Évszám
2011
Beküldő
zé76
Elérkezett a pillanat. A lány kissé balra döntötte a fejét. A fiút nézte. Néhány másodperc múlva tekintetük találkozott, majd mélyen összefonódott. A levegő szabályosan forrt, vibrált körülöttük és ők könnyedén kizártak minden külső tényezőt. Ketten voltak, semmi más nem számított. Ketten, kik a legerősebb szövetségben éltek, a szerelem kötelékében, hol kizárólag csak a másik létezett. A következő minutumban a lány leheletnyire nyitotta ajkait, majd lassan, ám nagyon határozottan közelített partnere szája felé. A tér csökkent, a fiú felkészülten várta a végkimenetelt. Aztán összeértek az ajkak és heves kontaktus alakult ki közöttük.
Az események tovább pörögtek a vásznon, de Péter ezt már nem igazán látta. Vastag ködfátyol ereszkedett szemeire és szégyenérzés nélkül kezdett zokogni. Palástolatlanul engedte szabadjára végtelen nagy szomorúságát. Kövér könnycseppek indultak útnak a szeme sarkából, majd az arcán, nyakán legördülve, valahol a honalj magasságában állapodtak meg.
Egy hónapja talán, hogy vége lett az óriási románcnak, melyet Péter életre szólónak gondolt. Rövid idő, mégis milyen kínkeservesen hosszú. Rettenetesen szerette Katit, rajongásig imádta, ám nem volt elég. Elvakultan hitt a közös jövő víziójában és észre sem vette, hogy egyedül van eme meggyőződésével. Aztán egyik napról a másikra borult a világ. A szépen megtervezett, felépített jövőkép, hirtelen a távolba veszett és helyét átvette a csontig hatoló üresség. A sivárság, mely elpusztította az értelmet, gyógyíthatatlan fekélyt okozva ezzel Péter szívében. Azt mondják a nagyok, hogy az idő segít, előbb – utóbb regenerál és behegednek a sebek. Egy ilyenfajta szituációban lévő ember nem látja ennyire kedvezően státusát, számára a soron következő lépés mindig a legnehezebb. Ha van segítség jobb, ha nincs…
A történet itt többféle irányvonalat vehetne. Hősünk kimászik a gödörből, feláll, megrázza magát és kitalál az útvesztőből, vagy végleg padlót fog, persze így elmarad a happy end. Péter az utóbbi alternatívát teljesítette. Kellett pár hónap, na meg néhány sikertelen öngyilkossági kísérlet, hogy lassan, de biztosan a helyi pszichiátriai klinika lakója lehessen, ám ezt az „akadályt”, simán, minden erőlködés nélkül megugrotta. A falak, melyek saját magától voltak hívatottak megvédeni illetve rehabilitálni ingatag lelkét, merőben más funkciót láttak el. Cseppnyi javulást, eredményt nem hoztak emberünk életébe, de a folyamatos kontrolláltság miatt legalább kárt nem tett önmagába és azért már ez is valami. Csupán három hete tartózkodott Péter e létesítmény kapuján belül, de igen szenvedte annak mindennapjait. Állandóan ugyanaz a program… E monotonitás szabályosan fojtogatta, így megfogant agyában a távozás gondolata. A szökés tervét gyorsan elvetette, mert úgy tartotta, az nem lenne fair. Tudatosult benne, ha együttműködő, partner a folyamatban, legálisan, „gyógyultan” távozhat innen. Tehát a fejét a hurokba hajtva várta az „üdülés” végét. Kezelőorvosa nagyot nézett, mikor a csoport terápiára is igent mondott, holott eddig hallani sem akart róla.
Péter összeszorított fogakkal foglalt helyet az egyik széken. Félszegen mérte fel a terepet, majd miután ezt befejezte ismét kedvetlenül bámult maga elé. Révedezett, de értelmes gondolatai nem támadtak. Közben javában zajlott a beszélgetés. Később, mintha tompán halotta volna, hogy szólítják, de a „totálébredéshez” kellett a székszomszédja is, ki a vállát megrázva erősítette meg a tényt. Persze hiányzott egypár perc, így fogalma sem volt miről diskuráltak akkor éppen. Gond nélkül tovább haladtak. A legközelebbi alkalomkor próbált koncentrálni és rájött könnyen megy, hisz tulajdonképpen ő is akarja, amúgy meg az egész, túlélhető dolog. Mindig kerülte a társaság magja kitüntető posztot, ám észrevétlenül, akaratlanul töltötte be e szerepet a sokadik összejövetel után.
Eme társaskör nemiség szempontjából elég egyenletesen osztódott fel. Ennek megfelelően tehát vegyesen helyezkedtek el egymás mellett. Péter jobbján és bal oldalán is egy –egy hölgybeteg foglalt területet, ami valljuk be kezdetben igen feszélyezte őt, aztán felengedett. Lazább, nyitottabb lett, lényegesen közvetlenebb, mint annak előtte volt, ezért minden külön erőfeszítés nélkül érdemelte ki később az egység magja pozíciót. Sokat és lelkesülve beszélt társaival, és nem egyszer alakult ki parázs szóváltás némely emberkével, de e röpke konfliktusokat kiválóan tudta kezelni, így ezen viták általában pozitív irányt vettek, mindkét fél megbékélt. Tüske nem maradt senkiben utána és az élet ment tovább. Nagyjából ingadozásmentesen zajlottak a pszichiátria, amúgy törékeny mindennapjai.
Elsődlegessé előlépett vitapartnere, történetesen a balján ülő lány személye lett, de ez nem zavarta sőt, szemlátomást üdítően hatott emberünk kedélyállapotára, aki néha belement az „alárendelt” szerepébe, amikor is engedte magát meggyőzni, érveit elhagyta. Két különböző személyről beszélünk, akikben, tényleg nem sok közös volt, ennek ellenére súrlódásmentesen egészítették ki egymás létét, hisz ismerték a hatékony megoldást, melyet jelentősen generált a mindkettőben meglévő nagyfokú kompromisszum kézség. Egy – egy éjszakába nyúló beszélgetés után Pétert ráébredt arra, amit pár hónapja még el sem tudott volna képzelni – a boldog tovább lépés lehetőségére. Megkedvelte, majd elkerülhetetlenül megszerette a lányt. …Az utolsó este, kéz a kézben álldogáltak a gondozott parkban, néhány fa takarásában és a közös jövőt tervezgették. Holnap új időszámítás kezdődik. Együtt lépnek ki a kapun. Eddig külön utakon jártak, ám egymásra találtak. Sorsuk immár egybefűződött… új életük elkezdődött.
Az események tovább pörögtek a vásznon, de Péter ezt már nem igazán látta. Vastag ködfátyol ereszkedett szemeire és szégyenérzés nélkül kezdett zokogni. Palástolatlanul engedte szabadjára végtelen nagy szomorúságát. Kövér könnycseppek indultak útnak a szeme sarkából, majd az arcán, nyakán legördülve, valahol a honalj magasságában állapodtak meg.
Egy hónapja talán, hogy vége lett az óriási románcnak, melyet Péter életre szólónak gondolt. Rövid idő, mégis milyen kínkeservesen hosszú. Rettenetesen szerette Katit, rajongásig imádta, ám nem volt elég. Elvakultan hitt a közös jövő víziójában és észre sem vette, hogy egyedül van eme meggyőződésével. Aztán egyik napról a másikra borult a világ. A szépen megtervezett, felépített jövőkép, hirtelen a távolba veszett és helyét átvette a csontig hatoló üresség. A sivárság, mely elpusztította az értelmet, gyógyíthatatlan fekélyt okozva ezzel Péter szívében. Azt mondják a nagyok, hogy az idő segít, előbb – utóbb regenerál és behegednek a sebek. Egy ilyenfajta szituációban lévő ember nem látja ennyire kedvezően státusát, számára a soron következő lépés mindig a legnehezebb. Ha van segítség jobb, ha nincs…
A történet itt többféle irányvonalat vehetne. Hősünk kimászik a gödörből, feláll, megrázza magát és kitalál az útvesztőből, vagy végleg padlót fog, persze így elmarad a happy end. Péter az utóbbi alternatívát teljesítette. Kellett pár hónap, na meg néhány sikertelen öngyilkossági kísérlet, hogy lassan, de biztosan a helyi pszichiátriai klinika lakója lehessen, ám ezt az „akadályt”, simán, minden erőlködés nélkül megugrotta. A falak, melyek saját magától voltak hívatottak megvédeni illetve rehabilitálni ingatag lelkét, merőben más funkciót láttak el. Cseppnyi javulást, eredményt nem hoztak emberünk életébe, de a folyamatos kontrolláltság miatt legalább kárt nem tett önmagába és azért már ez is valami. Csupán három hete tartózkodott Péter e létesítmény kapuján belül, de igen szenvedte annak mindennapjait. Állandóan ugyanaz a program… E monotonitás szabályosan fojtogatta, így megfogant agyában a távozás gondolata. A szökés tervét gyorsan elvetette, mert úgy tartotta, az nem lenne fair. Tudatosult benne, ha együttműködő, partner a folyamatban, legálisan, „gyógyultan” távozhat innen. Tehát a fejét a hurokba hajtva várta az „üdülés” végét. Kezelőorvosa nagyot nézett, mikor a csoport terápiára is igent mondott, holott eddig hallani sem akart róla.
Péter összeszorított fogakkal foglalt helyet az egyik széken. Félszegen mérte fel a terepet, majd miután ezt befejezte ismét kedvetlenül bámult maga elé. Révedezett, de értelmes gondolatai nem támadtak. Közben javában zajlott a beszélgetés. Később, mintha tompán halotta volna, hogy szólítják, de a „totálébredéshez” kellett a székszomszédja is, ki a vállát megrázva erősítette meg a tényt. Persze hiányzott egypár perc, így fogalma sem volt miről diskuráltak akkor éppen. Gond nélkül tovább haladtak. A legközelebbi alkalomkor próbált koncentrálni és rájött könnyen megy, hisz tulajdonképpen ő is akarja, amúgy meg az egész, túlélhető dolog. Mindig kerülte a társaság magja kitüntető posztot, ám észrevétlenül, akaratlanul töltötte be e szerepet a sokadik összejövetel után.
Eme társaskör nemiség szempontjából elég egyenletesen osztódott fel. Ennek megfelelően tehát vegyesen helyezkedtek el egymás mellett. Péter jobbján és bal oldalán is egy –egy hölgybeteg foglalt területet, ami valljuk be kezdetben igen feszélyezte őt, aztán felengedett. Lazább, nyitottabb lett, lényegesen közvetlenebb, mint annak előtte volt, ezért minden külön erőfeszítés nélkül érdemelte ki később az egység magja pozíciót. Sokat és lelkesülve beszélt társaival, és nem egyszer alakult ki parázs szóváltás némely emberkével, de e röpke konfliktusokat kiválóan tudta kezelni, így ezen viták általában pozitív irányt vettek, mindkét fél megbékélt. Tüske nem maradt senkiben utána és az élet ment tovább. Nagyjából ingadozásmentesen zajlottak a pszichiátria, amúgy törékeny mindennapjai.
Elsődlegessé előlépett vitapartnere, történetesen a balján ülő lány személye lett, de ez nem zavarta sőt, szemlátomást üdítően hatott emberünk kedélyállapotára, aki néha belement az „alárendelt” szerepébe, amikor is engedte magát meggyőzni, érveit elhagyta. Két különböző személyről beszélünk, akikben, tényleg nem sok közös volt, ennek ellenére súrlódásmentesen egészítették ki egymás létét, hisz ismerték a hatékony megoldást, melyet jelentősen generált a mindkettőben meglévő nagyfokú kompromisszum kézség. Egy – egy éjszakába nyúló beszélgetés után Pétert ráébredt arra, amit pár hónapja még el sem tudott volna képzelni – a boldog tovább lépés lehetőségére. Megkedvelte, majd elkerülhetetlenül megszerette a lányt. …Az utolsó este, kéz a kézben álldogáltak a gondozott parkban, néhány fa takarásában és a közös jövőt tervezgették. Holnap új időszámítás kezdődik. Együtt lépnek ki a kapun. Eddig külön utakon jártak, ám egymásra találtak. Sorsuk immár egybefűződött… új életük elkezdődött.