hogy omlott belé mindenük. Mikor a kecskecsapat eltűnt a látókörükből lecsendesedetten bámultak egyfelé. Hunor jobbnak látta, ha már nem vár tovább mondanivalójával.
- Ne haragudj rám, hogy semmi szó nélkül leléptem otthonról.
- Dehogy haragszom.
- Akkor mégis mi volt az a furcsa meglepetés, amikor megpillantottál? –, tette hozzá kíváncsian Hunor.
- Életemben sem hittem volna, hogy itt találkozunk egy kiadós veszekedés után.
- Hogyhogy itt?
- Ezen a helyen, ami nem más, mint Kirgizisztán.
- Nos, nem mindegy, hogy, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán!
- De mindegy.
- Nahát aztán, s még aztán, hol itt a bibi.
- Ott, hogy távol vagyunk az otthonunktól, és nem tisztáztuk az utolsó vitánkat, azt a veszekedést…
- Milyen veszekedést emlegetsz egy zsinórba kötve? – Jaj, most esik le… - Ugyan már, máskor is volt hasonló dumánk. Ez nem egy ügy kicsi barátom.
- De úgy érzem rendkívüli durva volt részemről.
- Nem kell akkora jelentőséget tulajdonítani neki.
- És mégis miért ne? – Nem szóltál, hogy világgá indulsz, azt hittem azért csináltad ezt a nem beszélős szünetet, mert látni se akarsz.
- Akartam mondani, de valahogy annyira összegyűlt akkor minden, és féltettem is magam bántani, ezért belügynek tartottam. Az akkori megítélésem szerint nem lett volna jó dolog neked elmondani. Úgy éreztem, csak rám tartozik, nem akartam mesélni róla senki másnak.
- A legjobban mégis azt furcsállom, hogy szó nélkül léptél le és otthagytál, hogy saját zsíromban rotyogva őröljem magam. Bármit mondhattál volna, akár azt is, hogy fél kalap.
- Hát ismersz régebb is volt hasonló figuráim.
- Ez igaz, de te is ismersz, mennyire tudok idegeskedni mindenért.
- Ez is igaz.
- Bár, ha így ismerjük egymást, nem is tudom, miért csaptam ekkora hűhót.
- Akkor, hol itt a baj?
- Sehol – intett Magyar egy igen laposat.
Erre mindketten kacagni kezdtek.
- Milyen fura az élet – mondta Hunor -, hibáink valós okára fény derüljön egy egész világot kellett, hogy bejárjunk.
- Igen, a félreértések furcsa sorozata ez, mindketten más egyéb miatt vívódtunk, holott sehol sincs semmi baj.
- Ilyenek vagyunk mi, akik megértik egymást…
- Valóban, mi lehet azokkal, akik nem is értik egymást?
Magyar és Hunor elérzékenyülve, váll veregetve mentek vissza a többiekhez. Valóban nem is értették a mostani helyzetüket sem, csak annyit tudtak, hogy életüket, ha akarták, ha nem, a sors teljesen összekovácsolta. Aznapi időkeringésben mégis megállt a mindenség, attól lett este, hogy lement a nap. Cuccos ugye? Ezúttal heten tértek vissza táborhelyükre. Mikor teljesen levetették cipelő felszerelésüket, Hunorra tapadtak mindahányan és kezdték faggatni az útjáról. Hunor először vontatottan adta be derekát, de Tünde kibicelése sokat segített rajta. Egy idő után egészen könnyen ment, sőt annyira beindult a lebzselője, hogy nem már nem tudott leállni. Folytonos dumájából kihámozódott, hogy egy másik jelentősebb számú csapattal indultak útnak. A csapat többi tagja fokozatosan lemaradozott további kutatásokba bocsátkozva. Először repülővel közlekedtek, voltak a Kaukázusban, Az osztjákoknál és voguloknál, a Kazahoknál, ahol egy kis néptöredék még magyarnak tartja magát, és aztán ide érkeztek nemezföldre. Mindenhol nagy szeretettel fogadták. Elmondta, igazi öröm azt látni, hogy Keleten a magyart rokonnak tartják, és nem felejtkeztek meg soha rólunk. A duma a legyecskék zöngicsélő félhomályába teljesen elszenderült. Egyenként adták fel mesés történet hallgatásának kíváncsiságát. Álomba szenderülve emléknaplónak hagyták előző napjukat.
Korán ébredtek a korán és biblia hangjától zengő tájban, tele erővel, a sátorból előszökkenő feladatra készen kibontakozó táborozó ifjak.
Hunor a felkelő nap fényében megpillantott egy szarvas alakot. Ujjongva mutatott feléje.
- Nézzétek gyerekek, egy fehér szarvas!
Az ujjongásra a kirgiz kisgyerekek is kidugták a fejüket a jurtából. Ők is örvendeztek.
Magyar is megnézte magának. Hunorral összenéztek, s kezdtek szaladni a szarvas felé. A szarvas is eleredt. Addig rohangásztak, míg egy mély mocsaras völgybe nem érkeztek. Ekkor a szarvas a szemük előtt ködbeveszett. Csodálkozásuktól szóhoz sem tudtak jutni. A ködöt pillanatok alatt foszlányokba szakadozva elnyelte a reggeli fény. Ketten az egymásrautaltság regéjében néztek az akkor érkező Emese és Tünde felé. Boldogan ölelték át párjukat. Boldogságukat némi kellemetlenség szakította félbe, a döngicsélő legyek és egyéb kis repkedők kíméletlen hada. Együtt cuppogtak ki sietve a vizenyős területről.
- Milyen gyönyörű fehér szarvas volt -, mondta Hunor.
- Annak egyszer aranyos-barna színe volt! -, vágta oda Magyar.
- Nem mindegy, hogy milyen színben láttátok -, szólt közbe Emese.
- De igen -, mondta magyar, és elmosolyodott.
- Biztos a fénytrükk végett látszott más-más színűnek -, mondta Tünde.
- Inkább ne elemezgessünk -, zárta le a dumát Hunor.
Ettől a perctől nem is elemezgettek többet, csöndesen lassan haladtak vissza a sátorhelyükre. Magyar ez idő alatt magába fordulva nézett előre. Eszébe jutottak a régi emlékek, mikor Hunorral kisgyerekkorukban kutyaszorítóba kerültek, az egész osztály rajtuk mulatott főleg a nevük végett, de más egyében is. Talán ez az örökös egymásrautaltság hozta össze őket annyira, hogy együttes erővel próbáltak megoldani minden akadályt a pöttyös életük során. Most meg ez az út, no meg az ezüstszarvas, azaz az aranyszarvas, mindenki vegye úgy, ahogyan éppen akarja, visszatekerte őket a lényegre. Arra, hogy a félreértések ellenére is megmaradhat a bennünk lévő szikra az igazra, a jóra, hogyha látni akarjuk mindazt, amit nekünk nyújt e földi lét, és nyílttitkokban bővelkedő parazsa csak a szikrát várja, hogy lángra lobbanjon határtalan szépsége.
Az a pár nap, már ami még maradt a visszafelé irányról szólt, ahogy jövetelkor is tették, nemezeléssel meg más kézimunka elleséssel párosítva töltötték idejüket. Aztán jöhetett újból a repülőút hazáig. Az élet ezután pedig nem tért teljességgel vissza a megszokott kerékvágásba. Egy sorsszerű újratalálkozás végtelenbezárt barátkört formált s üstökösként tört ki belőle az örökkévalóság tisztasága. Hunor és Magyar örömére a kutatócsapat egy kirgizisztáni kézműves kiállítással tette emlékezetessé találkozásukat. Mindketten párostól jelentek meg a kiállítás megnyitójára. Magyar besomfordált a kiállított fűzfavázas jurta közepére, ott a terem szögletében újból kezdett fújni a száraz szél, s önnönmagát ott találta Kirgíziában. Körülnézett és egy kis alacsony asztalt pillantott meg, amelyet már hárman körülültek, ő is közéjük telepedett. A nemezelés ősi földje magához szólította őket, és újból kóboroltak a csodálatos kőrengeteg között, és az egetverő hegycsúcsokra nézve, ott ahol a pásztorcsaládok tavasztól őszig kint vannak jószágaikkal, és ahol az ezüstszarvas szomját oltotta, a mocsaras völgyben megtalálták magukban az ősit, ami hidat formálva összeköti lelkük rejtekeit a mával.
Visszatekintve a közelmúltra Hunor és Magyar barátsága újonnan ott találkozott, ahonnan régen népünk is szomszédságban élt, a Nagy türk Birodalom határain belül, mégis a végeken. Mert a végekig kell eljutni, ahhoz, hogy mindazt értékeljük, ami a szemünk előtt van, s kizárólag nekünk csak adatott meg, akár e mesés életre szóló barátság.