Évszám
2011
Beküldő
Hakobo_Rider
A zene monoton üteme hangosan dobol fülemben. Az előttem elterülő tánctéren emberek sokasága rázza magát a basszus ütemére. A levegőben cigaretta és alkohol szag keveredik emberi izzadtsággal. A szórakozóhely eldugott sarkában ücsörgök egy koktél társaságában. Egy középerős gimnázium végzős diákja vagyok, és éppen az osztályprogramon tengetem időmet. Az osztálytársaim mind bulizni akartak menni. Ráadásul ez az egész kötelező volt, így otthon se maradhattam, és a húgomat is egyedül kellett hagynom.
Szóval így kerültem egy hangos, büdös és számomra unalmas szórakozóhelyre. Ami, nem mondom, ízlésesen van berendezve, a mosdó is tiszta, a biztonság is jó, tőlem is kértek személyit. Viszont az emberek, akik itt vannak, hát, elég vitathatóak, hogy szépen fejezzem ki magam. Az előző lány, aki szembe jött velem, lehetett vagy tizenhat, egy melltartóban és egy sokat nem takaró szoknyában volt csupán, elég ittas állapotban, három idősebb fiú kíséretében.
Nem értem miért kell ez a lányoknak. Hogy állandóan rájuk figyeljenek, körülugrálják őket, és hízelegjenek nekik. Azt sem értem, miért hiszik attól nagyobbnak maguk, hogy isznak és minél előbb dohányoznak is. A saját osztálytársaimnál is ezt tapasztalom. Ha nem is mindnél, de többségüknél. Körülvetetik magukat olyan emberekkel, akikkel épp hogy köszönőviszonyban vannak. Felszínes, haszontalan "barátságokat" kötnek, és csak magukkal törődnek.
Belekortyolok a koktélomban. Jólesik a hideg, mentával ízesített ital. Egy kétszemélyes, narancssárga kanapén ülök, hátamat a támlájának döntöm miközben az órámra pillantok: tizenegyet mutat. Nem is próbálom leplezni, hogy unom ezt az egészet. Ha nem említettem volna, kicsit antiszociális vagyok. Nem szeretem, ha idegen, soha nem látott emberek vesznek körül. A tömeget is utálom. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az osztálytársaimat sem bírom elviselni, és ez fordítva is igaz. Olyanokkal meg minek szórakozzak, akikkel egyáltalán nem akarok. Zsebre vágom bal kezem, majd tekintetem visszavezetem a táncoló tömegre. Az emberek egymáshoz simulva rázzák magukat. A tömegben, villódzó fények közepette, felismerem néhány osztálytársamat.
Felsóhajtok, majd tekintettem tovább jár a helyiségben, mígnem valaki le nem huppan mellém, magára vonva figyelmemet.
Nagy meglepetésemre Brendon Benett ül mellettem, a suli legmenőbb, leggazdagabb és legsikeresebb sráca. Fekete haja, mint mindig, tökéletesre beállítva. Ruhái márkásak és elegánsak. Ezúttal egy laza fekete ing és egy sötét farmer van rajta, sportcipőt vett hozzá. Csuklóján óra meg mindenféle karkötő. Kezében egy üveg sör. Belekortyol az italba, majd beletúr hajába. A táncteret figyeli, én meg őt. Végigfuttatom tekintetem karakteres arcán, le izmos mellkasára, ami most szaporábban emelkedik és süllyed az átlagosnál, majd végig le a lábán, míg végül megállapodom doboló cipőjénél, amit ütemesen emel a zenére.
Sóhajtok. Mint mindig, most is jól néz ki. Tartása felsőbbrendű, azt sugallja: teszek az egész világra. A stílusa és a viselkedése is nemtörődöm, néha meg gyerekesen makacs, de legtöbbször inkább csak rideg. Mégis minden csaj őt hajtja, és a kilencedik év végére az osztályból talán már mindenki megvolt neki.
Rám néz, majd megszólal mély, kellemes hangján.
- Nem táncolsz? - kérdezi, majd belekortyol italába.
- Nem - válaszolok egyszerűen. Nem is értem, egyáltalán miért van itt. Nem igazán szoktam beszélgetni senkivel az osztályból, nemhogy a krémjével.
- Jöhetnél. Van lent egy-két egész dögös csaj - mondja, majd lerakja az üveget a kanapé melletti kis üvegasztalra. Kezeit lazán zsebre rakja, majd elterpeszkedik a fotelban, de úgy, hogy nekem arrébb is kell ülnöm, ha nem akarom, hogy lábunk összeérjen.
- Nem érdekel - vonom meg a vállam, majd unottan visszavezetem tekintetem a tömegre.
- Így csak erősíted a többiekben a gyanút, hogy meleg vagy - jelenti ki tárgyilagosan, mintha a mai időjárást beszélnénk ki.
Válaszul csak megvonom vállam. Nem értem miért van itt. Soha, egyetlen szót nem váltottunk még, akkor miért pont most, és miért pont velem kell jópofiznia? Odamehetne bármelyik eminens tanulóhoz, aki utána segít neki a vizsgák előtt, vagy bármelyik lányhoz, aki boldogan ugrik a karjaiba. Mindegy. Biztos csak az alkohol teszi. Sokat ivott, és be se tud azonosítani. Remélem.
Ezután néma csend telepedik közénk. Én nem vagyok társalgós kedvemben, és úgy látszik ő sem.
Egyszer csak, egy szőke, magas és csinos lány osztálytársam jön oda és beleül Brendon ölébe, majd szinte azonnal a srác ajkaira tapad. Én csak elfordulok a másik irányba és próbálok feltűnésmentes maradni. Nem igaz, hogy nincs egy rohadt hely, ahol csak magam lehetek!
Italomat otthagyva felállok, és az emberek között szlalomozva elhagyom a hangos helyet. A bejárattól nem messze állok meg. A levegő hideg, csípős, ami egy kicsit kijózanít, bár nem mintha annyira kótyagos lenne a fejem.
Fejemet a falnak döntöm, és mély levegőt veszek. Vajon meddig bírom még ki?
Ajtónyitódás. Bentről egy pillanatra kihallatszik a buli moraja, majd elhal, az ajtó csukódásával. Nagy meglepetésemre Brendon áll nem messze tőlem. Körbe néz, majd elindul felém. Egy kicsit arrébb áll meg. Ő is a falnak dől. Jobb lábát felhúzza, és azon támaszkodik. Zsebéből egy doboz cigarettát húz elő, majd rágyújt. Pár másodperccel később a cigarettája ismerős szaga csap meg.
Nem értem, miért van itt. Mi a francért akaszkodik rám? Lehet, hogy nem fogta fel, hogy azért jöttem ki, mert egyedül akarok lenni? Persze ez még mindig nem magyarázza, hogy miért keresi hirtelen a társaságomat.
- Így csak biztosabbak lesznek a dologban - mondja. Pár másodperc múlva leesik, hogy már megint a nemi identitásomra utal.
- Már mondtam, hogy hihetnek, amit akarnak - válaszolom unottan. Engem ez az egész nem érdekel. Miattam tényleg gondolhatnak vagy mondhatnak bármit.
- Igaz? - kérdezi. Megvonom a vállam majd válaszolok.
- És ha igen? Változtat valamin? - kérdezem, majd kiráz a hideg. Nem volt túl jó ötlet egy szál hosszú ujjúban kijönni.
- Nem, csak igazolja a pletykákat - válaszolja flegmán, majd beleszív a cigarettájába.
Ismét megvonom a vállam. Unom a témát, és ezt az erőltetett beszélgetést is.
- Igen, meleg vagyok, most elégedett vagy? - kérdezem kissé ingerülten, majd zsebre vágom kezeim. Lazán elmegyek mellette.
Az utca csendes, és a szórakozóhely hangjai is lassan elhalnak. Egyedül vagyok a kihalt utcákon.
Nemsokára ismerős környéken vagyok, majdnem visszaértem a szórakozóhelyhez, és éppen mennék át a zebrán, mikor egy hangot hallok magam mögül.
- Engedély nélkül leléptünk az osztályprogramról, Robin? - hallom egyik osztálytársam gúnyos, felsőbbrendű hangját.
- Ti ezt osztályprogramnak hívjátok? - kérdezek vissza flegmán, oda se fordulva.
- Na mi van, már felénk se fordulsz, mikor hozzád beszélünk? - kérdezi sértetten, majd határozottan maga felé fordít.
Hárman vannak. Mind fiúk, és az elit klubhoz tartoznak. A vezérük Rajmond, zselével belőtt sérója van, mindig márkás ruhákban jár, amikkel soha nem felejt el hivalkodni. Ő igazából az a fajta, akinek a szülei irtózatosan gazdagok, ő maga meg ettől kiskirálynak képzeli magát, és szereti fitogtatni az erejét.
Sóhajtok.
- Nem véletlenül léptem le onnan - mondom neki közönyösen. - Tudod, kissé unalmas volt. De mondhatnám úgy is, hogy élvezhetetlen - vonom meg a vállam, és már indulnék, de megállít.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy szar programot szerveztem? - kérdi vádlón, és felháborodottan. Ismét zsebre teszem a kezeim. Most tényleg le kell állnom velük vitázni?
- Hány éves vagy te? Minek ilyen szarságon vitatkozni! - sóhajtom, mire felemeli öklét, és arcom felé lendíti, de reflexeimnek köszönhetően elhajolok.
Megforgatom szemeimet. Ez tényleg totálisan jellemző rá. Azonnali reakciója az erőszak. Mintha beszéddel semmit nem lehetne megoldani.
- Ez most komoly? - kérdezem, majd félreállok az ismét felém lendülő ököl elől.
Mikor már ez sem talál, a másik két srác is beszáll a kialakult verekedésbe. Hármas túlerővel szemben nem sokáig tudom tartani magam. Még pár ütést ki tudok kerülni, de az egyik lábamat ért rúgás miatt a földre kerülök, és innentől semmit nem tudok tenni. Összehúzom magam és megpróbálom a hasfalam és a fejem védeni.
Nemsokára megunják. Rajmond lehajol hozzám, és gúnyosan az arcomba vágja.
- Na, megtanultad, hol a helyed? - kérdi, majd mellém köp az aszfaltra. - Hülye buzi!
Nem válaszolok. Nem tudok. Az egész testem sajog. Szám felrepedt, és érzem a vér fémes ízét is. Fájdalmas nyögéssel hátamra küzdöm magam. Nem bírok felállni. Pedig fel kéne. Ha itt maradok, nemhogy a sebeim nem lesznek ellátva, de ki is fogok hűlni.
Hah. Ez fáj. Minden egyes lélegzetért meg kell küzdenem, mert ahogy tüdőm tágulna a levegőtől, éles fájdalom szúr bele. Fájdalmasan felnyögök, majd lehunyom a szemem.
Hangokat hallok. Mintha sziréna szólna, majd zaj, csörgés, zörgés, sietés. Nem tudom, hol vagyok és hogy mikor. Élek egyáltalán?
Megpróbálom kinyitni a szemem, hogy eltűnjön a sötétség, de a szemhéjam nem engedelmeskedik, mintha le lenne ragasztva.
Egy férfi hangját hallom magam mellől, majd motoszkálás, aztán néma csend. Csak a sötétség, és semmi más.
Kicsivel később sikerül résnyire kinyitnom a szemem, de vissza is kell csuknom, mivel a fény élesen kúszik be pilláim alá, szinte megvakítva.
Mikor nagyjából hozzászokom a fényhez, egy szobát ismerek fel magam körül. Egy fehér ajtó van tőlem jobbra, szemben egy asztal, ami mellett három, összetolt széken a húgom pihen. Felnyitja szemeit, megmutatva gyönyörű, zöld íriszeit. Kissé álmosan tekint körbe. Mikor meglátja, hogy ébren vagyok, egy hatalmas mosollyal, felélénkülve rohan mellém az ágyhoz.
- Végre! - mondja könnyeivel küszködve. - Már azt hittük, fel se ébredsz - mondja, majd egy könnycsepp csordul le gyönyörű arcocskáján.
Annie tizenöt éves. Barna, derékig érő haja van, kedves és a természete is megnyerő, csak néha kicsit túlságosan is szeret.
Válaszolni akarok, de nem tudok, valami nem enged beszélni.
- Nem tudsz beszélni - mondja, miközben nemlegesen rázza a fejét. - Intubáltak. Most lélegeztető gépen vagy - magyarázza a helyzetet. Szóval gépen vagyok. - Két hétig voltál kómában. Nagyon féltem, azt hittem már fel sem ébredsz! - szipogja, én meg vigasztaláskép halványan rászorítok kezére, amivel az enyémet szorongatja.
Ekkor az ajtó nyílik, és egy fehér ruhás, idősebb férfi lép be rajta. Az ágyhoz jön, majd elmosolyodik. Valahova mellém néz.
- Azt hiszem le is vehetünk a gépekről - mondja, mély, kissé reszelős hangján. - Érzel fájdalmat? - kérdi. Megrázom a fejem, hogy nem. - Jól van. Akkor most lekapcsollak a lélegeztetőről, mert úgy tűnik, tudsz magadtól lélegezni. Az intubáció miatt fulladni fogsz, szóval ne ijedj meg, rendben? - kérdezi kedvesen, én meg bólintok.
Ekkor megnyom egy gombot. Csipogást hallok, majd egyszer csak nem kapok levegőt. Felülök, és köhögni próbálok, levegőért kapkodok, de légcsövemet még mindig elzárja a cső amit ledugtak rajta. Végül a doktor kihúzza a csövet, ami talán kellemetlenebb érzés, mint a fulladás.
Még köhögök egy keveset, aztán megnyugodva dőlök le a párnámra. Kissé szaporán veszem a levegőt, de határozottan jobb.
- Hát ezzel megvolnánk - mondja, majd valamit ír a nála lévő kórlapra. - Két hét múlva távozhatsz is.
- Két hét? - kérdezem. Hangom rekedt. Torkom száraz.
Annie egy pohár vizet nyújt felém, amit én el is fogadok, és egy hajtásra meg is iszom.
- Fiam, két bordád eltörött, több zúzódásod, agyrázkódásod van, a tüdőd két hétig működésképtelen volt és kómában is voltál. Ezekhez képest a két hét nem olyan sok - mondja, majd kimegy a szobából.
Én csak bámulok magam elé és a húgomhoz fordulok, aki még mindig itatja az egereket.
- Rá se ránts! Jobban leszek, még kettőt se pislantasz, és már kint is leszek - mondom neki mosolyogva, majd felé akarok nyúlni, hogy összeborzoljam a haját, de kezembe belenyilall a fájdalom. Felszisszenve húzom vissza.
Húgom az asztalhoz megy, ahol egy tálban gyümölcs van. Kivesz egy almát, meghámozza, kicsutkázza, és felvágja, majd egy tányérra teszi és visszaballag vele az ágyhoz. Egy gerezdet a szám elé emel, én meg ráharapok a lédús gyümölcsre. Bár kissé fáj a rágás, elviselem.
- Te hoztad? - kérdezem, mire nemet int fejével.
- Az egyik osztálytársad - mondja, mire én félrenyelem a számban lévő falatot, és majdnem megfulladok.
- Ki? - kérdezem meglepetten, kissé megszeppent húgomtól.
- Nem mondta a nevét, de minden nap volt bent, és legtöbbször hozott gyümölcsöt meg CD-ket is. Állítólag azért, mert azt hallotta, hogy a kómás betegek is hallják a zenét és reagálnak is rá, segítheti a gyógyulásukat... - nem is nagyon figyelek oda húgomra, aki közben tovább mondja az elmúlt pár nap eseményeit. Azon gondolkodom közben, ki lehetett az. Talán Greta. Vele még jóban vagyok, vagyis voltam.
- ... szerintem ma is jön - erre már felkapom a fejem és kíváncsian nézek húgomra.
- Mikor? - érdeklődöm, próbálva leplezni kíváncsiságom, de úgy érzem nem sikerül.
- Hát, nem tudom. Szerintem késő délután. Akkor szokott - mondja, majd egy újabb almát tesz a szám elé.
Én engedelmesen eszem, majd izgatottan fészkelődni kezdek. Kíváncsi vagyok ki lehet az, mivel senkivel nem vagyok jóban az osztályban. Feszengve várom a délutánt, de az órák igen csak lassan telnek. Míg végül annyira unatkozom, hogy elnyom az álom.
Sötét van a szobában, amikor felébredek. Húgom az asztalnál ül és valamit ír.
- Elromlik a szemed, ha sötétben írsz - mondom, mire ugrik egyet ijedtében.
- Bátyó, ne ijesztgess! - mondja, majd az ajtó melletti villanykapcsolóhoz megy és felkattintja.
Pár másodpercig hunyorgok, majd tekintetem visszavezetem az asztalra, ahol egy nejlonzacskó van. A tartalma, ha jól látom, alma meg banán. Szóval az én titokzatos látogatóm már volt itt.
- Mennyi az idő? - kérdem.
- Fél nyolc - pillant rá a telefonjára, majd visszafordul füzete felé.
- Felkelhetek? - kérdem, mire egy aprót bólint.
- De az orvos azt mondta, ne nagyon járkálj még. Csak szép óvatosan.
Bólintok, majd megpróbálok kikelni az ágyból. Valahogy furcsán egyenesen tartom magam. Mikor le akarok hajolni a papucsomért, ami az ágy mellé van készítve, valami megakadályoz. Széthúzom a kórházi köpenyem, és értetlenül nézem a rajtam lévő szerkezetet.
- Ja, az egy merevítő, a bordatörés miatt - mondja.
Sóhajtok, ami még egy kis fájdalommal jár. Kezeimmel magam mellett az ágyra támaszkodom, majd lassan álló helyzetbe tolom magam. Lábaim sajognak egy kicsit de nem vészes. Teszek egy-két ingatag lépést, majd belejövök és elsétálok az asztalig, ahol húgom vár mosolyogva.
- Vágjak gyümölcsöt? - kérdezi kedvesen. - Mást még úgyse nagyon ehetsz.
- Köszi, megoldom - mondom, majd elveszek a tálból egy almát és elrágcsálom.
A séta és az evés kimerít, visszasétálok az ágyamhoz és rárogyok.
- Hazamész? - kérdezem.
- Itt alszom - mutat az összetolt székekre.
- Nyugodtan haza mehetsz, kényelmetlenek azok a székek - mondom neki kedvesen - Annak is örülök, hogy legalább napközben itt vagy velem - mosolygok rá, mire ő visszamosolyog.
- Így legalább nekem is van társaságom. Otthon egyedül ülnék, tiszta unalmas - mondja, majd folytatja az írást.
Én elhelyezkedem kényelmesen az ágyban és nemsokára alszom is.
Beszélgetésre ébredek. Mikor kinyitom a szemem, a húgomat látom, és mellette, nagy meglepetésemre, Brendon ül. Megdöbbenve ülök fel az ágyban, mire a két beszélgető felém fordul. Húgom rám mosolyog, de én nem viszonzom a gesztust.
- Lemegyek valami kajáért. Az orvos szerint már ehetsz valami tartalmasabbat is - mondja lelkesen, és már indul is.
A szobára néma csend borul. Én még mindig meglepetten és kíváncsian nézem Brendont, aki viszont makacsul a padlót bámulja.
- Miért vagy itt? - kérdezem halkan.
- Hoztam gyümölcsöt - rántja meg a vállát, majd az asztalra könyököl, és az ablak felé bámul.
- Miért? - kérdezem.
Nem értem. Először a bulin viselkedett ilyen furcsán, de azt még betudtam az alkohol hatásának. De ezt egyszerűen már nem tudom hova tenni. Ez így kissé zavaros.
Ismét megrántja a vállát. Tekintete, mint mindig, most is rezzenéstelen. Soha nem lehet kitalálni, éppen mire gondol, vagy hogy mit érez. Ez az egyik, ami olyan titokzatossá és egyben vonzóvá is teszi.
Néma csendben ülünk, majd én lassan kikelek az ágyból és az asztalhoz megyek, a gyümölcsöstálból kiveszek egy banánt és elkezdem megpucolni, mintha ez lett volna az eredeti szándékom. Persze nem a gyümölcs kedvéért keltem fel. Nem. Csak azért, hogy egy kicsit közelebb lehessek hozzá. Három év. Három éve vagyok reménytelenül szerelmes az előttem ülőbe, de tudom, hogy ennek a szerelemnek semmi jövője vagy alapja sincsen. Egyrészt azért, mert ő is fiú és köztudott róla, hogy nem bánja túlságosan, hogy minden lány az iskolából odavan érte. Ráadásul túl menő is ő az olyan egyszerű családból származóhoz képest, mint amilyen én vagyok.
Szomorú sóhaj hagyja el ajkamat, majd beleharapok a banánba.
- Meghallgattad a CD-ket? - kérdi, én pedig nemet intek a fejemmel.
Ujjaival az asztalon dobol. Óráján megcsillan az ablakon beszökő napfény. Ismét kínos csend van. Nem tudom mit mondhatnék.
Tekintettem Brendon arcára réved és ott is ragad. Arcát, amit előnyösen megvilágít a napfény, frissen mosott, talán kicsit kócos haja keretezi. Szinte fekete szemei hihetetlenül gyönyörű fényben csillognak, és arról árulkodnak, hogy mélyen elgondolkodott.
- Sajnálom - mondja halkan. Még mindig az ablak felé bámul. Nem értem a kijelentést. Pontosabban azt nem, mit sajnál. - Az én hibám, hogy ez történt - néz rám. Szemeiből nem tudok mit kiolvasni. Szinte teljesen elrejti előlem érzéseit, bár hangjában tényleg hallani vélem az őszinte megbánást.
- Nem te vertél meg - mondom. Nem is tudom, hogy jutott eszébe az, hogy hibásnak érezze magát. De most már legalább tudom, miért látogatott meg mindig. Bűntudatból tette. Én hülye, reménykedtem, hogy ennél talán kicsit több is van a dologban.
Szemeimet könnyek égetik, de visszatartom őket.
- De az én hibám volt. Sokat ittam és véletlenül kicsúszott a számon. Marie is ott volt, úgyhogy onnantól kezdve az egész osztály tudta. Sajnálom - mondja. - Erről jut eszembe, Rajmondékat kirúgták.
- Értem, de nem hibáztatlak. Tényleg - mondom és elcsuklik a hangom.
- Hoztam jegyzeteket - kicsit hirtelen ér a gyors témaváltás. Még fel sem eszmélek, és már három mappa landol előttem. - Az elmúlt két és fél hét anyaga. Csak fénymásolatok, de használhatóak.
Köszönetképp bólintok, majd belenézek a mappákba, amikben összetűzött papírok vannak. Ránézek az írásra. Szinte olvashatatlan, de azért örülök.
- Nekem mennem kell - áll fel, majd int, aztán elhagyja a szobát.
Húgom csak percekkel később fut be, mosolyogva, két szendviccsel meg kakaóval a kezében.
Mosolyogva fogadom el tőle az ételt és együtt megreggelizünk.
Annie nem tud sokáig maradni, vagyis én küldöm el őt, hogy menjen suliba, mert nem lóghat. Szegény, nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy maradhasson, de én nem engedem, ellentmondást nem tűrően elparancsolom az iskolába. Végül nagy hiszti közepette elmegy.
Unaloműző tevékenységként a folyosóra megyek sétálni. Felfedezek a szomszédos szobában egy idős hölgyet, akit, mint kiderül, nem nagyon látogatnak, így szörnyen magányos. Ettől kezdve naponta többször is bejárok hozzá beszélgetni.
Két nap múlva kiengednek. Annie szinte minden nap bent van. Itt írja a leckéjét, itt alszik, itt ebédel, vacsorázik, és fürdik. Mondhatjuk az is, hogy beköltözött hozzám. Brendon rendszeres délutáni látogatásai sem maradtak el. Ez idő alatt sokat beszélgettünk és lassanként világossá vált számomra, hogy a suliban mutatott viselkedése csak színjáték, hogy elrejthesse valódi érzéseit. Valójában elég magányosnak érzi magát ő is.
Én, míg őket vártam, időm nagy részét Rosenál, az idős hölgynél töltöttem, hallgattam a történeteit. Kiderült, hogy mesekönyv író, így nagyon érdekes és vicces történeteket hallottam tőle. Leginkább a tanulság meg a drámai, mégis gyönyörű vég fogott meg történeteiben.
Aztán tegnap az orvos elmondta, hogy Rosenak végső stádiumú rákja van, és már csak pár hete van hátra. Ez a hír letaglózott. Annyira kedves, jószívű, és még annyira nem is öreg. Összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy mennyi kisgyereket tehetne még boldoggá a meséivel, ha lenne még egy kis ideje. Azt mondta, a meseírás volt az élete, de nem akar már többet írni. Pedig kérleltem, azzal próbálkoztam, hogy legalább egy utolsó történetet írjon kettőnk kedvéért. Az elmúlt tíz napban rengeteget beszélgettünk, és többet elárultam neki magamról, mint az elmúlt egy évben bárkinek. De Rose hajthatatlan volt, kijelentette, hogy ő már lemondott a meseírásról. Nagyon elszomorít az állapota, olyan közel kerültünk egymáshoz, úgy érzem, mintha a saját nagymamám haldokolna.
Benyitok a szobájába. Rose az ágyon fekszik, és csak bámul maga elé.
- Szia, drágám! Gyere, ülj le! - mondja kedvesen, én pedig az ágya mellé telepedek.
- Holnap kiengednek - mondom, mire csak mosolyog és gratulál.
Én pedig rosszul érzem magam. Roset azóta se látogatta meg senki, és mint kiderült, nincs is, aki meglátogathatná.
Mikor vissza akarok menni a szobámba, Rose megfogja a kezem, és egy pillanatra marasztal.
- Megkérhetlek valamire? - kérdezi, mire bólintok. - Leírnád az utolsó pár mesémet? Én már nem vagyok képes rá, de a kiadó megígérte, hogy mindenképp megjelentetnék - mondja, én meg egy hatalmas mosoly kíséretében bólintok. - De van egy feltételem. Valld be annak a fiúnak az érzéseid, szerintem meg fogsz lepődni a reakcióján - mondja, majd a párnába hajtja a fejét. Elfáradt. Bólintok beleegyezésképpen, majd visszamegyek a szobámba.
Másnap Annie behozza az utazótáskám, és segít összepakolni. Az orvos elmondja az otthoni teendőimet, meg hogy mire kell figyelnem, és ezzel haza is enged. Annie oldalán megyek ki a kórházból, mosolyogva. Nagy meglepetésre, a kórház parkolójában Brendon vár minket a kocsijával.
- Hazavihetlek titeket? - kérdezi egy halvány mosoly kíséretében, mire húgom azonnal boldogan igent mond.
Én még hezitálok és ezt azzal leplezem, hogy kabátom zipzárjával bajlódok látványosan. Lopva visszapillantok a kórházra. Rosenak megígértem, hogy mindennap bejövök hozzá és leírom a meséit is, de közben eldöntöttem magamban azt is, egyelőre nem vallok Brendonnak. Már annak is örülök, hogy ebben a két hétben valami barátság féle alakult ki köztünk, és most az is elég, hogy íly módon részese lehetek az életének. Ez is több, mint amit két héttel ezelőtt remélni mertem volna. Persze így megszegem Rosenak tett ígéretemet. Pokoli helyzet. Mielőtt kórházba kerültem, egyetlen barátom sem volt, most meg kettővel is büszkélkedhetek. Ha bevallom Brandonnak, mit érzek iránta, faképnél hagy, és hamarosan Roset is elveszítem. Ugyanott leszek, mint voltam korábban. Vajon miért bízott Rose, az emberi szívek nagy ismerője, ennyire Brendonban, akit soha nem is látott, hogy erre kért? Hogyan lehetnék méltó mindkettőjük barátságára egyszerre? Még mindig a kabátom zipzárját rángatom, de érzem, már nem csinálhatom tovább. Veszek egy nagy levegőt és elindulok Brendon autója felé. Hogy is mondták az egyik filmben? Kis lépés ez az emberiségnek, de óriási lépés nekem.
Szóval így kerültem egy hangos, büdös és számomra unalmas szórakozóhelyre. Ami, nem mondom, ízlésesen van berendezve, a mosdó is tiszta, a biztonság is jó, tőlem is kértek személyit. Viszont az emberek, akik itt vannak, hát, elég vitathatóak, hogy szépen fejezzem ki magam. Az előző lány, aki szembe jött velem, lehetett vagy tizenhat, egy melltartóban és egy sokat nem takaró szoknyában volt csupán, elég ittas állapotban, három idősebb fiú kíséretében.
Nem értem miért kell ez a lányoknak. Hogy állandóan rájuk figyeljenek, körülugrálják őket, és hízelegjenek nekik. Azt sem értem, miért hiszik attól nagyobbnak maguk, hogy isznak és minél előbb dohányoznak is. A saját osztálytársaimnál is ezt tapasztalom. Ha nem is mindnél, de többségüknél. Körülvetetik magukat olyan emberekkel, akikkel épp hogy köszönőviszonyban vannak. Felszínes, haszontalan "barátságokat" kötnek, és csak magukkal törődnek.
Belekortyolok a koktélomban. Jólesik a hideg, mentával ízesített ital. Egy kétszemélyes, narancssárga kanapén ülök, hátamat a támlájának döntöm miközben az órámra pillantok: tizenegyet mutat. Nem is próbálom leplezni, hogy unom ezt az egészet. Ha nem említettem volna, kicsit antiszociális vagyok. Nem szeretem, ha idegen, soha nem látott emberek vesznek körül. A tömeget is utálom. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az osztálytársaimat sem bírom elviselni, és ez fordítva is igaz. Olyanokkal meg minek szórakozzak, akikkel egyáltalán nem akarok. Zsebre vágom bal kezem, majd tekintetem visszavezetem a táncoló tömegre. Az emberek egymáshoz simulva rázzák magukat. A tömegben, villódzó fények közepette, felismerem néhány osztálytársamat.
Felsóhajtok, majd tekintettem tovább jár a helyiségben, mígnem valaki le nem huppan mellém, magára vonva figyelmemet.
Nagy meglepetésemre Brendon Benett ül mellettem, a suli legmenőbb, leggazdagabb és legsikeresebb sráca. Fekete haja, mint mindig, tökéletesre beállítva. Ruhái márkásak és elegánsak. Ezúttal egy laza fekete ing és egy sötét farmer van rajta, sportcipőt vett hozzá. Csuklóján óra meg mindenféle karkötő. Kezében egy üveg sör. Belekortyol az italba, majd beletúr hajába. A táncteret figyeli, én meg őt. Végigfuttatom tekintetem karakteres arcán, le izmos mellkasára, ami most szaporábban emelkedik és süllyed az átlagosnál, majd végig le a lábán, míg végül megállapodom doboló cipőjénél, amit ütemesen emel a zenére.
Sóhajtok. Mint mindig, most is jól néz ki. Tartása felsőbbrendű, azt sugallja: teszek az egész világra. A stílusa és a viselkedése is nemtörődöm, néha meg gyerekesen makacs, de legtöbbször inkább csak rideg. Mégis minden csaj őt hajtja, és a kilencedik év végére az osztályból talán már mindenki megvolt neki.
Rám néz, majd megszólal mély, kellemes hangján.
- Nem táncolsz? - kérdezi, majd belekortyol italába.
- Nem - válaszolok egyszerűen. Nem is értem, egyáltalán miért van itt. Nem igazán szoktam beszélgetni senkivel az osztályból, nemhogy a krémjével.
- Jöhetnél. Van lent egy-két egész dögös csaj - mondja, majd lerakja az üveget a kanapé melletti kis üvegasztalra. Kezeit lazán zsebre rakja, majd elterpeszkedik a fotelban, de úgy, hogy nekem arrébb is kell ülnöm, ha nem akarom, hogy lábunk összeérjen.
- Nem érdekel - vonom meg a vállam, majd unottan visszavezetem tekintetem a tömegre.
- Így csak erősíted a többiekben a gyanút, hogy meleg vagy - jelenti ki tárgyilagosan, mintha a mai időjárást beszélnénk ki.
Válaszul csak megvonom vállam. Nem értem miért van itt. Soha, egyetlen szót nem váltottunk még, akkor miért pont most, és miért pont velem kell jópofiznia? Odamehetne bármelyik eminens tanulóhoz, aki utána segít neki a vizsgák előtt, vagy bármelyik lányhoz, aki boldogan ugrik a karjaiba. Mindegy. Biztos csak az alkohol teszi. Sokat ivott, és be se tud azonosítani. Remélem.
Ezután néma csend telepedik közénk. Én nem vagyok társalgós kedvemben, és úgy látszik ő sem.
Egyszer csak, egy szőke, magas és csinos lány osztálytársam jön oda és beleül Brendon ölébe, majd szinte azonnal a srác ajkaira tapad. Én csak elfordulok a másik irányba és próbálok feltűnésmentes maradni. Nem igaz, hogy nincs egy rohadt hely, ahol csak magam lehetek!
Italomat otthagyva felállok, és az emberek között szlalomozva elhagyom a hangos helyet. A bejárattól nem messze állok meg. A levegő hideg, csípős, ami egy kicsit kijózanít, bár nem mintha annyira kótyagos lenne a fejem.
Fejemet a falnak döntöm, és mély levegőt veszek. Vajon meddig bírom még ki?
Ajtónyitódás. Bentről egy pillanatra kihallatszik a buli moraja, majd elhal, az ajtó csukódásával. Nagy meglepetésemre Brendon áll nem messze tőlem. Körbe néz, majd elindul felém. Egy kicsit arrébb áll meg. Ő is a falnak dől. Jobb lábát felhúzza, és azon támaszkodik. Zsebéből egy doboz cigarettát húz elő, majd rágyújt. Pár másodperccel később a cigarettája ismerős szaga csap meg.
Nem értem, miért van itt. Mi a francért akaszkodik rám? Lehet, hogy nem fogta fel, hogy azért jöttem ki, mert egyedül akarok lenni? Persze ez még mindig nem magyarázza, hogy miért keresi hirtelen a társaságomat.
- Így csak biztosabbak lesznek a dologban - mondja. Pár másodperc múlva leesik, hogy már megint a nemi identitásomra utal.
- Már mondtam, hogy hihetnek, amit akarnak - válaszolom unottan. Engem ez az egész nem érdekel. Miattam tényleg gondolhatnak vagy mondhatnak bármit.
- Igaz? - kérdezi. Megvonom a vállam majd válaszolok.
- És ha igen? Változtat valamin? - kérdezem, majd kiráz a hideg. Nem volt túl jó ötlet egy szál hosszú ujjúban kijönni.
- Nem, csak igazolja a pletykákat - válaszolja flegmán, majd beleszív a cigarettájába.
Ismét megvonom a vállam. Unom a témát, és ezt az erőltetett beszélgetést is.
- Igen, meleg vagyok, most elégedett vagy? - kérdezem kissé ingerülten, majd zsebre vágom kezeim. Lazán elmegyek mellette.
Az utca csendes, és a szórakozóhely hangjai is lassan elhalnak. Egyedül vagyok a kihalt utcákon.
Nemsokára ismerős környéken vagyok, majdnem visszaértem a szórakozóhelyhez, és éppen mennék át a zebrán, mikor egy hangot hallok magam mögül.
- Engedély nélkül leléptünk az osztályprogramról, Robin? - hallom egyik osztálytársam gúnyos, felsőbbrendű hangját.
- Ti ezt osztályprogramnak hívjátok? - kérdezek vissza flegmán, oda se fordulva.
- Na mi van, már felénk se fordulsz, mikor hozzád beszélünk? - kérdezi sértetten, majd határozottan maga felé fordít.
Hárman vannak. Mind fiúk, és az elit klubhoz tartoznak. A vezérük Rajmond, zselével belőtt sérója van, mindig márkás ruhákban jár, amikkel soha nem felejt el hivalkodni. Ő igazából az a fajta, akinek a szülei irtózatosan gazdagok, ő maga meg ettől kiskirálynak képzeli magát, és szereti fitogtatni az erejét.
Sóhajtok.
- Nem véletlenül léptem le onnan - mondom neki közönyösen. - Tudod, kissé unalmas volt. De mondhatnám úgy is, hogy élvezhetetlen - vonom meg a vállam, és már indulnék, de megállít.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy szar programot szerveztem? - kérdi vádlón, és felháborodottan. Ismét zsebre teszem a kezeim. Most tényleg le kell állnom velük vitázni?
- Hány éves vagy te? Minek ilyen szarságon vitatkozni! - sóhajtom, mire felemeli öklét, és arcom felé lendíti, de reflexeimnek köszönhetően elhajolok.
Megforgatom szemeimet. Ez tényleg totálisan jellemző rá. Azonnali reakciója az erőszak. Mintha beszéddel semmit nem lehetne megoldani.
- Ez most komoly? - kérdezem, majd félreállok az ismét felém lendülő ököl elől.
Mikor már ez sem talál, a másik két srác is beszáll a kialakult verekedésbe. Hármas túlerővel szemben nem sokáig tudom tartani magam. Még pár ütést ki tudok kerülni, de az egyik lábamat ért rúgás miatt a földre kerülök, és innentől semmit nem tudok tenni. Összehúzom magam és megpróbálom a hasfalam és a fejem védeni.
Nemsokára megunják. Rajmond lehajol hozzám, és gúnyosan az arcomba vágja.
- Na, megtanultad, hol a helyed? - kérdi, majd mellém köp az aszfaltra. - Hülye buzi!
Nem válaszolok. Nem tudok. Az egész testem sajog. Szám felrepedt, és érzem a vér fémes ízét is. Fájdalmas nyögéssel hátamra küzdöm magam. Nem bírok felállni. Pedig fel kéne. Ha itt maradok, nemhogy a sebeim nem lesznek ellátva, de ki is fogok hűlni.
Hah. Ez fáj. Minden egyes lélegzetért meg kell küzdenem, mert ahogy tüdőm tágulna a levegőtől, éles fájdalom szúr bele. Fájdalmasan felnyögök, majd lehunyom a szemem.
Hangokat hallok. Mintha sziréna szólna, majd zaj, csörgés, zörgés, sietés. Nem tudom, hol vagyok és hogy mikor. Élek egyáltalán?
Megpróbálom kinyitni a szemem, hogy eltűnjön a sötétség, de a szemhéjam nem engedelmeskedik, mintha le lenne ragasztva.
Egy férfi hangját hallom magam mellől, majd motoszkálás, aztán néma csend. Csak a sötétség, és semmi más.
Kicsivel később sikerül résnyire kinyitnom a szemem, de vissza is kell csuknom, mivel a fény élesen kúszik be pilláim alá, szinte megvakítva.
Mikor nagyjából hozzászokom a fényhez, egy szobát ismerek fel magam körül. Egy fehér ajtó van tőlem jobbra, szemben egy asztal, ami mellett három, összetolt széken a húgom pihen. Felnyitja szemeit, megmutatva gyönyörű, zöld íriszeit. Kissé álmosan tekint körbe. Mikor meglátja, hogy ébren vagyok, egy hatalmas mosollyal, felélénkülve rohan mellém az ágyhoz.
- Végre! - mondja könnyeivel küszködve. - Már azt hittük, fel se ébredsz - mondja, majd egy könnycsepp csordul le gyönyörű arcocskáján.
Annie tizenöt éves. Barna, derékig érő haja van, kedves és a természete is megnyerő, csak néha kicsit túlságosan is szeret.
Válaszolni akarok, de nem tudok, valami nem enged beszélni.
- Nem tudsz beszélni - mondja, miközben nemlegesen rázza a fejét. - Intubáltak. Most lélegeztető gépen vagy - magyarázza a helyzetet. Szóval gépen vagyok. - Két hétig voltál kómában. Nagyon féltem, azt hittem már fel sem ébredsz! - szipogja, én meg vigasztaláskép halványan rászorítok kezére, amivel az enyémet szorongatja.
Ekkor az ajtó nyílik, és egy fehér ruhás, idősebb férfi lép be rajta. Az ágyhoz jön, majd elmosolyodik. Valahova mellém néz.
- Azt hiszem le is vehetünk a gépekről - mondja, mély, kissé reszelős hangján. - Érzel fájdalmat? - kérdi. Megrázom a fejem, hogy nem. - Jól van. Akkor most lekapcsollak a lélegeztetőről, mert úgy tűnik, tudsz magadtól lélegezni. Az intubáció miatt fulladni fogsz, szóval ne ijedj meg, rendben? - kérdezi kedvesen, én meg bólintok.
Ekkor megnyom egy gombot. Csipogást hallok, majd egyszer csak nem kapok levegőt. Felülök, és köhögni próbálok, levegőért kapkodok, de légcsövemet még mindig elzárja a cső amit ledugtak rajta. Végül a doktor kihúzza a csövet, ami talán kellemetlenebb érzés, mint a fulladás.
Még köhögök egy keveset, aztán megnyugodva dőlök le a párnámra. Kissé szaporán veszem a levegőt, de határozottan jobb.
- Hát ezzel megvolnánk - mondja, majd valamit ír a nála lévő kórlapra. - Két hét múlva távozhatsz is.
- Két hét? - kérdezem. Hangom rekedt. Torkom száraz.
Annie egy pohár vizet nyújt felém, amit én el is fogadok, és egy hajtásra meg is iszom.
- Fiam, két bordád eltörött, több zúzódásod, agyrázkódásod van, a tüdőd két hétig működésképtelen volt és kómában is voltál. Ezekhez képest a két hét nem olyan sok - mondja, majd kimegy a szobából.
Én csak bámulok magam elé és a húgomhoz fordulok, aki még mindig itatja az egereket.
- Rá se ránts! Jobban leszek, még kettőt se pislantasz, és már kint is leszek - mondom neki mosolyogva, majd felé akarok nyúlni, hogy összeborzoljam a haját, de kezembe belenyilall a fájdalom. Felszisszenve húzom vissza.
Húgom az asztalhoz megy, ahol egy tálban gyümölcs van. Kivesz egy almát, meghámozza, kicsutkázza, és felvágja, majd egy tányérra teszi és visszaballag vele az ágyhoz. Egy gerezdet a szám elé emel, én meg ráharapok a lédús gyümölcsre. Bár kissé fáj a rágás, elviselem.
- Te hoztad? - kérdezem, mire nemet int fejével.
- Az egyik osztálytársad - mondja, mire én félrenyelem a számban lévő falatot, és majdnem megfulladok.
- Ki? - kérdezem meglepetten, kissé megszeppent húgomtól.
- Nem mondta a nevét, de minden nap volt bent, és legtöbbször hozott gyümölcsöt meg CD-ket is. Állítólag azért, mert azt hallotta, hogy a kómás betegek is hallják a zenét és reagálnak is rá, segítheti a gyógyulásukat... - nem is nagyon figyelek oda húgomra, aki közben tovább mondja az elmúlt pár nap eseményeit. Azon gondolkodom közben, ki lehetett az. Talán Greta. Vele még jóban vagyok, vagyis voltam.
- ... szerintem ma is jön - erre már felkapom a fejem és kíváncsian nézek húgomra.
- Mikor? - érdeklődöm, próbálva leplezni kíváncsiságom, de úgy érzem nem sikerül.
- Hát, nem tudom. Szerintem késő délután. Akkor szokott - mondja, majd egy újabb almát tesz a szám elé.
Én engedelmesen eszem, majd izgatottan fészkelődni kezdek. Kíváncsi vagyok ki lehet az, mivel senkivel nem vagyok jóban az osztályban. Feszengve várom a délutánt, de az órák igen csak lassan telnek. Míg végül annyira unatkozom, hogy elnyom az álom.
Sötét van a szobában, amikor felébredek. Húgom az asztalnál ül és valamit ír.
- Elromlik a szemed, ha sötétben írsz - mondom, mire ugrik egyet ijedtében.
- Bátyó, ne ijesztgess! - mondja, majd az ajtó melletti villanykapcsolóhoz megy és felkattintja.
Pár másodpercig hunyorgok, majd tekintetem visszavezetem az asztalra, ahol egy nejlonzacskó van. A tartalma, ha jól látom, alma meg banán. Szóval az én titokzatos látogatóm már volt itt.
- Mennyi az idő? - kérdem.
- Fél nyolc - pillant rá a telefonjára, majd visszafordul füzete felé.
- Felkelhetek? - kérdem, mire egy aprót bólint.
- De az orvos azt mondta, ne nagyon járkálj még. Csak szép óvatosan.
Bólintok, majd megpróbálok kikelni az ágyból. Valahogy furcsán egyenesen tartom magam. Mikor le akarok hajolni a papucsomért, ami az ágy mellé van készítve, valami megakadályoz. Széthúzom a kórházi köpenyem, és értetlenül nézem a rajtam lévő szerkezetet.
- Ja, az egy merevítő, a bordatörés miatt - mondja.
Sóhajtok, ami még egy kis fájdalommal jár. Kezeimmel magam mellett az ágyra támaszkodom, majd lassan álló helyzetbe tolom magam. Lábaim sajognak egy kicsit de nem vészes. Teszek egy-két ingatag lépést, majd belejövök és elsétálok az asztalig, ahol húgom vár mosolyogva.
- Vágjak gyümölcsöt? - kérdezi kedvesen. - Mást még úgyse nagyon ehetsz.
- Köszi, megoldom - mondom, majd elveszek a tálból egy almát és elrágcsálom.
A séta és az evés kimerít, visszasétálok az ágyamhoz és rárogyok.
- Hazamész? - kérdezem.
- Itt alszom - mutat az összetolt székekre.
- Nyugodtan haza mehetsz, kényelmetlenek azok a székek - mondom neki kedvesen - Annak is örülök, hogy legalább napközben itt vagy velem - mosolygok rá, mire ő visszamosolyog.
- Így legalább nekem is van társaságom. Otthon egyedül ülnék, tiszta unalmas - mondja, majd folytatja az írást.
Én elhelyezkedem kényelmesen az ágyban és nemsokára alszom is.
Beszélgetésre ébredek. Mikor kinyitom a szemem, a húgomat látom, és mellette, nagy meglepetésemre, Brendon ül. Megdöbbenve ülök fel az ágyban, mire a két beszélgető felém fordul. Húgom rám mosolyog, de én nem viszonzom a gesztust.
- Lemegyek valami kajáért. Az orvos szerint már ehetsz valami tartalmasabbat is - mondja lelkesen, és már indul is.
A szobára néma csend borul. Én még mindig meglepetten és kíváncsian nézem Brendont, aki viszont makacsul a padlót bámulja.
- Miért vagy itt? - kérdezem halkan.
- Hoztam gyümölcsöt - rántja meg a vállát, majd az asztalra könyököl, és az ablak felé bámul.
- Miért? - kérdezem.
Nem értem. Először a bulin viselkedett ilyen furcsán, de azt még betudtam az alkohol hatásának. De ezt egyszerűen már nem tudom hova tenni. Ez így kissé zavaros.
Ismét megrántja a vállát. Tekintete, mint mindig, most is rezzenéstelen. Soha nem lehet kitalálni, éppen mire gondol, vagy hogy mit érez. Ez az egyik, ami olyan titokzatossá és egyben vonzóvá is teszi.
Néma csendben ülünk, majd én lassan kikelek az ágyból és az asztalhoz megyek, a gyümölcsöstálból kiveszek egy banánt és elkezdem megpucolni, mintha ez lett volna az eredeti szándékom. Persze nem a gyümölcs kedvéért keltem fel. Nem. Csak azért, hogy egy kicsit közelebb lehessek hozzá. Három év. Három éve vagyok reménytelenül szerelmes az előttem ülőbe, de tudom, hogy ennek a szerelemnek semmi jövője vagy alapja sincsen. Egyrészt azért, mert ő is fiú és köztudott róla, hogy nem bánja túlságosan, hogy minden lány az iskolából odavan érte. Ráadásul túl menő is ő az olyan egyszerű családból származóhoz képest, mint amilyen én vagyok.
Szomorú sóhaj hagyja el ajkamat, majd beleharapok a banánba.
- Meghallgattad a CD-ket? - kérdi, én pedig nemet intek a fejemmel.
Ujjaival az asztalon dobol. Óráján megcsillan az ablakon beszökő napfény. Ismét kínos csend van. Nem tudom mit mondhatnék.
Tekintettem Brendon arcára réved és ott is ragad. Arcát, amit előnyösen megvilágít a napfény, frissen mosott, talán kicsit kócos haja keretezi. Szinte fekete szemei hihetetlenül gyönyörű fényben csillognak, és arról árulkodnak, hogy mélyen elgondolkodott.
- Sajnálom - mondja halkan. Még mindig az ablak felé bámul. Nem értem a kijelentést. Pontosabban azt nem, mit sajnál. - Az én hibám, hogy ez történt - néz rám. Szemeiből nem tudok mit kiolvasni. Szinte teljesen elrejti előlem érzéseit, bár hangjában tényleg hallani vélem az őszinte megbánást.
- Nem te vertél meg - mondom. Nem is tudom, hogy jutott eszébe az, hogy hibásnak érezze magát. De most már legalább tudom, miért látogatott meg mindig. Bűntudatból tette. Én hülye, reménykedtem, hogy ennél talán kicsit több is van a dologban.
Szemeimet könnyek égetik, de visszatartom őket.
- De az én hibám volt. Sokat ittam és véletlenül kicsúszott a számon. Marie is ott volt, úgyhogy onnantól kezdve az egész osztály tudta. Sajnálom - mondja. - Erről jut eszembe, Rajmondékat kirúgták.
- Értem, de nem hibáztatlak. Tényleg - mondom és elcsuklik a hangom.
- Hoztam jegyzeteket - kicsit hirtelen ér a gyors témaváltás. Még fel sem eszmélek, és már három mappa landol előttem. - Az elmúlt két és fél hét anyaga. Csak fénymásolatok, de használhatóak.
Köszönetképp bólintok, majd belenézek a mappákba, amikben összetűzött papírok vannak. Ránézek az írásra. Szinte olvashatatlan, de azért örülök.
- Nekem mennem kell - áll fel, majd int, aztán elhagyja a szobát.
Húgom csak percekkel később fut be, mosolyogva, két szendviccsel meg kakaóval a kezében.
Mosolyogva fogadom el tőle az ételt és együtt megreggelizünk.
Annie nem tud sokáig maradni, vagyis én küldöm el őt, hogy menjen suliba, mert nem lóghat. Szegény, nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy maradhasson, de én nem engedem, ellentmondást nem tűrően elparancsolom az iskolába. Végül nagy hiszti közepette elmegy.
Unaloműző tevékenységként a folyosóra megyek sétálni. Felfedezek a szomszédos szobában egy idős hölgyet, akit, mint kiderül, nem nagyon látogatnak, így szörnyen magányos. Ettől kezdve naponta többször is bejárok hozzá beszélgetni.
Két nap múlva kiengednek. Annie szinte minden nap bent van. Itt írja a leckéjét, itt alszik, itt ebédel, vacsorázik, és fürdik. Mondhatjuk az is, hogy beköltözött hozzám. Brendon rendszeres délutáni látogatásai sem maradtak el. Ez idő alatt sokat beszélgettünk és lassanként világossá vált számomra, hogy a suliban mutatott viselkedése csak színjáték, hogy elrejthesse valódi érzéseit. Valójában elég magányosnak érzi magát ő is.
Én, míg őket vártam, időm nagy részét Rosenál, az idős hölgynél töltöttem, hallgattam a történeteit. Kiderült, hogy mesekönyv író, így nagyon érdekes és vicces történeteket hallottam tőle. Leginkább a tanulság meg a drámai, mégis gyönyörű vég fogott meg történeteiben.
Aztán tegnap az orvos elmondta, hogy Rosenak végső stádiumú rákja van, és már csak pár hete van hátra. Ez a hír letaglózott. Annyira kedves, jószívű, és még annyira nem is öreg. Összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy mennyi kisgyereket tehetne még boldoggá a meséivel, ha lenne még egy kis ideje. Azt mondta, a meseírás volt az élete, de nem akar már többet írni. Pedig kérleltem, azzal próbálkoztam, hogy legalább egy utolsó történetet írjon kettőnk kedvéért. Az elmúlt tíz napban rengeteget beszélgettünk, és többet elárultam neki magamról, mint az elmúlt egy évben bárkinek. De Rose hajthatatlan volt, kijelentette, hogy ő már lemondott a meseírásról. Nagyon elszomorít az állapota, olyan közel kerültünk egymáshoz, úgy érzem, mintha a saját nagymamám haldokolna.
Benyitok a szobájába. Rose az ágyon fekszik, és csak bámul maga elé.
- Szia, drágám! Gyere, ülj le! - mondja kedvesen, én pedig az ágya mellé telepedek.
- Holnap kiengednek - mondom, mire csak mosolyog és gratulál.
Én pedig rosszul érzem magam. Roset azóta se látogatta meg senki, és mint kiderült, nincs is, aki meglátogathatná.
Mikor vissza akarok menni a szobámba, Rose megfogja a kezem, és egy pillanatra marasztal.
- Megkérhetlek valamire? - kérdezi, mire bólintok. - Leírnád az utolsó pár mesémet? Én már nem vagyok képes rá, de a kiadó megígérte, hogy mindenképp megjelentetnék - mondja, én meg egy hatalmas mosoly kíséretében bólintok. - De van egy feltételem. Valld be annak a fiúnak az érzéseid, szerintem meg fogsz lepődni a reakcióján - mondja, majd a párnába hajtja a fejét. Elfáradt. Bólintok beleegyezésképpen, majd visszamegyek a szobámba.
Másnap Annie behozza az utazótáskám, és segít összepakolni. Az orvos elmondja az otthoni teendőimet, meg hogy mire kell figyelnem, és ezzel haza is enged. Annie oldalán megyek ki a kórházból, mosolyogva. Nagy meglepetésre, a kórház parkolójában Brendon vár minket a kocsijával.
- Hazavihetlek titeket? - kérdezi egy halvány mosoly kíséretében, mire húgom azonnal boldogan igent mond.
Én még hezitálok és ezt azzal leplezem, hogy kabátom zipzárjával bajlódok látványosan. Lopva visszapillantok a kórházra. Rosenak megígértem, hogy mindennap bejövök hozzá és leírom a meséit is, de közben eldöntöttem magamban azt is, egyelőre nem vallok Brendonnak. Már annak is örülök, hogy ebben a két hétben valami barátság féle alakult ki köztünk, és most az is elég, hogy íly módon részese lehetek az életének. Ez is több, mint amit két héttel ezelőtt remélni mertem volna. Persze így megszegem Rosenak tett ígéretemet. Pokoli helyzet. Mielőtt kórházba kerültem, egyetlen barátom sem volt, most meg kettővel is büszkélkedhetek. Ha bevallom Brandonnak, mit érzek iránta, faképnél hagy, és hamarosan Roset is elveszítem. Ugyanott leszek, mint voltam korábban. Vajon miért bízott Rose, az emberi szívek nagy ismerője, ennyire Brendonban, akit soha nem is látott, hogy erre kért? Hogyan lehetnék méltó mindkettőjük barátságára egyszerre? Még mindig a kabátom zipzárját rángatom, de érzem, már nem csinálhatom tovább. Veszek egy nagy levegőt és elindulok Brendon autója felé. Hogy is mondták az egyik filmben? Kis lépés ez az emberiségnek, de óriási lépés nekem.