Évszám
2011
Beküldő
panka
Álmodtam egy nagy virágos kertről. Nem akármilyen volt. A közepén egy óriás vörös rózsa. Úgy nyújtózkodott, mint aki ki akar szabadulni a többiek tüskés szorításából. Körülötte nefelejcsek. Mindenféle színben pompáztak, azokat trópusi orchideák kerítették körül. A látképet szivárvány ölelte át. A középen tündöklő rózsa beszélt hozzám:
- Gyere, ne félj! Itt meleg van, nem remegsz, s boldogságra lelhetsz. Csak ki kell kerülnöd a nefelejcseket! Nem léphetsz rájuk, úgy kell megsimítanod, és teljesül minden álmod, vágyad, kívánságod! Csak ne kérj pénzt, gazdagságot, és hatalmat, mert azzal nem szolgálhatok! Tiéd leszek itt a földi létben, és ha kell, eljuttatlak a mennyországig!
Ez az álmom nem hagyott nyugodni. Mindig álomra ringattam magam, hogy a csoda, amit láttam és halottam, megint megjelenjen, hogy lelkemben újból reményfény villanjon. De csak nem jött álom a szememre. De a kép, és a lehetőség, a tudatomba fészkelte magát. Egész életemben erre a csodára vártam. Aztán útra keltem, elindultam, s kerestem a vonzó virágoskertet. Utam során csak az örömet adó, vágyakat teljesítő rózsaszálra gondoltam. Ez hajtott, űzött, kergetett. Nem kérdezte senki, merre, hová vezet utam. Nem érdekelte senkit. Aztán eljutottam egy városba. Itt csak stoptáblákba botlottam, a forgatag rabságában egyre magányosabban éreztem magam. Hiányzott a múlt, amit magam mögött hagytam. Nem köszönt senki rám. A tiszavirág életet választottam. Vagy meglelem, vagy elpusztulok. Csak érezni akartam a csodát, a boldogságot adó rózsa varázsát. A sok vándorlásban a reményem elfásult, s kezdtem kiábrándulni álmomból. Kezdtem elhinni, talán nincsenek csodák. Csak beképzeltem, hogy létezik. Talán nem is álmodtam, csak a fantáziám szüleménye. Titkoltam, mert megvetettek volna, vagy mert, azt gondolják rólam bolond vagyok. S mondanák: szálljak már le a valóvilágba. Már semmim sem volt, se étkem, se éjem, ahol fejem lehajthatnám. Egyedül voltam. Aztán étlen, szomjan, nem tudom hogyan, egy kapuhoz értem. Olyan volt, mint egy szivárványból álcázott építmény. Nem hittem a szememnek. A szivárványkapu mögött ott leltem álmaim kertjére. Az orchideák illata kijózanított, hitet adott. Igen, érdemes volt annyit bolyongani, annyit éhezni, fázni, vezekelni. Csakhogy a kertet körbe vette egy nagy, és mély vizesárok. Ki volt kövezve, és tavirózsák pihentek, ringatóztak fodros tükrén. Ekkor elbizonytalanodtam. Ilyet nem láttam az álmomban. Ráadásul az árok három méter volt széltében. Ám nem haboztam, levetettem koszos ruháimat, és belevetettem magam a kristálytiszta vízbe. Nem tudtam úszni, de mégis partot értem. Kiszálltam a jéghideg vízből, és elöntött a jóleső forróság. Az orchideák meghajolva köszöntöttek. Elértem a nefelejcsekhez, melyek oly sűrű szőnyegként takarták a földet, hogy képtelenségnek tartottam kikerülni őket. Sok ezer színben tündököltek. Halvány és sötétlila, már-már fekete, körülötte sárga, rengeteg sárga. A nefelejcs birodalom úgy tízlépésnyinek tűnt. Átugorni képtelenség lett volna. Aztán figyelmeztetett a hang: nem taposhatod le őket! Mi mást tehettem, elkezdtem remegő kezekkel kiszabadítani gyökerestől és beültetni az orchideák közé a nefelejcseket, ott találtam nekik helyet. A gyökerek mélyek, és erősek voltak, kapaszkodtak a földbe, mint valami elemi erő. De hajthatatlan voltam, és dolgoztam. Egy egész életnek tűnt, mire elértem a rózsabokrokig. A kiültetett nefelejcsek helyén utat leltem. Csak a rózsabokrokon kellett túljutnom. Úgy éreztem, kiálltam a próbát, hiszen egy nefelejcset sem tapostam a földbe. Türelmetlen voltam, s elkezdtem szaladni a kacsingató álmot és vágyat teljesítő rózsaszálhoz. Nem érdekelt, hogy meztelen testemet vér áztatta a tüskéktől, vágyaim elnyomták fájdalmamat. Hagytam, szúrjanak, marjanak. Csak egy kéznyújtásnyira voltam a rózsaszáltól. Megtorpantam. Hát itt vagyok a világ közepén sebzett vérző testtel. Csak meg kell simítanom az áhítat virágát, és minden az enyém.
Ekkor megszólalt a hang.
- Vétettél! Ne érj hozzám!
- De hiszen mindent úgy csináltam, ahogy azt kérted. Nem tapostam le a nefelejcseket!
Megint megszólalt a hang.
- De kikapartad a földből, és idegen helyre ültetted!
- De én meg akarlak simogatni! Erre áldoztam minden erőm, szívemet, lelkemet, testemet!
- Sajnálom! Ne simogass! Ne érj hozzám!
Én persze annyira akartam. Hajthatatlan voltam. Megpróbáltam megérinteni. Gyengéden, mint egy dédelgetett csecsemőt, megsimítottam kezemmel a rózsát. Ekkor megjelent egy óriás fekete sárga csíkos dongó és belém döfte fullánkját. Kiszívta belőlem a vágyakat rejtő csodát. Az óriás rovar hangosan üvöltötte:
-A rózsa az enyém! Neked csak a nefelejcsek jutottak! Légy boldog azokkal!
- Gyere, ne félj! Itt meleg van, nem remegsz, s boldogságra lelhetsz. Csak ki kell kerülnöd a nefelejcseket! Nem léphetsz rájuk, úgy kell megsimítanod, és teljesül minden álmod, vágyad, kívánságod! Csak ne kérj pénzt, gazdagságot, és hatalmat, mert azzal nem szolgálhatok! Tiéd leszek itt a földi létben, és ha kell, eljuttatlak a mennyországig!
Ez az álmom nem hagyott nyugodni. Mindig álomra ringattam magam, hogy a csoda, amit láttam és halottam, megint megjelenjen, hogy lelkemben újból reményfény villanjon. De csak nem jött álom a szememre. De a kép, és a lehetőség, a tudatomba fészkelte magát. Egész életemben erre a csodára vártam. Aztán útra keltem, elindultam, s kerestem a vonzó virágoskertet. Utam során csak az örömet adó, vágyakat teljesítő rózsaszálra gondoltam. Ez hajtott, űzött, kergetett. Nem kérdezte senki, merre, hová vezet utam. Nem érdekelte senkit. Aztán eljutottam egy városba. Itt csak stoptáblákba botlottam, a forgatag rabságában egyre magányosabban éreztem magam. Hiányzott a múlt, amit magam mögött hagytam. Nem köszönt senki rám. A tiszavirág életet választottam. Vagy meglelem, vagy elpusztulok. Csak érezni akartam a csodát, a boldogságot adó rózsa varázsát. A sok vándorlásban a reményem elfásult, s kezdtem kiábrándulni álmomból. Kezdtem elhinni, talán nincsenek csodák. Csak beképzeltem, hogy létezik. Talán nem is álmodtam, csak a fantáziám szüleménye. Titkoltam, mert megvetettek volna, vagy mert, azt gondolják rólam bolond vagyok. S mondanák: szálljak már le a valóvilágba. Már semmim sem volt, se étkem, se éjem, ahol fejem lehajthatnám. Egyedül voltam. Aztán étlen, szomjan, nem tudom hogyan, egy kapuhoz értem. Olyan volt, mint egy szivárványból álcázott építmény. Nem hittem a szememnek. A szivárványkapu mögött ott leltem álmaim kertjére. Az orchideák illata kijózanított, hitet adott. Igen, érdemes volt annyit bolyongani, annyit éhezni, fázni, vezekelni. Csakhogy a kertet körbe vette egy nagy, és mély vizesárok. Ki volt kövezve, és tavirózsák pihentek, ringatóztak fodros tükrén. Ekkor elbizonytalanodtam. Ilyet nem láttam az álmomban. Ráadásul az árok három méter volt széltében. Ám nem haboztam, levetettem koszos ruháimat, és belevetettem magam a kristálytiszta vízbe. Nem tudtam úszni, de mégis partot értem. Kiszálltam a jéghideg vízből, és elöntött a jóleső forróság. Az orchideák meghajolva köszöntöttek. Elértem a nefelejcsekhez, melyek oly sűrű szőnyegként takarták a földet, hogy képtelenségnek tartottam kikerülni őket. Sok ezer színben tündököltek. Halvány és sötétlila, már-már fekete, körülötte sárga, rengeteg sárga. A nefelejcs birodalom úgy tízlépésnyinek tűnt. Átugorni képtelenség lett volna. Aztán figyelmeztetett a hang: nem taposhatod le őket! Mi mást tehettem, elkezdtem remegő kezekkel kiszabadítani gyökerestől és beültetni az orchideák közé a nefelejcseket, ott találtam nekik helyet. A gyökerek mélyek, és erősek voltak, kapaszkodtak a földbe, mint valami elemi erő. De hajthatatlan voltam, és dolgoztam. Egy egész életnek tűnt, mire elértem a rózsabokrokig. A kiültetett nefelejcsek helyén utat leltem. Csak a rózsabokrokon kellett túljutnom. Úgy éreztem, kiálltam a próbát, hiszen egy nefelejcset sem tapostam a földbe. Türelmetlen voltam, s elkezdtem szaladni a kacsingató álmot és vágyat teljesítő rózsaszálhoz. Nem érdekelt, hogy meztelen testemet vér áztatta a tüskéktől, vágyaim elnyomták fájdalmamat. Hagytam, szúrjanak, marjanak. Csak egy kéznyújtásnyira voltam a rózsaszáltól. Megtorpantam. Hát itt vagyok a világ közepén sebzett vérző testtel. Csak meg kell simítanom az áhítat virágát, és minden az enyém.
Ekkor megszólalt a hang.
- Vétettél! Ne érj hozzám!
- De hiszen mindent úgy csináltam, ahogy azt kérted. Nem tapostam le a nefelejcseket!
Megint megszólalt a hang.
- De kikapartad a földből, és idegen helyre ültetted!
- De én meg akarlak simogatni! Erre áldoztam minden erőm, szívemet, lelkemet, testemet!
- Sajnálom! Ne simogass! Ne érj hozzám!
Én persze annyira akartam. Hajthatatlan voltam. Megpróbáltam megérinteni. Gyengéden, mint egy dédelgetett csecsemőt, megsimítottam kezemmel a rózsát. Ekkor megjelent egy óriás fekete sárga csíkos dongó és belém döfte fullánkját. Kiszívta belőlem a vágyakat rejtő csodát. Az óriás rovar hangosan üvöltötte:
-A rózsa az enyém! Neked csak a nefelejcsek jutottak! Légy boldog azokkal!