Évszám
2012
Beküldő
blaranszlili
Mottó: ,,Az energiát nem a hibák elleni harcra kell összpontosítani, hanem az erények megerősítésére. A példa a legjobb tanítási eszköz: mutatni kell, nem pedig követelni.”
- Nem, nem, semmiképpen sem. Márpedig biztosan van olyan, aki elolvasta. Legalább egy az egész közül. Az él tanuló. Vagy kettő. Jobb esetben talán van egy harmadik is. Sőt, olyan is lehet, aki belelapozott. Már az is valami. Muszáj lesz számon kérni! Végül is kihagytam, megköveteltem! Talán…..ha, mégsem ilyen formában, hanem….. Á, nem. Mindenképpen. Ami kötelező, az kötelező! Eleget utasítottam – zárta le kora hétfő reggeli magántusakodását T., miután vagy tízszer jobbra meg balra forgatta a fejét a párnán.
- És ráadásul hétfő. Hogy lehet számon kérni az olvasmányt egy hétfői napon, amikor még … de megígértem, sőt megállapodtunk közösen, együtt tűztük ki a határidőt. Határidő. Hm – mosolygott el szarkasztikusan T. – Határt szabni az időnek? Mekkora rettenetes nagy munkálat van ebben is! – s miközben ezen gondolkozott tovább, az órára tekintett, s igyekezett behozni a gondolkodásra szánt idejét.
- Kötelező – mondogatta magában, és sietett az arcára loccsantani a vizet, hátha lemosná róla is a számonkérés bűzös szagát, amelyet az orra legelőször még annak idején a nyári olvasmány első vaskos könyvéből ismert. A tükörbe nézett.
- Mikor fogod elérni? És mivel? Kell valami! Hogyan lesznek nagy utazók az irodalomban, a megértésben, az életben, ha nem kezdenek neki az utazásnak? Végső soron társadalmi probléma az olvasás.
Ezzel a végső, súlyos mondattal aztán fel is öltözött. Leöntötte az utolsó korty kávéját, amiben még érezte a társadalmi probléma megoldatlan és nyomasztó aromáját.
- Mindkettő zaccos – fogta meg a kilincset sietve és közben visszalépett a noteszért, és megakadt a szeme a még zacskóban gubbasztó új meséskönyvön. Ki tudja mi futhatott át az agyán, de az arcán kifejezetten vágy csillogott. A csábításnak engedő érzés kis gödröcskét ásott az arcán és finoman belehelyezte táskájába a könyvet.
Megérkezés után gondosan ki is tette az asztalra. Csengettek. Igyekezett T., hogy a határidő felőle is pontos határokkal bírjon.
- Furcsa – jegyezte meg magában T., s vette kezébe a recsegő meséskönyvet, melyet nem volt szíve elővenni a buszon. Ott szűkös volt a hely és kényelmetlen. Márpedig úgy nem lehet.
- Jó reggelt kívánunk! Osztály vigyázz… – ennyit hallott meg T., habár jelentett szokásosan a napos, mégis kimaradt a többi szöveg. Csak a látvány fogta meg T.-t. Az arcok. A hétfő reggeli gyermekarcok. Némelyikén ott izgálódott a határidő görcsös ránca, másokéról a kötelező érzés bűze áradott, és egynéhányról lerítt az őszinte könnyedség arcpírja. De az összes arcot belepte a számadás, a követelésnek meg- vagy nem megfelelni kérdése.
- Nem olvasták el! – jajdult fel T.-ben a fájdalom hangja, - pedig hányszor elmondtam, hogy olvasás…eleget mondtam, hogy olvasni kell! - Úgy érezte belefáradt - Ennél többet már nem lehet! Mit lehet? – ismételte meg a keresgélés labirintusába beleroskadt ember sóhajával.
T., mindennemű magyarázkodás nélkül, elrettentő tanári szigorral osztotta ki az üres lapokat.
- Neveket a jobb felső sarokba. Egyes pont – mondta és írta a táblára – Kettes pont. A két feladat nyolc pont. Egy a megjelenés. Egy a helyesírás. – A könyvet lehet használni. Mindenki a sajátját. Ennyi az utasítás.
Az éles tőmondatok szinte pengemódra hasították az osztály légkörét.
- Két gyereknek van könyve – állapította meg magának T.
- Ki volt hagyva nekik, mondtam, hogy követelem, nincs más módszer arra, hogy az olvasásra kényszerítsem. Kényszeríteni? – vívta utolsó párbajait magában T., - hányszor elmondtam, muszáj követelnem, nem lehet egyezkedni ezekkel a számonkérésekkel, értékelésekkel, határidőkkel. Mód-szer, kény-szer – szótagolta magában T. a bűvös, egymásra rímelő szavakat – van erre egyáltalán módszer, olvasás és módszere, á, olvasás vagy módszer, olvasás…. – nem bírta kellő viszonyba állítani a két fogalmat.
- Én követeltem, és ha egy tanár követel, …követel – hezitált magában ismét T., - követ el, követ el – szakad szét szájában a szó kétfelé. A jót márpedig nem szoktuk elkövetni – folytatta a gondolkozást T., - csak a hibát, a bűnt….aki követel, az hibát követ el – csengett nyers hangon a tiszta mondatrím.
- Jó munkát kívánok! – zárta le hangosan T. a magánbeszédében dúló harcot, s kissé megrázta fejét, s ekkor szeme sarkában megcsillant a várakozó új meséskönyv.
A fehér lapon gubbasztó feladatok fölötti sóhajtásokat és a padtársak közt felhangzó indulatszavakat már kiszűrte T. füle. A széket a fűtőtest mellé helyezte. Fölötte az ablak: tökéletes fény árad onnan, s ezt meg is figyelte. Kezébe vette a meséskönyvet. Leült. Körbelegeltette utoljára még a szemét a parlagként elterülő lapok felett tusakodó gyermekeken.
- Legalább fele a Kötelezők röviden-t adja vissza – gondolta magában – a többi hasára csap, mit tehetne más, nekik biztosan nem volt (szerencsére) lehetőségük a Kötelezők röviden-t olvasni, talán egy vagy kettő azért mégis végig…... De hogy lesz majd igazságos az értékelés? Hogy gyanúsítsam meg, hogy xy, te fiam, a kötelezők röviden-t olvastad?! Miért kell hazugságra nevelni irodalomórán ezeket a különben őszinte lelkeket? Hogyan lehetne őket ezekről leszoktatni?
Kezdtek harsogni az írások, mindenki nekifogott minden további gondolkodás nélkül. Sokan már a második bekezdést írták volna, illuzórikusan haladva a teljes megoldás fele, amikor T. hirtelen, de a maga módján alapos, megfontolt stílusával megszólalt a lelkiismeret hangszínén:
- Különben, azt még el kell mondanom, hogy én a ti korotokban háromszor futottam neki a könyvnek, és sajnos nem tudtam akkor befejezni. Talán, ha még kitartásom lett volna pár oldalnyira….., és kis türelmem a könyvvel szemben, akkor….., talán akkor is olyan élményem lett volna, mint sok évvel azután, amikor újra nekifogtam és élvezettel, szinte le sem tudtam tenni a könyvet, úgy olvastam el. És azután még egyszer. És még egyszer.
Merő, őszinte csodálkozás cikázott a feddhetetlen gyermekszemeken. Leálltak az írással. T. most már nyugodtabb volt. Ezt muszáj volt elmondja, a gyermekeknek is épp olyan igazságigényük van, minta felnőtteknek. Sőt.
T. kisóhajtotta magából a vívódások harca után maradt gondolatfüstöt. Nekidőlt a fűtőtestnek. Keresztbe tette gondosan a lábát. Igazított még rajta kezével. Hátával megkereste a fűtőtest legkényelmesebb pontját. Igazított egyet a haján. Megvakart a felkarját. A meséskönyvre fókuszált. Végighúzta kezét a meséskönyv síkos, fehér, vastag fedőlapján. Ekkor már határozott csend volt az osztályban. Szinte könyvtári. Még pontosan ez kellett ahhoz, hogy a könyv ki tudjon nyílni, mint a virágbimbó a hajnali csendben. Közép tájt nyílott ki. Szokás szerint, elfeledkezve a mikor és hollétről T. az orrához emelte méltóságteljesen a könyvet, majd mélyen beszívta a jobb, majd a baloldal betűsorainak és sorközeinek az illatát. Majd megpörgette kétszer is, és alig bírta felszívni a friss meseillatot. A második pörgetésnél kissé a füléhez emelte. Az egymás után futó lapok szellős zenéje. Kihagyhatatlan! És továbbolvas.
Két-három tanulón kívül, akik gondosan írtak, mindenki T.-t fürkészte. Elfeledkeztek ők már a számonkérés bűzös szagáról, vállaik könnyedén álltak, nem viselték a határidő gondolatának nehéz súlyát, ellenben az útvesztő pora szürkült tekintetükön. Csak az írószer lógott ostobán az ujjaik közt s másik kezük szunnyadt a papírlapon. A figyelem legpontosabb jelentését lehetett felismerni.
Kicsengettek. Még egy mondatra volt idő, amíg T. felébredt a mesevilágból és gondosan összepakolt. Mindenki kihasználta az utolsó mondat jogát. A lapok sorra terítették be a katedra jobb sarkát. Aztán felvette őket T. és elhagyta az osztályt. Egy másik asztalra kerültek a lapok, s nem ültek egymáson sokat. Kávé és kíváncsiság társaságában kerültek elő szerre.
- Mi lehet annak a sok alvatlanságnak és módszerkeresésnek a végterméke, amit nemrég óta még kezdőként élek át? – kérdő sóhajtással kezdte kezébe venni T. a lapokat.
Az írásokból t. számára kiderült, hogy mindenki elkezdte, próbálkoztak pár mondat erejéig. Ketten mindkét feladatot tökéletesen teljesítették. A többi pár mondat tartalmi beszámoló után leírta, hogy nem olvasta el, egyik megindokolta, ,,futnak össze a betűk”, a másik nem. Érthető. Van olyan is, aki ígéretét veti papírra, hogy el fogja olvasni, mert hallotta a történetet és tetszik, kíváncsi arra, hogy elfogták-e a gyümölcsöt lopó kisfiút végül, mert ő is lopott nem egyszer gyümölcsöt a szomszéd kertjéből és egyszer jól meg is rakták érte.
T. meglepő, kellemes csalódással olvasta az őszinte ,,nem olvastam” kezdetű sorokat. Észre sem vette, hogy már harmadjára hívatják az iskola könyvtárosát. Eszébe jutott ezekről a sorokról a mesék őszinte világa és ekkor hirtelen elkomorult arccal felszólalt:
- A meséskönyvem! Ott maradt! – s indult is vissza ezzel a szavakkal az osztályba. A folyosók tele voltak tízóraizó gyermekekkel. Közeledett az osztály felé s a megszokott sikítozások helyett zengő suttogásokat hallott kiszűrődni. Benyitott. Érkezését észre sem vették. Szétszéledve ültek és feküdtek a kis utazók az osztályban, ki-ki egyedül, ki-ki padtársával, és azt beszélték, ki könyvének van jobb illata, az egyiké spenótillatú, a másikéból kifejezetten árad a vadvackor illata. Egyik lány azt mutatta a mellette ülőnek, hogy hogyan kell lapozni jól a könyvet: jobb keze mutatóujját elsimította a lap tetején, egészen a sarkáig, s már lendült is a lap. Két fiú ujjheggyel tapogatta egymás könyvét, az egyik mindenképpen érdesebb, a másik inkább puhább volt. T. délelőtti pozíciójában pedig a könyvtárat nem ismerőként bélyegzett kisfiú T. meséskönyvét emelte az orrához, pörgette a lapokat, szimatot fogott. T. meghátrált, az el nem eresztett kilincset húzta maga fele, és észrevétlen becsukta az ajtót.
- Így kell ezt csinálni – ismételte meg nagytatája mondatát, aki mindig ezt hangoztatta a paszuly felkarózása idején – még a paszulynak is meg kell mutatni az utat!
- Nem, nem, semmiképpen sem. Márpedig biztosan van olyan, aki elolvasta. Legalább egy az egész közül. Az él tanuló. Vagy kettő. Jobb esetben talán van egy harmadik is. Sőt, olyan is lehet, aki belelapozott. Már az is valami. Muszáj lesz számon kérni! Végül is kihagytam, megköveteltem! Talán…..ha, mégsem ilyen formában, hanem….. Á, nem. Mindenképpen. Ami kötelező, az kötelező! Eleget utasítottam – zárta le kora hétfő reggeli magántusakodását T., miután vagy tízszer jobbra meg balra forgatta a fejét a párnán.
- És ráadásul hétfő. Hogy lehet számon kérni az olvasmányt egy hétfői napon, amikor még … de megígértem, sőt megállapodtunk közösen, együtt tűztük ki a határidőt. Határidő. Hm – mosolygott el szarkasztikusan T. – Határt szabni az időnek? Mekkora rettenetes nagy munkálat van ebben is! – s miközben ezen gondolkozott tovább, az órára tekintett, s igyekezett behozni a gondolkodásra szánt idejét.
- Kötelező – mondogatta magában, és sietett az arcára loccsantani a vizet, hátha lemosná róla is a számonkérés bűzös szagát, amelyet az orra legelőször még annak idején a nyári olvasmány első vaskos könyvéből ismert. A tükörbe nézett.
- Mikor fogod elérni? És mivel? Kell valami! Hogyan lesznek nagy utazók az irodalomban, a megértésben, az életben, ha nem kezdenek neki az utazásnak? Végső soron társadalmi probléma az olvasás.
Ezzel a végső, súlyos mondattal aztán fel is öltözött. Leöntötte az utolsó korty kávéját, amiben még érezte a társadalmi probléma megoldatlan és nyomasztó aromáját.
- Mindkettő zaccos – fogta meg a kilincset sietve és közben visszalépett a noteszért, és megakadt a szeme a még zacskóban gubbasztó új meséskönyvön. Ki tudja mi futhatott át az agyán, de az arcán kifejezetten vágy csillogott. A csábításnak engedő érzés kis gödröcskét ásott az arcán és finoman belehelyezte táskájába a könyvet.
Megérkezés után gondosan ki is tette az asztalra. Csengettek. Igyekezett T., hogy a határidő felőle is pontos határokkal bírjon.
- Furcsa – jegyezte meg magában T., s vette kezébe a recsegő meséskönyvet, melyet nem volt szíve elővenni a buszon. Ott szűkös volt a hely és kényelmetlen. Márpedig úgy nem lehet.
- Jó reggelt kívánunk! Osztály vigyázz… – ennyit hallott meg T., habár jelentett szokásosan a napos, mégis kimaradt a többi szöveg. Csak a látvány fogta meg T.-t. Az arcok. A hétfő reggeli gyermekarcok. Némelyikén ott izgálódott a határidő görcsös ránca, másokéról a kötelező érzés bűze áradott, és egynéhányról lerítt az őszinte könnyedség arcpírja. De az összes arcot belepte a számadás, a követelésnek meg- vagy nem megfelelni kérdése.
- Nem olvasták el! – jajdult fel T.-ben a fájdalom hangja, - pedig hányszor elmondtam, hogy olvasás…eleget mondtam, hogy olvasni kell! - Úgy érezte belefáradt - Ennél többet már nem lehet! Mit lehet? – ismételte meg a keresgélés labirintusába beleroskadt ember sóhajával.
T., mindennemű magyarázkodás nélkül, elrettentő tanári szigorral osztotta ki az üres lapokat.
- Neveket a jobb felső sarokba. Egyes pont – mondta és írta a táblára – Kettes pont. A két feladat nyolc pont. Egy a megjelenés. Egy a helyesírás. – A könyvet lehet használni. Mindenki a sajátját. Ennyi az utasítás.
Az éles tőmondatok szinte pengemódra hasították az osztály légkörét.
- Két gyereknek van könyve – állapította meg magának T.
- Ki volt hagyva nekik, mondtam, hogy követelem, nincs más módszer arra, hogy az olvasásra kényszerítsem. Kényszeríteni? – vívta utolsó párbajait magában T., - hányszor elmondtam, muszáj követelnem, nem lehet egyezkedni ezekkel a számonkérésekkel, értékelésekkel, határidőkkel. Mód-szer, kény-szer – szótagolta magában T. a bűvös, egymásra rímelő szavakat – van erre egyáltalán módszer, olvasás és módszere, á, olvasás vagy módszer, olvasás…. – nem bírta kellő viszonyba állítani a két fogalmat.
- Én követeltem, és ha egy tanár követel, …követel – hezitált magában ismét T., - követ el, követ el – szakad szét szájában a szó kétfelé. A jót márpedig nem szoktuk elkövetni – folytatta a gondolkozást T., - csak a hibát, a bűnt….aki követel, az hibát követ el – csengett nyers hangon a tiszta mondatrím.
- Jó munkát kívánok! – zárta le hangosan T. a magánbeszédében dúló harcot, s kissé megrázta fejét, s ekkor szeme sarkában megcsillant a várakozó új meséskönyv.
A fehér lapon gubbasztó feladatok fölötti sóhajtásokat és a padtársak közt felhangzó indulatszavakat már kiszűrte T. füle. A széket a fűtőtest mellé helyezte. Fölötte az ablak: tökéletes fény árad onnan, s ezt meg is figyelte. Kezébe vette a meséskönyvet. Leült. Körbelegeltette utoljára még a szemét a parlagként elterülő lapok felett tusakodó gyermekeken.
- Legalább fele a Kötelezők röviden-t adja vissza – gondolta magában – a többi hasára csap, mit tehetne más, nekik biztosan nem volt (szerencsére) lehetőségük a Kötelezők röviden-t olvasni, talán egy vagy kettő azért mégis végig…... De hogy lesz majd igazságos az értékelés? Hogy gyanúsítsam meg, hogy xy, te fiam, a kötelezők röviden-t olvastad?! Miért kell hazugságra nevelni irodalomórán ezeket a különben őszinte lelkeket? Hogyan lehetne őket ezekről leszoktatni?
Kezdtek harsogni az írások, mindenki nekifogott minden további gondolkodás nélkül. Sokan már a második bekezdést írták volna, illuzórikusan haladva a teljes megoldás fele, amikor T. hirtelen, de a maga módján alapos, megfontolt stílusával megszólalt a lelkiismeret hangszínén:
- Különben, azt még el kell mondanom, hogy én a ti korotokban háromszor futottam neki a könyvnek, és sajnos nem tudtam akkor befejezni. Talán, ha még kitartásom lett volna pár oldalnyira….., és kis türelmem a könyvvel szemben, akkor….., talán akkor is olyan élményem lett volna, mint sok évvel azután, amikor újra nekifogtam és élvezettel, szinte le sem tudtam tenni a könyvet, úgy olvastam el. És azután még egyszer. És még egyszer.
Merő, őszinte csodálkozás cikázott a feddhetetlen gyermekszemeken. Leálltak az írással. T. most már nyugodtabb volt. Ezt muszáj volt elmondja, a gyermekeknek is épp olyan igazságigényük van, minta felnőtteknek. Sőt.
T. kisóhajtotta magából a vívódások harca után maradt gondolatfüstöt. Nekidőlt a fűtőtestnek. Keresztbe tette gondosan a lábát. Igazított még rajta kezével. Hátával megkereste a fűtőtest legkényelmesebb pontját. Igazított egyet a haján. Megvakart a felkarját. A meséskönyvre fókuszált. Végighúzta kezét a meséskönyv síkos, fehér, vastag fedőlapján. Ekkor már határozott csend volt az osztályban. Szinte könyvtári. Még pontosan ez kellett ahhoz, hogy a könyv ki tudjon nyílni, mint a virágbimbó a hajnali csendben. Közép tájt nyílott ki. Szokás szerint, elfeledkezve a mikor és hollétről T. az orrához emelte méltóságteljesen a könyvet, majd mélyen beszívta a jobb, majd a baloldal betűsorainak és sorközeinek az illatát. Majd megpörgette kétszer is, és alig bírta felszívni a friss meseillatot. A második pörgetésnél kissé a füléhez emelte. Az egymás után futó lapok szellős zenéje. Kihagyhatatlan! És továbbolvas.
Két-három tanulón kívül, akik gondosan írtak, mindenki T.-t fürkészte. Elfeledkeztek ők már a számonkérés bűzös szagáról, vállaik könnyedén álltak, nem viselték a határidő gondolatának nehéz súlyát, ellenben az útvesztő pora szürkült tekintetükön. Csak az írószer lógott ostobán az ujjaik közt s másik kezük szunnyadt a papírlapon. A figyelem legpontosabb jelentését lehetett felismerni.
Kicsengettek. Még egy mondatra volt idő, amíg T. felébredt a mesevilágból és gondosan összepakolt. Mindenki kihasználta az utolsó mondat jogát. A lapok sorra terítették be a katedra jobb sarkát. Aztán felvette őket T. és elhagyta az osztályt. Egy másik asztalra kerültek a lapok, s nem ültek egymáson sokat. Kávé és kíváncsiság társaságában kerültek elő szerre.
- Mi lehet annak a sok alvatlanságnak és módszerkeresésnek a végterméke, amit nemrég óta még kezdőként élek át? – kérdő sóhajtással kezdte kezébe venni T. a lapokat.
Az írásokból t. számára kiderült, hogy mindenki elkezdte, próbálkoztak pár mondat erejéig. Ketten mindkét feladatot tökéletesen teljesítették. A többi pár mondat tartalmi beszámoló után leírta, hogy nem olvasta el, egyik megindokolta, ,,futnak össze a betűk”, a másik nem. Érthető. Van olyan is, aki ígéretét veti papírra, hogy el fogja olvasni, mert hallotta a történetet és tetszik, kíváncsi arra, hogy elfogták-e a gyümölcsöt lopó kisfiút végül, mert ő is lopott nem egyszer gyümölcsöt a szomszéd kertjéből és egyszer jól meg is rakták érte.
T. meglepő, kellemes csalódással olvasta az őszinte ,,nem olvastam” kezdetű sorokat. Észre sem vette, hogy már harmadjára hívatják az iskola könyvtárosát. Eszébe jutott ezekről a sorokról a mesék őszinte világa és ekkor hirtelen elkomorult arccal felszólalt:
- A meséskönyvem! Ott maradt! – s indult is vissza ezzel a szavakkal az osztályba. A folyosók tele voltak tízóraizó gyermekekkel. Közeledett az osztály felé s a megszokott sikítozások helyett zengő suttogásokat hallott kiszűrődni. Benyitott. Érkezését észre sem vették. Szétszéledve ültek és feküdtek a kis utazók az osztályban, ki-ki egyedül, ki-ki padtársával, és azt beszélték, ki könyvének van jobb illata, az egyiké spenótillatú, a másikéból kifejezetten árad a vadvackor illata. Egyik lány azt mutatta a mellette ülőnek, hogy hogyan kell lapozni jól a könyvet: jobb keze mutatóujját elsimította a lap tetején, egészen a sarkáig, s már lendült is a lap. Két fiú ujjheggyel tapogatta egymás könyvét, az egyik mindenképpen érdesebb, a másik inkább puhább volt. T. délelőtti pozíciójában pedig a könyvtárat nem ismerőként bélyegzett kisfiú T. meséskönyvét emelte az orrához, pörgette a lapokat, szimatot fogott. T. meghátrált, az el nem eresztett kilincset húzta maga fele, és észrevétlen becsukta az ajtót.
- Így kell ezt csinálni – ismételte meg nagytatája mondatát, aki mindig ezt hangoztatta a paszuly felkarózása idején – még a paszulynak is meg kell mutatni az utat!