Az üres láda

Évszám
2010
Egyszer volt hol nem volt élt egyszer egy férfi, aki fittyet hányt arra, hogy mit szabad tenni és mit nem, nem tisztelte az sem Isten, sem ember törvényét. Egyedül a családja volt fontos számára, de leginkább valami erős szövetséget látott bennük, akik alkalomadtán kimentik őt a saját maga keltette kalamajkából, de cserébe ő is védte bajba jutott rokonait, család tagjait, ha azok rossz fát tettek a tűzre, vagy egyéb okból szükség volt rá.

A férfi éppen lent kártyázott hírhedt cimboráival, mikor meghallotta a hírt, hogy a csendőrök a nyomában vannak, már maga sem tudta, éppen melyik gaztette miatt. Mivel ugyancsak nem akarózott neki felelni tetteiért, végül furfangos cselt eszelt ki. Ugyanis a haramiának volt egy jóravaló fia, apja bánatára más volt ő, mint a többi családtag, nem lehetett belevinni semmi duhajkodásba, rosszaságba, még csak csúnya szót se ejtett ki száján. Mégis szerette nagyon az apját, és igyekezett volna kedvére tenni, de galamb lelke nem vitte rá olyan cselekedetekre mely apja tetszését elnyerték volna. Mondták is neki a családjában, hogy bár a mi vérünk, de gyáva, mert sosem keveredik gaztettbe, meg hiányzik belőle a nagyravágyás és kapzsiság, ami a kellő indítatást nyújtana számára a betyár életmódhoz. De most először az apa nagy reményeket fűzött egyetlen gyerekéhez, szívhez szólóan beszélt hozzá:

-Egyetlen drága fiam. Eddig  sose kértelek meg semmire, mert te más vagy mint mi, szelíd és jószívű. Most sem kérnélek meg, ha nem függene rajta az én, és az egész családod sorsa, hogy tégy meg egy szívességet, amivel az egész családnak még ükapáinknak is büszkeségére válnál. Nem kell tenned semmi bűnöset, nem kell csalni, lopni, bántani mást. Apró kis hamisság az egész, de talán nem is hamisság még sem. Ugyan mi rossz lenne ebben? Mondom, mit tegyél: itt van ez a hatalmas faláda.

-Édesapám, nem koporsó ez?

-De, talán az, mit számít, ne ijedezz már. Nincsen benne semmi.

-Édesapám, én abba a ládába nem teszek senkit.

-Fiam, nem is kell. Mondtam, hogy semmi bűnbe nem viszlek, csak atyai szívességet kérek, amivel megmentesz mindegyikünket.

-Megteszem én, ha nem szegek törvényt!

-Semmi mást nem kell tenni, mint a nagy ládát a hátadra venni, kisétálni vele az utcára. Nagyon gyanús leszel a ládával, és a csendőrök követni fognak téged. Mivel te nem tettél sose rosszat, nem erőszakolhatják ki, hogy kinyisd nekik a nagy ládát. Ugyanakkor még sem tudják levenni szemüket róla, és egy idő után el is feledkeznek rólam, és családodról. –okoskodott az apa. Na, most eredj fiam utadra, minél messzebb csald el a kíváncsi csendőröket. Vidd el minél messzebb az üres ládát atyai háztól, ezzel ments meg minket, fiam, tereld el a csendőrök figyelmét rólunk.

A fiú pedig lassan elindult az alagsori kis szobából, fel a nyikorgó falépcsőn, és hátára vette az üres fakoporsót. Kiment az utcára, majd elindult az orra hegye után, pont úgy mendegélt, ahogyan apja meghagyta neki. Először csak körözött a családja háza körül, igyekezett gyanút ébreszteni maga iránt, majd egyre távolabb vándorolt. Később eszébe jutott, hogy bár könnyű, üres ládát visz a hátán, mégiscsak meg kéne görnyednie alatta, mintha nehezet cipelne, mert hogy kelthetné fel a figyelmet egy olyan láda, amiről a vak is látja, hogy üres, hisz oly játszi könnyedséggel cipeli gazdája. Ettől fogva kissé meggörnyedt, fogát csikorgatva, nagyokat szuszogva vitte tovább a könnyű terhét. Az emberek talán megérezték a fiú áldott jó lelkét, mert kéretlenül is ajánlgatták, hogy segítenek a neki a nehéz láda cipelésében. Hát még csak az hiányozna, -gondolta magában a legény- még kiderülne, hogy hátán a láda teljesen üres, és rájönnének, hogy csak színlelt eddig. És akkor gondolnák, hogy ez mégis csak furcsa, valami oka csak van annak, ha egy jóravaló fiú egy könnyű üres láda alatt nyög, mintha az mázsás súlyú lenne. Akkor meg hamar kitalálnák, hogy valakinek falaz, s akkor már el is bukna, mert mindjárt kutatnának, ki lehet, aki miatt így bolyong ő. Talán már most is sejtik, hogy apja bűnös, rossz életű marcona férfi. Ezért hát igyekezett minél messzebb kerülni a jólelkű emberektől, s inkább a részvétlen, önző emberek társaságába keveredett, akiknek eszük ágában sem volt segíteni a cipelésben. Lassan a galamblelkű fiatal fiú, ahogy felnőtté vált, kezdett hasonlítani a körülötte lévő önző emberekre, s időközben ráakasztották a Ládavivő nevet. Már nem tisztelte úgy isten és ember törvényét, mint hajdanán, sőt lassan kezdte elfelejteni, hogy hogyan került ide, és a faládát a hátán úgy megszokta, hogy cipelte mindenhová, de szinte már arra se emlékezett, miért. Két különös, nem túl bizalmat ébresztő siheder sokat ólálkodott Ládavivő körül, majd egyszer csak az egyikük megszólalt:

-Régóta figyelünk, viszed ezt a nagy ládát. Le merem fogadni csúnya dolgok vannak benne, s keresed a helyet az erdőben, hová rejtsd el. De megjegyezd, szólok én a csendőröknek, és majd elkapnak téged. –vigyorgott gonoszan

A fiú nagyon megijedt, felkapta a ládát és úgy szaladt, amennyire csak a lába bírta, mintha a faládában tényleg lenne egy halott. Még mindig szaladt, mikor üldözőit már réges rég lehagyta. Elért egy nagy folyóhoz, ahol a föld felől halk, karistoló hangot hallott, mintha hozzá szólt volna valaki:

-Jajj, el ne tapossál már a nagy sietségedben!

-Ki vagy te? –kérdezte Ládavivő.

-Én vagyok a gyáva kukac.

Ekkor lehajolt és egy kis kukacot pillantott meg a fűszálak között. Fúj, de undorító - képedt el magában, s csizmája talpa egyre közelebb és közelebb került a csúnya kis lényhez. De ekkor megállt egy pillanatra, maga sem tudja honnan ugrott éppen emlékezetébe a kép, mikor családja egyik tagja, Kardforgató Károly szívében egy tőrrel így sóhajtott fel: kardtól vész ki karddal él…s ebben a pillanatban Ládavivő meggondolta magát, s megállt, és csak ennyit szólt:

-Én is pont az vagyok mint te. Egy gyáva kukac. –biggyesztette le ajkát, de ebben a pillanatban a kukac helyén egy nagyszakállú öreg bölcset pillantott meg maga előtt a fűben törökülésben ülve.

-Igen, pont olyan vagyok, mint te, szólt nevetve a bölcs. Megláttad a rútat, és rájöttél, hogy a rútság benned van. Bátor voltál, amiért szembe néztél magaddal, ezért adok neked egy ajándékot. Hajolj csak ide közel hozzám, súgok egy szót a füledbe. Ha ezt megismétled magadban háromszor, akkor bátorság önt el, bármilyen helyzetben is legyél. De sose mond el másnak a szót, mert különben többé nem működik. Különben is csak neked használ ez a varázsige, hiába is mondanád el másnak.

Ezzel a bölcs mosolyogva megbiccentette a fejét a ládavivő felé, és köddé vált.

A férfi nagyon izgatottá vált, alig várta, hogy visszatérjen az emberek közé, és megbizonyosodjék a varázsige erejéről. Ahogy visszatért társai közé, azok éppen kártyáztak, s valamelyikük rengeteg pénzt és csillogó ékszereket nyert. Csínos nők kezdtek el sürögni körülötte, lesték minden kívánságát, úgy viselkedtek a nyertessel, mint valami kiskirállyal. Ekkor Ládavivő hirtelen úgy érezte, ő is olyan király szeretne lenni, mint a másik, ezért ő is beszállt a következő kártyapartiba. Az összes pénzét és majd minden ruháját, értékét, végül saját életét is feltette tétként, csakhogy elnyerje az előző nyertes összes vagyonát, és hogy ő is őt is úgy rajongják, mint egy királyt. A lapok nem kedveztek neki, s egy pillanatra elbátortalanodott, na most aztán mindennek vége, elveszíti még a holnapját is mindjárt. Ekkor eszébe jutott a titkos szó, amit elismételt magában háromszor, és szívéből eltűnt minden gyávaság, ami kezdte fojtogatni. Olyan magabiztosan tartotta lapjait, hogy majd’ mindenki reszketve hagyta ott feltett vagyonát Már csak ketten növelgették a tétet, de úgy, hogy még a csillagokat, a holdat, hetedhét országot és az üveghegyeket is feltették. De egyszer csak felbukkant a két rosszarcú siheder, majd megszólalt az, akinek eddig nem jutott szó, mert Ládavivő elszaladt előle annak idején.

- Most már aztán tényleg régóta cipeled azt a nagy ládát. Látom, hogy milyen bátran és milyen nagy tétekkel játszol, így biztos vagyok benne, hogy a legmesésebb kincseidet tartod benne, amit emberi szem még nem látott. De jól vigyázz, ha egy pillanatra is lehunyod a szemed, én megkaparintom a ládádat! –vigyorgott kapzsin a siheder.

Több se kellett Ládavivőnek hátára kapta a nagy faládát és úgy rohant vele, mintha az tényleg tömve lenne a legmesésebb kincsekkel. Üldözőit már réges-rég lehagyta, amikor is a folyóparthoz ért. Ott megpillantott egy fát, a fán pedig egy odút, amiből aranyszínű fény derengett. Azon nyomban odament a fához, belenyúlt az odúba, majd markát teli tömte a fa odvában lapuló apró arany mogyoró szemekkel. Hirtelen a fáról vékonyka hangot hallott:

- El ne lopd tőlem az aranymogyorókat, az enyém mind!

De Ládavivőt nagyon elbűvölte a különleges kincs, tartotta és forgatta markában a mogyoró szemeket, majd hirtelen eszébe villant egyik nagybátyja Tolvaj Tóni, aki egy gyönyörű ló után szaladt, akit nem sokkal előtte kötött el a szomszéd istállójából. A nagy futás közben csak ennyit kiáltott felé zihálva lókötő nagybátyja: ebül szerzett jószág ebül vész el…

Ezután Ládavivő visszatette az aranymogyorókat az odúba

- Ki vagy te?

-Én vagyok a kapzsi mókus.

-Ládavivő lebiggyesztette száját, és halkan így szólt: én is pont olyan vagyok, mint te. Ebben a pillanatban a kapzsi mókus köddé vált és helyette egy hosszú ősszakállú bölcs ült törökülésben, a fa tövében.

-Igen, pont olyan vagyok, mint te, kacagott fel a bölcs.

Megláttad bennem a birtoklást és ragaszkodást, magadban a kapzsiságot. Bátor voltál, amiért szembe néztél magaddal, ezért adok neked egy ajándékot. Hajolj csak ide közel hozzám, súgok egy szót a füledbe. Ha ezt megismétled magadban háromszor, akkor annyi aranymogyorót teremthetsz magadnak bármikor, amennyit csak akarsz. De sose mond el másnak a szót, mert különben többé nem működik. Különben is csak neked használ ez a varázsige, hiába is mondanád el másnak.

Ezzel a bölcs mosolyogva megbiccentette a fejét Ládavivő felé, és köddé vált. A férfi ismét nagyon izgatottá vált, és alig várta, hogy megbizonyosodhasson a varázsige ereje felől, és hogy úgy éljen, mint egy kiskirály.

 Elismételte magában a varázsigét háromszor, majd zsebe színültig telt aranymogyoróval. Szebbnél szebb ruhákat, aranyszőrű paripát, pompás palotát vásárolt magának. Az emberek eleinte irigyelték, mert ő volt a világ leggazdagabb embere, és sosem félt senkitől.  Aztán meg is szerették, mert nem fukarkodott, vagyonából bőven jutott a szegényeknek is. Bátorságát pedig arra használta, hogy kiálljon az igaz ügyért, védelmezze a rászorulókat.

De szíve mégiscsak napról napra szomorúbbá és magányosabbá vált, hiába próbálta felvidítani őt a szebbnél szebb fehérnép. A bálokon pávaként billegtek előtte a fiatal lányok és érettebb asszonyok, cselédek és hercegkisasszonyok, sőt még az özvegyasszonyok is, és elolvadt mindegyikük a szerelemtől, ha Ládavivő akár csak egy pillantást is vetett rájuk. Minden nő arról ábrándozott, hogy egy szépnapon Ládavivő az ő kezét kéri meg, a kislányok is erről ábrándoztak, s elképzelték milyen boldog és csodaszép menyasszonyok lesznek ők, természetesen Ládavivő oldalán. Álmaik szertefoszlottak, mikor el kezdett terjedni a hír, hogy Ládavivő szerelmes lett, és nem egy nagyrangú hercegkisasszonyba, egzotikus félvérbe, művelt dámába, hanem az erdőben élő, vándorló madarász lánykába. Ládavivő gyakran sétált az erdőben, hátán a koporsóval, de találkozásuk pillanatáig nem is sejtette, hogy egy ilyen bájos teremtés él az erdőben, az emberi szemektől távol. A férfit megérintette a lány természetessége, és elragadónak találta, ahogy az árva fiókákat mérhetetlen odaadással etette és gondozta. Ahogy meglátta a szépséges madarász lányt rögvest beleszeretett, és azonnal megkérte a kezét. A lánynak is nagyon tetszett a férfi, és azt felelte: az én szívem is szerelemre lobbant irántad, de nem lehetek az arád, és nem költözhetem a pompás palotádba. Nekem a pompás palotád csak egy arany kalitka lenne, elsorvadnék én az erdőn kívül a madaraim nélkül, az éjszakai csillagok bódító tánca és a szellő suhogása nélkül.

-Van gyönyörű, megművelt kertem, elhozhatnád a madárkáidat is, erősködött a férfi. Végre megtaláltam szívem hölgyét, bárki választaná az arany kalitkámat, csak pont te nem, te csodálatos madarász lány? Kérlek, bármit megteszek, hogy velem jöjj.

-Nem lehet, bármennyire is szeretlek téged, Ládavivő. Én kérlek maradj velem, és éljünk együtt, itt az erdőben. Megmutatom neked a vöröses napnyugtát, az alkonyt, a legszebb leveleket, s minden titkos zugot, amit senki sem ismer. Csak egy valamit kérek, azt a nagy faládát, mit hátadon cipelsz bármi is legyen benne, le kell raknod, és nélküle kell tovább jönnöd.

-Szerelmem bármit megadok neked, amit csak kérsz, de én ezt a ládát mindenüvé magammal cipelem! Semmi áron le nem teszem már.

-Kérve kérlek, tedd meg nekem. Egy nagy titkot osztok meg most veled. Én nem vagyok ember, hanem tündérmadár vagyok. Nem csak az erdőben, hanem a felhők felett is repülök, s berepültem már hetedhét világot. Én a levegőben élek mindig, de már nagyon vágyom egy társra, kivel a hetedhét világ szegletit berepüljem, és a nagy folyón túl, az emberek számára bejárhatatlan és láthatatlan szférában fészket építsek, és gyermekeket neveljek. Szabad vagyok, mint az ég madarai, még sincs hová lehajtani a fejem. És egyszer csak megpillantottalak, megláttam, hogy a te lelked is tündérmadár, csak nem tudsz róla. És reméltem, hogy velem tartasz, én megtanítalak repülni a hetedhét szférákban, csak éppen azt a nagy koporsót össze kell törni, el kell hagyni, bármi legyen is benne.

Ládavivő elbűvölten nézte a lányt, majd elkomorult az arca. Csodálatos világot festesz elém, de félek, nem mehetek veled, az én lelkem nem tündérmadár. Ember vagyok, ízig-vérig, nézd csak a koporsót a hátamon. Ilyenbe kerülök majd én is. Ragaszkodom ehhez a koporsóhoz, és bár üres, mégis úgy érzem, a világon ez az egyetlen dolog, ami engem illet meg. Képtelen lennék szétzúzni, annyira hozzám nőtt. Szívem nekem is otthonra vágyik, mióta eljöttem hazulról. De oda nem térhetek vissza, kóborlok én, hidd el, az égi szférákba repülni én is szeretnék, vagy bárhová, hogy veled legyek…

-Akkor egyszerű, csak hagyd el a koporsót…

-Nem tudom letenni. De drága Tündérmadaram követlek addig, amíg bírlak, megyek utánad. Így mentek egy darabig, szerelmes pillantásokat vetve egymásra, és összeölelkezve, mígnem elértek a folyó partjára.

-Gyere, repülj át velem szólt a tündérmadár

-Itt megállok. Tudom, ha kérlek, velem maradsz még, de te nem hozzám, hanem a hetedhét szférákhoz tartozol. Képes vagy rá, hogy magamra hagyj, hogy elveszíts?

-Bármikor hagylak a saját utadon menni. Emlékezz, a madarász lányra, aki voltam. Hány és hány fiókát neveltem fel, de nem magamnak, hanem annak, akihez tartoznak: az erdőnek. Boldog voltam mindig, ha karomra szálltak az erős, szabad madarak. S ha menniük kellett hát tudtam, az erdő hívja őket. Ezért váltam magam is az erdő részévé, s sosem búslakodtam, hiszen így az erdő összes madarának szárnysuhogását érezhettem a szívemben.

A szerelmes Tündérmadár ezzel átrepült a tó túlpartjára, majd felszállt magasra, a felhők fölé.

Ládavivő folytatta az útját a folyóparton, és most már csak azt a bölcset kereste, aki megmondaná neki, hogy mit tegyen az üres koporsóval, hogyan tőrje össze és hagyja el, mert szíve igen csak sajgott Tündérmadár után. Ment mendegélt, egyre tovább és tovább, de sehol sem talált a nagyszakállas bölcs nyomára. Végül letette a faládát, ráült a tetejére, törökülésben ült, és csak nézett maga elé. Észre se vette, az idő múlását, azt se, hogy szakálla nőtt, ami aztán megőszült, aztán egy pillanatra mintha felszállt volna lelke, és olyan volt, mint ha Tündérmadár szemén keresztül látta volna magát, a magasból, a felhők felől.  Ezután felállt, hangosan felnevetett, majd különös ötlete támadt. Összetörte az üres fakoporsót, tutajt készített belőle, és átevezett a folyó túlpartjára. Mialatt a tajtékokkal és örvényekkel küzdött, egyre fiatalabbá vált, míg nem vissza nem fiatalodott kisgyerekké, tiszta, galamblelkű, ártatlan kisfiúvá. A túlparton hirtelen szárnyai nőttek, s magasba repült. Ott várta őt tündérmadár, és belefogtak nagy szerelmes madár táncukba. Végre otthon érezték magukat, puha felhőkből fészket építettek maguknak. Csodálatos gyermekeik születtek, akik azóta is az egész világon, hetedhét szférában tudnak repülni. Hol láthatatlanok, van hogy ember formát öltenek, mint apjuk, néha anyjuk alakjában, madárként szállnak alá. Tudni senki sem tudja, mikor és hol jelennek meg, kevesek látják őket, míg mások csak érzik, de a festők és művészek egyszerűen emberi gyerekként ábrázolják őket, fehér szárnyakkal vállukon.