„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”
- Miért mindig a pulya, ványadt tojók szegődnek hozzám? – kérdezte egyszer egy gácsér valamelyik távoli réce barátját. - Azok, akiknek nem olyan takarosak a pöttyeik, foltjaik. Akiknek szárnyán nem olyan csillogóan kék a szárnytükör. - De mivel az nem válaszolt, ez folytatta:
- Jóságosnak és megbízhatónak látnak? Olyannak, aki biztonságos fészekben kelt ki vízinövények kusza, árnyékos sűrűjében? Akinek jó gácsér volt az apja s jó tojó az anyja, s maga is egyszer biztonságos fészket építő réce lesz?
- Biztos vagy benne, hogy ezek rossz fészekből származnak? – kérdezte cimborája.
- Hát, az eddigi tapasztalataim nagyon ezt mutatják.
- Akkor azt az elcsépelt szólamot mondhatom, hogy ezeket vonzod be. És mert valójában félsz a legszebb pöttyözetű és foltozatú, pompásabb szemcsíkú kacsalányoktól.
A bölcsnek hitt barát tanácsa szent, még ha nem is feltétlen jó irányba terel.
Vadkacsánk szerette volna, ha csodálnák azok az igazi, legszebb pöttyözetű és foltozatú, pompásabb szemcsíkú, elérhetetlen tojók is, s persze ha ő is nagyra lehetne magával. Sokat-sokat repkedett, hogy nagyobb fesztávolságúak legyenek a szárnyai, s olyan tájakra, ahol a föllelt magvaktól, halaktól csőre sárgább, feje fémesebben csillogó zöld lesz, s melle gesztenyésebben barna.
Eleinte még nem volt büszke a tollazatára. Idővel azonban már kikerekítette véleményét: „nem vagyok büszke rá, de már nem is szégyellem”. Egyre sűrűbben kukucskálva magát a tó tükrében, önbizalma nőttön-nőtt. Egyszer valaki azt mondta tollazatáról, hogy kifogástalan, s innentől már valósággal dagadni kezdett gesztenyebarna büszkesége. Érezte, hogy lassacskán valaki lesz a sok hímegyed között. Olykor már azt is elfeledte, hogy más gácsér is van rajta kívül, hát még amikor feltűnt neki saját szép fehér gallérja.... Amikor egyszer újra belenézett a tóba, már egy szép fácán nézett vissza rá. Talán nem csak azért, mert egyre kevélyebben tipegett, de egyre kapósabb lett. Ám ahogy újra és újra a tóba pillantott, olykor már megijedt magától.
A közös repkedések, úszások és totyogások után azonban egyre többször csalódott. A tojókban. Még a szép fémesen kékes szárnytükrűek is sokkal kecstelenebbül riszálták magukat előtte. Talán megijednek tőle? Nem érzik magukat mellette jónak, tojónak? Hiszen egy ilyen szép szárnyú és tollazatú gácsér mellett ők legfeljebb csak szokványosak lehetnek - vélte. Ha kudarca volt, hát emiatt volt. Ismerkedés előtt olykor a tojók riadtak tőle vissza, ismerkedés után pedig ő a tojóktól.
Egyre többet repkedett messzi-messzi tájakra, egyre ritkább magok és halak után kutatva.
Egyszer, amikor az egyik récelánytól elköszönt, az odavetette neki:
- Te nem engem szerettél, hanem magadat.
- Tény, hogy téged nem szerettelek. Az is, hogy magamat igen. De ez még nem bűn – gondolta magában. – Sőt, végre szeretem magamat. De ettől még akadhat olyan tojó, akit magamnál is jobban.
Bizonyára az se tetszett a tojóknak, hogy előbb-utóbb nem érte be velük, s mindegyiktől elköszönt. Egyszer az egyik barátnő nyugtatta lelkiismeretét:
- Hiszen nekik egy egész hal kellene vagy egy lakományi mag, te meg csak egy falatot juttatsz nekik magadból. - Aztán tiszta lelkiismerettel AZ is csak egy falatot kapott, az is csak egy falat lett a nádas mögött.
Lelke mélyén nem volt ő rossz lény, szánta bizony a megsértett tojókat. Már azon kezdett töprengeni, hogy milyen fortéllyal tehetné könnyebbé számukra az elválást. Nem megbántani kellene őket, hanem elriasztani. Sejtesse magát vakmerőnek, ingerlékenynek, vagy éppen szágófüggőnek, netán hápogjon kibírhatatlanul sokat? Persze nem mutatkozhat olyannak sem, hogy rossz híre keljen. Talán ezért volt, hogy olykor azt érezte, már azok is neheztelnek rá, akiket nem is ismer.
Gácsérunk eleinte tojóról tojóra szállt, egyikről a másikra, másikról az egyikre, ám idővel megpróbált lefészkelni egy-egy valaki mellett, de nyughatatlanságot érzett magában. Hogy a búcsúzásnál enyhítse egyiknek csalódását, ekképpen próbálta vigasztalni:
- Nem csak a nagy Őt keresem, hanem a nagy Ént is.
Amikor hónapokkal később találkozott ugyanezzel a tojóval, az bevallotta neki:
- Amikor elhagytál, attól estem kétségbe be, hogy senkinek sem vagyok elég jó. De neked könnyebb dolgod van. – Gácsérunk szinte ráförmedt:
- Dehogy van könnyebb dolgom. Amikor elhagytalak, én is kétségbeestem, mégpedig attól, hogy senki sem lesz nekem elég jó.
Nem tudjuk, mennyire bátorították a kacsalányt ezek a szavak.
- Azt mondják a tojók, hogy minden gácsér azt akarja. De minden tojó is. Csak az egész életemet – tűnődött magában, és nem adta azt senkinek.
Még repkedett tovább, és hitt abban, hogy egyszer megtalálja a hozzá illő legszebb tojót. Elfeledve azt, hogy násztollazata élete első őszén volt a legszínpompásabb. Megfeledkezve a természet örök szokásáról, arról, hogy a gácsérok tollazata valójában esztendőről esztendőre veszíti el a fényét.
A szöveg írója hosszasan tanakodott magában, hogy beadható-e ez a szöveg a „Mentsük meg a reményt!” pályázatra. Netán próbálja hozzáigazítani valamelyik mottóhoz, például ahhoz, hogy „Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.” Avagy ne igazítson, hanem dacosan mondjon ellent, és fűzzön eléje egy témakört, amelynek szinte biztosan ellentmond: „Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.” Ám ez a szöveg a mai értékválságról, a párválasztási próbatételről, az ember kicsinységét belátó nagyságáról, a hajszolt harmóniáról, a helytelen úton keresett helytelen „erények” megerősítéséről, a szabadság csapdáiról és a rosszul felfogott teljesítményekről szól, azaz szinte mindarról, amit a témakörök érinthetnek. És arról, ami a pályázati felhívásában is szerepel, hogy észre tudjuk-e venni a természeti jelenségek értelmét...
Végül úgy döntött, hogy beadja így, írói szabadságát megőrizve, s nem igazít rajta. Inkább az egyik mottón: „Fontos, hogy az ember nagy dolgokat merjen valóra váltani, ám ne kergesse az elérhetetlent, mert egyre távolabb kerülhet tőle.”