Évszám
2010
Az első, amit megtanultam: az emberi vágyak kegyetlenek...
Már egész kicsi koromtól kezdve képes voltam meglátni mások vágyait. Megérzés, különleges képesség, mágia… nevezhetik, aminek akarják. Valójában sokkal egyszerűbb és hétköznapibb dolog áll a háttérben. Ugyanis a második, amit megtanultam, az az, hogy az emberek mindig bonyolultabbnak hiszik önmagukat, mint amilyenek valójában. Mikor belenézel egy kisgyerek szemébe, és látod benne az út túloldalán levő játékbolt kirakatát, neked is egyértelmű, hogy mire gondol. Ha a megfelelő pillanatban odamész, és barátságosan elbeszélgetsz vele, hamar ki fog derülni az is, hogy vajon a távirányítós autó, vagy inkább a plüss dinoszaurusz érdekli. A személyiség érésével persze a vágyak is egyre bonyolultabbnak tűnnek – de az elv mindig ugyanaz.
S hogy miért is mondtam, hogy az álmok kegyetlenek? Nos, azt hiszem, méltán nevezhetem magam a világ egyik legnagyobb gazemberének. Loptam, csaltam, férjes asszonyokat csábítottam el néhány éjszakára, jól fizető állásokat szereztem meg és hagytam ott pár hónap után… Csakhogy mindez nem a saját ötletem volt. Évtizedek óta járom a várost – és vadászom. Figyelem az embereket, kifürkészem rejtett álmaikat, majd ha valami igazán nagyot, érdekeset, kihívást találok, azt megvalósítom - én magam.
Nem is hinnék, mennyire egyformák ezek a vágyak! Ennek jó állás, pénz, hírnév kell, a másiknak család, szerető, jóbarát... Apropó, hogy meglepődnének, ha az útszéli koldus tényleg azért könyörögne, amit igazán szeretne! De hopp! Amott egy elfeledett művész, emez meg bosszúra vágyik. És mind, mind csak gyűjt, és követel, megkíván és ellop – mert ugye, az is általános, hogy mindig a másiké kell.
Ám mostanság mintha tényleg kezdenétek kifogyni az egyedi ötletekből. Bizony ti! Nehogy azt hidd, hogy belőled nem élek! Sőt, a szomszédodat és a szüleidet sem hagyom ki! Hátha végre valaki tud nyújtani nekem valami… mást.
Most éppen a Kossuth utcán sétálgatok. Még érzem az eső illatát a levegőben, de már kisütött a nap - ilyenkor mindig sok a céltalanul kóborló ember. Megannyi szürke arc, lebutított egyen-értelem, polgári maszk és… Nézd csak azt a lányt, aki a ruhaüzlet előtt áll! Nem, nem a szőkét, hanem azt, amelyiknek olyan a haja, mint az olvadt csokoládé, és épp most igazgatja a lila szövetkabátját! Nem is annyira izgalmas, inkább csak furcsa. Ahogy nézi maga előtt az utat… Arra vágyik, hogy nekifutásból beleugorjon egy pocsolyába. Szerinted mi lehet abban a jó? Az ember csak vizes lesz tőle, meg sáros, plusz még eszelősnek is nézik. Figyeld, hisz meg is csinálja! Látod, látod az arcát? Nevet. Vidám és büszke. Lehet, hogy tényleg bolond? Igaz, annyira talán nem lett piszkos, leginkább csak a cipője… De hisz mindegy is, nem? Ez sehogy sem normális. Mégis úgy megy tovább mosolyogva, mintha semmi szokatlan nem történt volna.
Talán ő tudna nekem valami újat adni. Persze, most semmi tényleg izgalmasat nem láttam, de ki tudja? A többiektől úgysem várhatok semmit, nemde?
Követem. Átkelünk néhány zebrán, elhaladunk a színház és a könyvtár előtt, bekanyarodunk a parkba… Semmi igazán különös. Már épp azon gondolkodom, hogy hagyom az egészet, mikor hirtelen megfordul.
- Miért követsz? – kérdezi kedvesen, szemrehányás nélkül, a szemében furcsa csillogással, amiről úgy sejtem, talán egy vágyat takar. Valamit, amit érdemes lenne megfejtenem. Mégis megijedek.
- Én nem… Szóval, nem akartam semmi rosszat. Tényleg nem. Csak… Elnézést, a következő kereszteződésnél úgyis visszafordulok.
Felnevet, közelebb lép hozzám, a kezét nyújtja.
- Lilla vagyok. Te?
- Balázs. – kissé bizonytalanra sikerül a kézfogás. Nem csoda, nem is tudom, mikor kérdezte valaki a keresztnevemet utoljára. Nem szokásom ismerkedni.
- Nos, Balázs, tényleg elárulhatnád, hogy miért követtél. – mondja vidáman, miközben a csuklómnál fogva szelíden maga után húz. Sétálgatunk a parkban, én pedig próbálok magyarázkodni.
- Láttalak, amikor beleugrottál abba a pocsolyába. Fura volt. Unatkoztam. Gondoltam, érdekes lehetsz, hát követtelek, hátha többet is megtudok.
- Erre való a beszélgetés. – feleli komolyan. Erre mit lehet mondani? - Egyébként én is figyeltelek. Túlságosan átlagosnak tűntél.
Átlagosnak? Hogyan lehetnék pont én átlagos, aki olyasmivel foglalkozom, amit a legtöbben elképzelni sem mernek? Egyáltalán, hogy is lehetne valaki „túlságosan átlagos”?
- Beleugrani egy pocsolyába egyébként sem túl egyedi, minden kisgyerek megcsinálja. Viszont rendkívül szórakoztató néha. – folytatja – Te sosem tapicskoltál eső után kiskorodban?
- Az más. A gyerekek mindenféle bolondságot játszanak, amivel legtöbbször csak a szüleiket bosszantják. Egy komoly felnőttnek azonban nem kéne ilyesmit csinálnia, mert…
- Mert?
- Hát, ha másért nem is, mert piszkos lesz a ruhája, sokáig tart kitisztítania, megbámulják és kinevetik.
- Szerinted ez tényleg probléma? – úgy néz rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna.
Kissé elbizonytalanodom. Most tényleg az tűnik nevetségesnek, hogy ilyesmivel foglalkozom.
- Velem tartanál a mai napon? – kérdezi nyíltan, őszintén. Természetesen igent mondok. Egyre inkább érdekel ez az idegen.
Egy ideig némán sétálgatunk. Nyugodtnak látszik, engem viszont idegesít a csend.
- Van valami hobbid? Miket szoktál csinálni? – kérdezem, főként csak azért, hogy mondjak valamit.
- Szeretek sétálni, beszélgetni, olvasni… Elég szokványos, nem? Ezen kívül van egy macskám, Kukucska, és üveggolyókat gyűjtök.
- Kukucska?
- Folyton kiül az ablakba nézelődni, mintha elvágyódna valami nagyon-nagyon távoli helyre, holott sosem csavarog el. És te? Mivel töltöd a szabadidődet?
- Áh, úgysem hinnéd el... – nevetek. Nem, nem hinné el, és végképp nem értené. Akkor mégis, miért érzek ekkora vágyat, hogy elmondjam neki? – Nem baj. Nos, vágyakat lopok el.
- Hogyan lopod el a vágyakat? – nem látszik meglepettnek. Felbátorodva magyarázok el neki mindent – a megfigyelést, a puhatolózó beszélgetéseket, és azt, ahogyan megvalósítom helyettük az álmaikat, melyeket ők csupán elvesztegettek volna. Mert nem érdemelték meg azt az erőt, amit kaptak, hiszen megelőztem őket.
- Te mire vágysz? – kérdezi.
- Nincsenek saját vágyaid? – suttogja, mivel az előző kérdést szándékosan próbáltam figyelmen kívül hagyni.
- De, van egy.
- Nem akarod elmondani, hogy mi az?
Mi lenne, ha elmondanám neki? Végül is, mit számít, hogy tudja-e vagy sem? Egyáltalán, mit számít az, amire vágyom? Épp annyira lényegtelen, mint az összes vágy, amit elraboltam. Épp csak a sajátomat nem tudom ellopni.
- Arra vágyom, hogy egyszer azt lássam meg valakiben, hogy azt kívánja teljes szívéből, hogy én boldog legyek.
- Ezt hívják szeretetnek. – mondja és vállamra teszi a kezét. Valami lágy, idegen csillogás játszik a tekintetében, mikor rám néz.
- Nem. Azt nem tudom megmondani, hogy pontosan mi is lehet a szeretet, mint ahogy senki sem. Az azonban biztos, hogy az emberek olyasmire is mondják ezt a szót, aminek semmi köze sincs a boldogsághoz. Féltést, birtoklási vágyat, rajongást, sőt, néha csak az utálat hiányát hazudják szeretetnek.
- Te túlságosan lenézed az embereket, nem gondolod?
- Nem az embereket nézem le. Csupán a tetteiket.
Némán csóválja a fejét, és megyünk tovább. Úgy tűnik, valamin gondolkozik, engem pedig már nem zavar a csend - élvezem a fákat, majd a házak színeit és a csillogó kirakatokat.
Hirtelen megragadja a kezem és beperdülünk egy kisebb boltba. Rohangálunk a polcok között, és én nevetek, annyira különös, annyira bolond ez az egész. Megtorpan, rámutat egy idős nénire, aki épp egy doboz almából válogat.
- Ő mire vágyik? – kérdezi.
- Hiszen elmondtam neked, hogy ez nem így működik. Nem csak ránézek és hopp, beugrik a megoldás... Mondhatnám, hogy így van, hogy arra vágyik, hogy meglátogassa az egész nagycsalád, vagy finom sütit süssön az unokájának. Valószínűleg könnyen eltalálnám, nem hiszem, hogy sokkal másabb lenne, mint a többi hasonló nénike.
- Talán nem. Na és? Szeretném, ha megmondanád, hogy mit látsz. Azt akarom, hogy megfigyeld, aztán meséld el nekem.
Kissé kelletlenül lépkedem az idős nő után. Világos, Lilla így akar próbára tenni. Bizonyára nem igazán hitte el a mesémet, és azt várja, hogy valami csodát mutatok neki. Csakhogy csodák nincsenek.
Figyelem, ahogyan a néni lassan beletesz a kosarába egy-két apróságot, aztán továbbcsoszog, újra megtalál valami szükségeset… Megfigyelem, merre megy, merre néz, hol időz, hol ábrándozik. A pénztárig kísérem a tekintetemmel, aztán visszatérek Lillához. Ez könnyen ment, még beszélgetnem sem kellett, amit általában nem szeretek, hacsak nem muszáj.
- Unokát akar. Nem meglepő. Ahhoz, hogy ezt kiderítsd nem kellettem volna én.– mondom büszkén, megvetőn.
- Miből tudod ilyen biztosan?
- Akárhányszor a játékos-polc előtt ment el, megállt egy kicsit, nézelődött, ábrándozott. Ugyanakkor nem vett semmiféle édességet. A nagymamák általában mindig vesznek valami apró csokit vagy egyéb vackot az unokáknak. Ennyi.
- Mondjuk, hogy elhiszem. Mondd tovább.
- Nincs tovább. Ennyi. – Tovább? Mi kéne még? Nem életének összes vágyát akartam meglesni egyetlen perc alatt!
- Ez így még nem válasz. Ez még semmi. Miért akar unokát?
- Miért? Gondolom azért, amiért az összes többi öreg. Hogy lássa, ahogy valamiképp tovább él. Vagy mert fáj neki, hogy rég felnőttek a gyerekei, és már nem tud úgy beszélgetni velük. Vagy épp mert túl sok szabadideje van és visszaemlékszik, milyen volt kicsiket nevelni, dajkálni. Talán csak magányos, ezért foglalkozni akar valakivel. Lehet, hogy tanítani akar valamit. Vagy újra fiatal akar lenni, gyerek, aki játszik egy másik gyerekkel. Nem tudom. Ha majd megöregszem, valószínűleg úgyis elkerülhetetlenül átélem.
- De ha ezeket nem látod, akkor ugyanúgy nem látsz semmit, mint a többi ember, akik tetteinek értékét úgy kicsinyled. – Gúnyolódik rajtam?
- Látom, amit el akarnak érni. Rengetegszer úgy veszem észre, hogy mégsem tesznek érte eleget, és ezért nem tudják megkapni. Én viszont megszerezhetem. – mondom dacosan. Mintha nem ismételtem volna már el épp elégszer! Miért is hittem egy percig is, hogy megérthet?!
- Hogy gondolod, hogy érted valaki álmát, ha egyszer őt nem érted szemernyit sem?
- Sajnos az álmok nagyon egyformák tudnak lenni.
- Egyetlen álom sem egyforma! – kiált fel.
- Nocsak, a végén még kiderül, hogy kettőnk közül te vagy az, aki azzal tölti a mindennapjait, hogy vágyakat kutat!
Mindkettőnkben forr az elfojtott düh. Olyan könnyű lenne most befejezni, méltóságteljesen elköszönni a másiktól, és elmenni, céltalanul, egyre messzebb, míg már csak nevetek azon, hogy valaki ilyen badarságokkal felingerelt. Amíg kimegyünk a boltból, kavicsokat rugdalva átvágunk egy parkolón és megkerülünk egy háztömböt ezerszer is elképzelem, ahogyan elbúcsúzom, és elfelejtem… Hiszem, hogy ő is erre gondol. Mégis konokan lépkedünk egymás mellett.
- Talán igazad van. – szólalunk meg egyszerre, amitől persze mindketten újra összezavarodunk.
- Valóban az lenne az igazi tudás, ha azt is megérthetném, hogy miért álmodják az emberek azt, amit, de…
- De ez sajnos lehetetlen, legalább annyira, mint megérteni az egész világot. – fejezi be helyettem a gondolatot.
Be kell vallanom végre magamnak, hogy azért is dühített fel a kérdése, mert ez az, amire évek óta hiába keresem a választ. Megleckéztetni a tehetetleneket persze egészen hangzatos cél, de ezért még nem sok értelme lenne vágyakat rabolni. Érezni akartam, amit nekik kellett volna érezniük. A sikert, elégedettséget, kitörő örömöt – de sosem éreztem semmit. Miért akarták? Miért tenné épp ez boldoggá őket? Kémkedés, választás, munka, győzelem újra és újra, mindig reménykedve abban, hogy most sikerül. Persze sosem.
A fenébe is! Én talán nem vagyok olyan jó, mint ők? Mit tudnak, amit én nem? Igenis, méltóbb lennék az örömre, ha lenne esélyem megkaparintani! Én újra és újra megdolgozom érte, miközben ők… Ők nem tesznek semmit.
- Mi van azokkal az álmokkal, amiknek a tulajdonosai sem sejtik az okát? Amik tényleg megmagyarázhatatlanok? – kérdezi.
- Miről beszélsz?
- Az egészen apró vágyakról. A furcsa szokásokról, hóbortokról. Például arról, hogy valaki szeret a járdaszegélyen járni, csak fehér csíkra lép rá a zebrán, telezsúfolja a lakást apró porcelánszobrokkal vagy gyertyákkal, minden kerítésen végigfuttatja a kezét, ami mellett elhalad, megpróbál elkapni minél több esőcseppet vagy hópelyhet, mindenütt megszámolja a lépcsőfokokat vagy...
- Vagy épp beleugrik egy szép nagy pocsolyába. – nevetek.
- Még sosem kutattad ezeket az apróságokat, igaz?
- Nem, valóban nem. Nem láttam értelmét, mivel ezeknek általában nincs igazi céljuk. Most sem tudom elképzelni, mi lehet jó bennük, de a mai napon már annyi minden másképp történt, mint ezelőtt… Talán érdemes megpróbálni.
- Attól még, hogy valaminek nincs célja, még lehet hasznos. Talán az, hogy az ember feltalálta a repülőgépet nem ugyanabból a vágyból fakadt, amiért a kisgyerek szeretné, ha valaki a magasba emelné?
- Reménytelen álmodozó vagy. – sóhajtok. Elindulunk apró vágyakat kémlelni.
Hóbortokra vadászni vicces, és nem mellékesen tanulságos is számomra. Fura kis álmai mindenkinek vannak, de nem is ez a legérdekesebb, hanem az, hogy a legtöbben próbálják ezeket visszaszorítani. Látom, ahogyan valaki összegyűjt néhány kavicsot, aztán, mint ha mi sem történt volna, rögtön elhajítja őket. Egy másik gallyakat tördel és hány el hasonlóképp. Lilla egy férfit mutat, aki az útjába kerülő köveket rugdossa egyre lelkesebben, végül „kicselez” egy képzeletbeli ellenfelet, azonban mielőtt gólt lőhetne a nem létező kapuba, kiszúr minket, zavarodottan megáll, kihúzza magát, és már-már túlzott méltósággal elvonul.
Ezek az álmok sokkal színesebbek, változatosabbak az eddig látottaknál. Valószínűleg többet is mutatnak meg az emberből, mégsem érzem azt, hogy ettől megismerhetnék bárkit is. Bár vidám órákat töltünk a megfigyelésükkel, bennem mégis egyre inkább ott motoszkál egy kérdés...
- Lilla, ezeket a vágyakat hogyan lehetne ellopni? – bukik ki belőlem.
- Ellopni? Hát nem érted? A vágyakat nem lehet ellopni.
- De én évek óta…
- Nem csinálsz semmit.
Szeretnék ráordítani, hogy ez nem igaz, kinevetni, amiért nem lát a szemétől, vagy elrohanni. Csakhogy nem megy. Jeges tőrként szúr belém a felismerés: nem vagyok különleges. Nem tudok semmit, amit mások ne tehetnének meg ugyanúgy, sőt… Semmit sem tudok. Soha semmi hasznosat nem tettem. Hirtelen üresnek, elveszettnek érzem magam. Félek.
- Akkor mihez kezdjek? – suttogom.
- Ellopni nem lehet őket, de ez nem jelenti azt, hogy nem kaphatsz belőlük egy kis szeletet.
- Hogyan?
- Rá fogsz jönni. Idővel.
Ugyan! Miért nem mondja el? Hisz eddig mindent megmutatott, megtanított nekem. Azon gondolkozom, hogyan is csalhatnám ki belőle ezt a titkot, amikor előkapja a mobilját, megnézi rajt az időt és felkiált:
- Ajaj, fél órán belül elmegy az utolsó buszom! Bocsáss meg, de sietnem kell…
- Elkísérlek.
Futva tesszük meg az utat. Végül tíz perccel indulás előtt érkezünk a buszmegálló melletti piachoz. Itt Lilla hirtelen megáll, majdnem bele is ütközök. Mielőtt még megkérdezhetném, mi baja, sarkon fordul, és odalép egy automatához, ami teli van színes gumilabdákkal. Nem is emlékszem kinél láthattam utoljára ilyen pattogós labdácskát. Lilla a pénztárcájában kutat százas után, láthatóan kevés sikerrel. A zsebembe nyúlok, előkotrok egy érmét, odanyújtom neki. Hálásan néz rám, miközben már nyeleti is el a masinával. Úgy tűnik, ez megint valamiféle hóbort, ami csak neki lehet fontos. Végül egy sárgásan áttetsző labda gurul a tenyerébe, amiben egy színes szalag tekergőzik, örökké bezárva. Az én kis bolond cimborám mégsem elégedett:
- Sárga, – mondja – megint. Szinte mindig hasonlót fogok ki.
Az órára nézek – még van időnk.
- Hadd próbáljam meg én is.
Újabb százast kaparok elő, elfordítom a kis szerkezetet, és máris a tenyeremben érzem a kicsi, szivárványszín labdácskát.
- Cseréljünk – nyújtom Lilla felé.
Nevetve vágjuk zsebre a labdákat – én a sárgát, ő a százszínűt. Végül teljesen kifulladva rogyunk a buszmegálló egyik padjára. Pár lépésnyire tőlünk egy nagycsalád várakozik: szülők, három gyerek. A legkisebb ötéves körüli lehet. Nagy táskákkal utaznak, a legkisebb fiúcska egy kerekes bőrönddel játszogat: húzza, tolja, autó- és dudahangot utánoz hozzá, hiába próbálja lecsendesíteni az anyja. Kicsit sajnálom az asszonyt, nem lehet könnyű ennyi srácot nevelni, ugyanakkor a fiúcskát is megértem – én is pont ilyen eleven kiskölyök voltam.
A kisfiú hamar észreveszi, hogy figyelem, és ahogy ez lenni szokott, rögtön elkezdi produkálni magát. Újabb és újabb csínytevéseket eszel ki, s minden apró komiszság után lopva rám tekint – mit szólok hozzá. Nem tudom megállni mosolygás nélkül.
- Elfelejtettem megnézni, hogy holnap mikor indul egy járat. Megbocsátasz? – vonja el Lilla a figyelmemet.
- Persze, menj csak, addig én itt maradok.
Egy pillanatig figyelem, ahogyan elsiet, aztán újra a fiúcskára koncentrálok. Egyre vadabban próbálja meg kivívni elismerésemet. Az anyja hiába is próbálja megtiltani, hogy például nekimenjen a kukáknak. El kell ismernem, hogy ez már tényleg túlzás. De mit is tehetnék? Hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a zsebemből a kis gumilabdát és elkezdem pattogtatni. Még csak véletlenül sem nézek egyenesen a kisgyerekre, csupán szemem sarkából figyelem. Ahogy vártam, egyre feszültebb érdeklődéssel kémlel. Végül győz a kíváncsisága, maga után vonszolva a bőröndöt idesétál hozzám.
- Mit csinálsz? – kérdezi.
- Unalmamban játszogatok ezzel a labdával. – mondom a tőlem telhető legközönyösebb hangon. – Elengedem a földre, majd megpróbálom újra elkapni. Jól pattog. Kipróbálod? – nyújtom felé a kis kacatot. Fél perc múlva már lelkesen játszunk egymással.
Mikor megérkezik a busz, a család elsőként kezdi bepakolni csomagjait.
- Szia. – mondja kissé csalódottan, amiért máris vége a mókának, miközben vissza akarja adni a gumilabdát.
- Tartsd meg. – mondom, majd integetek a futtában hálálkodó kölyök után.
Végül Lilla is megérkezik, még pont időben ahhoz, hogy legyen egy kis időnk búcsúzkodni.
- Még mindig nem akarod elárulni, hogy mire céloztál?- kérdezem.
- Hiszen már rá is jöttél. Figyeltelek.
- Nem értem...
- Ha az embereket kudarcra ítéled, csak a kudarc érzéséből kaphatsz, ha viszont segítesz nekik örülni...
A kezembe csúsztat egy kis cetlit, rajta a teljes nevével és a telefonszámával. Mélyen a szemébe nézek, és újra látom benne a csillogást – immár valóban látom. Milyen vak voltam, hogy épp azt nem vettem észre, hogy ott van az orrom előtt, amire mindig is vágytam! Végül Lilla is felszáll (utolsóként) a buszra, ami szusszanva elindul.
Tudod, nem vagyok vágyrabló többé, talán soha nem is voltam. Ki vagyok hát? Csak egy ember. Egy boldog ember, azt hiszem.
Már egész kicsi koromtól kezdve képes voltam meglátni mások vágyait. Megérzés, különleges képesség, mágia… nevezhetik, aminek akarják. Valójában sokkal egyszerűbb és hétköznapibb dolog áll a háttérben. Ugyanis a második, amit megtanultam, az az, hogy az emberek mindig bonyolultabbnak hiszik önmagukat, mint amilyenek valójában. Mikor belenézel egy kisgyerek szemébe, és látod benne az út túloldalán levő játékbolt kirakatát, neked is egyértelmű, hogy mire gondol. Ha a megfelelő pillanatban odamész, és barátságosan elbeszélgetsz vele, hamar ki fog derülni az is, hogy vajon a távirányítós autó, vagy inkább a plüss dinoszaurusz érdekli. A személyiség érésével persze a vágyak is egyre bonyolultabbnak tűnnek – de az elv mindig ugyanaz.
S hogy miért is mondtam, hogy az álmok kegyetlenek? Nos, azt hiszem, méltán nevezhetem magam a világ egyik legnagyobb gazemberének. Loptam, csaltam, férjes asszonyokat csábítottam el néhány éjszakára, jól fizető állásokat szereztem meg és hagytam ott pár hónap után… Csakhogy mindez nem a saját ötletem volt. Évtizedek óta járom a várost – és vadászom. Figyelem az embereket, kifürkészem rejtett álmaikat, majd ha valami igazán nagyot, érdekeset, kihívást találok, azt megvalósítom - én magam.
Nem is hinnék, mennyire egyformák ezek a vágyak! Ennek jó állás, pénz, hírnév kell, a másiknak család, szerető, jóbarát... Apropó, hogy meglepődnének, ha az útszéli koldus tényleg azért könyörögne, amit igazán szeretne! De hopp! Amott egy elfeledett művész, emez meg bosszúra vágyik. És mind, mind csak gyűjt, és követel, megkíván és ellop – mert ugye, az is általános, hogy mindig a másiké kell.
Ám mostanság mintha tényleg kezdenétek kifogyni az egyedi ötletekből. Bizony ti! Nehogy azt hidd, hogy belőled nem élek! Sőt, a szomszédodat és a szüleidet sem hagyom ki! Hátha végre valaki tud nyújtani nekem valami… mást.
Most éppen a Kossuth utcán sétálgatok. Még érzem az eső illatát a levegőben, de már kisütött a nap - ilyenkor mindig sok a céltalanul kóborló ember. Megannyi szürke arc, lebutított egyen-értelem, polgári maszk és… Nézd csak azt a lányt, aki a ruhaüzlet előtt áll! Nem, nem a szőkét, hanem azt, amelyiknek olyan a haja, mint az olvadt csokoládé, és épp most igazgatja a lila szövetkabátját! Nem is annyira izgalmas, inkább csak furcsa. Ahogy nézi maga előtt az utat… Arra vágyik, hogy nekifutásból beleugorjon egy pocsolyába. Szerinted mi lehet abban a jó? Az ember csak vizes lesz tőle, meg sáros, plusz még eszelősnek is nézik. Figyeld, hisz meg is csinálja! Látod, látod az arcát? Nevet. Vidám és büszke. Lehet, hogy tényleg bolond? Igaz, annyira talán nem lett piszkos, leginkább csak a cipője… De hisz mindegy is, nem? Ez sehogy sem normális. Mégis úgy megy tovább mosolyogva, mintha semmi szokatlan nem történt volna.
Talán ő tudna nekem valami újat adni. Persze, most semmi tényleg izgalmasat nem láttam, de ki tudja? A többiektől úgysem várhatok semmit, nemde?
Követem. Átkelünk néhány zebrán, elhaladunk a színház és a könyvtár előtt, bekanyarodunk a parkba… Semmi igazán különös. Már épp azon gondolkodom, hogy hagyom az egészet, mikor hirtelen megfordul.
- Miért követsz? – kérdezi kedvesen, szemrehányás nélkül, a szemében furcsa csillogással, amiről úgy sejtem, talán egy vágyat takar. Valamit, amit érdemes lenne megfejtenem. Mégis megijedek.
- Én nem… Szóval, nem akartam semmi rosszat. Tényleg nem. Csak… Elnézést, a következő kereszteződésnél úgyis visszafordulok.
Felnevet, közelebb lép hozzám, a kezét nyújtja.
- Lilla vagyok. Te?
- Balázs. – kissé bizonytalanra sikerül a kézfogás. Nem csoda, nem is tudom, mikor kérdezte valaki a keresztnevemet utoljára. Nem szokásom ismerkedni.
- Nos, Balázs, tényleg elárulhatnád, hogy miért követtél. – mondja vidáman, miközben a csuklómnál fogva szelíden maga után húz. Sétálgatunk a parkban, én pedig próbálok magyarázkodni.
- Láttalak, amikor beleugrottál abba a pocsolyába. Fura volt. Unatkoztam. Gondoltam, érdekes lehetsz, hát követtelek, hátha többet is megtudok.
- Erre való a beszélgetés. – feleli komolyan. Erre mit lehet mondani? - Egyébként én is figyeltelek. Túlságosan átlagosnak tűntél.
Átlagosnak? Hogyan lehetnék pont én átlagos, aki olyasmivel foglalkozom, amit a legtöbben elképzelni sem mernek? Egyáltalán, hogy is lehetne valaki „túlságosan átlagos”?
- Beleugrani egy pocsolyába egyébként sem túl egyedi, minden kisgyerek megcsinálja. Viszont rendkívül szórakoztató néha. – folytatja – Te sosem tapicskoltál eső után kiskorodban?
- Az más. A gyerekek mindenféle bolondságot játszanak, amivel legtöbbször csak a szüleiket bosszantják. Egy komoly felnőttnek azonban nem kéne ilyesmit csinálnia, mert…
- Mert?
- Hát, ha másért nem is, mert piszkos lesz a ruhája, sokáig tart kitisztítania, megbámulják és kinevetik.
- Szerinted ez tényleg probléma? – úgy néz rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna.
Kissé elbizonytalanodom. Most tényleg az tűnik nevetségesnek, hogy ilyesmivel foglalkozom.
- Velem tartanál a mai napon? – kérdezi nyíltan, őszintén. Természetesen igent mondok. Egyre inkább érdekel ez az idegen.
Egy ideig némán sétálgatunk. Nyugodtnak látszik, engem viszont idegesít a csend.
- Van valami hobbid? Miket szoktál csinálni? – kérdezem, főként csak azért, hogy mondjak valamit.
- Szeretek sétálni, beszélgetni, olvasni… Elég szokványos, nem? Ezen kívül van egy macskám, Kukucska, és üveggolyókat gyűjtök.
- Kukucska?
- Folyton kiül az ablakba nézelődni, mintha elvágyódna valami nagyon-nagyon távoli helyre, holott sosem csavarog el. És te? Mivel töltöd a szabadidődet?
- Áh, úgysem hinnéd el... – nevetek. Nem, nem hinné el, és végképp nem értené. Akkor mégis, miért érzek ekkora vágyat, hogy elmondjam neki? – Nem baj. Nos, vágyakat lopok el.
- Hogyan lopod el a vágyakat? – nem látszik meglepettnek. Felbátorodva magyarázok el neki mindent – a megfigyelést, a puhatolózó beszélgetéseket, és azt, ahogyan megvalósítom helyettük az álmaikat, melyeket ők csupán elvesztegettek volna. Mert nem érdemelték meg azt az erőt, amit kaptak, hiszen megelőztem őket.
- Te mire vágysz? – kérdezi.
- Nincsenek saját vágyaid? – suttogja, mivel az előző kérdést szándékosan próbáltam figyelmen kívül hagyni.
- De, van egy.
- Nem akarod elmondani, hogy mi az?
Mi lenne, ha elmondanám neki? Végül is, mit számít, hogy tudja-e vagy sem? Egyáltalán, mit számít az, amire vágyom? Épp annyira lényegtelen, mint az összes vágy, amit elraboltam. Épp csak a sajátomat nem tudom ellopni.
- Arra vágyom, hogy egyszer azt lássam meg valakiben, hogy azt kívánja teljes szívéből, hogy én boldog legyek.
- Ezt hívják szeretetnek. – mondja és vállamra teszi a kezét. Valami lágy, idegen csillogás játszik a tekintetében, mikor rám néz.
- Nem. Azt nem tudom megmondani, hogy pontosan mi is lehet a szeretet, mint ahogy senki sem. Az azonban biztos, hogy az emberek olyasmire is mondják ezt a szót, aminek semmi köze sincs a boldogsághoz. Féltést, birtoklási vágyat, rajongást, sőt, néha csak az utálat hiányát hazudják szeretetnek.
- Te túlságosan lenézed az embereket, nem gondolod?
- Nem az embereket nézem le. Csupán a tetteiket.
Némán csóválja a fejét, és megyünk tovább. Úgy tűnik, valamin gondolkozik, engem pedig már nem zavar a csend - élvezem a fákat, majd a házak színeit és a csillogó kirakatokat.
Hirtelen megragadja a kezem és beperdülünk egy kisebb boltba. Rohangálunk a polcok között, és én nevetek, annyira különös, annyira bolond ez az egész. Megtorpan, rámutat egy idős nénire, aki épp egy doboz almából válogat.
- Ő mire vágyik? – kérdezi.
- Hiszen elmondtam neked, hogy ez nem így működik. Nem csak ránézek és hopp, beugrik a megoldás... Mondhatnám, hogy így van, hogy arra vágyik, hogy meglátogassa az egész nagycsalád, vagy finom sütit süssön az unokájának. Valószínűleg könnyen eltalálnám, nem hiszem, hogy sokkal másabb lenne, mint a többi hasonló nénike.
- Talán nem. Na és? Szeretném, ha megmondanád, hogy mit látsz. Azt akarom, hogy megfigyeld, aztán meséld el nekem.
Kissé kelletlenül lépkedem az idős nő után. Világos, Lilla így akar próbára tenni. Bizonyára nem igazán hitte el a mesémet, és azt várja, hogy valami csodát mutatok neki. Csakhogy csodák nincsenek.
Figyelem, ahogyan a néni lassan beletesz a kosarába egy-két apróságot, aztán továbbcsoszog, újra megtalál valami szükségeset… Megfigyelem, merre megy, merre néz, hol időz, hol ábrándozik. A pénztárig kísérem a tekintetemmel, aztán visszatérek Lillához. Ez könnyen ment, még beszélgetnem sem kellett, amit általában nem szeretek, hacsak nem muszáj.
- Unokát akar. Nem meglepő. Ahhoz, hogy ezt kiderítsd nem kellettem volna én.– mondom büszkén, megvetőn.
- Miből tudod ilyen biztosan?
- Akárhányszor a játékos-polc előtt ment el, megállt egy kicsit, nézelődött, ábrándozott. Ugyanakkor nem vett semmiféle édességet. A nagymamák általában mindig vesznek valami apró csokit vagy egyéb vackot az unokáknak. Ennyi.
- Mondjuk, hogy elhiszem. Mondd tovább.
- Nincs tovább. Ennyi. – Tovább? Mi kéne még? Nem életének összes vágyát akartam meglesni egyetlen perc alatt!
- Ez így még nem válasz. Ez még semmi. Miért akar unokát?
- Miért? Gondolom azért, amiért az összes többi öreg. Hogy lássa, ahogy valamiképp tovább él. Vagy mert fáj neki, hogy rég felnőttek a gyerekei, és már nem tud úgy beszélgetni velük. Vagy épp mert túl sok szabadideje van és visszaemlékszik, milyen volt kicsiket nevelni, dajkálni. Talán csak magányos, ezért foglalkozni akar valakivel. Lehet, hogy tanítani akar valamit. Vagy újra fiatal akar lenni, gyerek, aki játszik egy másik gyerekkel. Nem tudom. Ha majd megöregszem, valószínűleg úgyis elkerülhetetlenül átélem.
- De ha ezeket nem látod, akkor ugyanúgy nem látsz semmit, mint a többi ember, akik tetteinek értékét úgy kicsinyled. – Gúnyolódik rajtam?
- Látom, amit el akarnak érni. Rengetegszer úgy veszem észre, hogy mégsem tesznek érte eleget, és ezért nem tudják megkapni. Én viszont megszerezhetem. – mondom dacosan. Mintha nem ismételtem volna már el épp elégszer! Miért is hittem egy percig is, hogy megérthet?!
- Hogy gondolod, hogy érted valaki álmát, ha egyszer őt nem érted szemernyit sem?
- Sajnos az álmok nagyon egyformák tudnak lenni.
- Egyetlen álom sem egyforma! – kiált fel.
- Nocsak, a végén még kiderül, hogy kettőnk közül te vagy az, aki azzal tölti a mindennapjait, hogy vágyakat kutat!
Mindkettőnkben forr az elfojtott düh. Olyan könnyű lenne most befejezni, méltóságteljesen elköszönni a másiktól, és elmenni, céltalanul, egyre messzebb, míg már csak nevetek azon, hogy valaki ilyen badarságokkal felingerelt. Amíg kimegyünk a boltból, kavicsokat rugdalva átvágunk egy parkolón és megkerülünk egy háztömböt ezerszer is elképzelem, ahogyan elbúcsúzom, és elfelejtem… Hiszem, hogy ő is erre gondol. Mégis konokan lépkedünk egymás mellett.
- Talán igazad van. – szólalunk meg egyszerre, amitől persze mindketten újra összezavarodunk.
- Valóban az lenne az igazi tudás, ha azt is megérthetném, hogy miért álmodják az emberek azt, amit, de…
- De ez sajnos lehetetlen, legalább annyira, mint megérteni az egész világot. – fejezi be helyettem a gondolatot.
Be kell vallanom végre magamnak, hogy azért is dühített fel a kérdése, mert ez az, amire évek óta hiába keresem a választ. Megleckéztetni a tehetetleneket persze egészen hangzatos cél, de ezért még nem sok értelme lenne vágyakat rabolni. Érezni akartam, amit nekik kellett volna érezniük. A sikert, elégedettséget, kitörő örömöt – de sosem éreztem semmit. Miért akarták? Miért tenné épp ez boldoggá őket? Kémkedés, választás, munka, győzelem újra és újra, mindig reménykedve abban, hogy most sikerül. Persze sosem.
A fenébe is! Én talán nem vagyok olyan jó, mint ők? Mit tudnak, amit én nem? Igenis, méltóbb lennék az örömre, ha lenne esélyem megkaparintani! Én újra és újra megdolgozom érte, miközben ők… Ők nem tesznek semmit.
- Mi van azokkal az álmokkal, amiknek a tulajdonosai sem sejtik az okát? Amik tényleg megmagyarázhatatlanok? – kérdezi.
- Miről beszélsz?
- Az egészen apró vágyakról. A furcsa szokásokról, hóbortokról. Például arról, hogy valaki szeret a járdaszegélyen járni, csak fehér csíkra lép rá a zebrán, telezsúfolja a lakást apró porcelánszobrokkal vagy gyertyákkal, minden kerítésen végigfuttatja a kezét, ami mellett elhalad, megpróbál elkapni minél több esőcseppet vagy hópelyhet, mindenütt megszámolja a lépcsőfokokat vagy...
- Vagy épp beleugrik egy szép nagy pocsolyába. – nevetek.
- Még sosem kutattad ezeket az apróságokat, igaz?
- Nem, valóban nem. Nem láttam értelmét, mivel ezeknek általában nincs igazi céljuk. Most sem tudom elképzelni, mi lehet jó bennük, de a mai napon már annyi minden másképp történt, mint ezelőtt… Talán érdemes megpróbálni.
- Attól még, hogy valaminek nincs célja, még lehet hasznos. Talán az, hogy az ember feltalálta a repülőgépet nem ugyanabból a vágyból fakadt, amiért a kisgyerek szeretné, ha valaki a magasba emelné?
- Reménytelen álmodozó vagy. – sóhajtok. Elindulunk apró vágyakat kémlelni.
Hóbortokra vadászni vicces, és nem mellékesen tanulságos is számomra. Fura kis álmai mindenkinek vannak, de nem is ez a legérdekesebb, hanem az, hogy a legtöbben próbálják ezeket visszaszorítani. Látom, ahogyan valaki összegyűjt néhány kavicsot, aztán, mint ha mi sem történt volna, rögtön elhajítja őket. Egy másik gallyakat tördel és hány el hasonlóképp. Lilla egy férfit mutat, aki az útjába kerülő köveket rugdossa egyre lelkesebben, végül „kicselez” egy képzeletbeli ellenfelet, azonban mielőtt gólt lőhetne a nem létező kapuba, kiszúr minket, zavarodottan megáll, kihúzza magát, és már-már túlzott méltósággal elvonul.
Ezek az álmok sokkal színesebbek, változatosabbak az eddig látottaknál. Valószínűleg többet is mutatnak meg az emberből, mégsem érzem azt, hogy ettől megismerhetnék bárkit is. Bár vidám órákat töltünk a megfigyelésükkel, bennem mégis egyre inkább ott motoszkál egy kérdés...
- Lilla, ezeket a vágyakat hogyan lehetne ellopni? – bukik ki belőlem.
- Ellopni? Hát nem érted? A vágyakat nem lehet ellopni.
- De én évek óta…
- Nem csinálsz semmit.
Szeretnék ráordítani, hogy ez nem igaz, kinevetni, amiért nem lát a szemétől, vagy elrohanni. Csakhogy nem megy. Jeges tőrként szúr belém a felismerés: nem vagyok különleges. Nem tudok semmit, amit mások ne tehetnének meg ugyanúgy, sőt… Semmit sem tudok. Soha semmi hasznosat nem tettem. Hirtelen üresnek, elveszettnek érzem magam. Félek.
- Akkor mihez kezdjek? – suttogom.
- Ellopni nem lehet őket, de ez nem jelenti azt, hogy nem kaphatsz belőlük egy kis szeletet.
- Hogyan?
- Rá fogsz jönni. Idővel.
Ugyan! Miért nem mondja el? Hisz eddig mindent megmutatott, megtanított nekem. Azon gondolkozom, hogyan is csalhatnám ki belőle ezt a titkot, amikor előkapja a mobilját, megnézi rajt az időt és felkiált:
- Ajaj, fél órán belül elmegy az utolsó buszom! Bocsáss meg, de sietnem kell…
- Elkísérlek.
Futva tesszük meg az utat. Végül tíz perccel indulás előtt érkezünk a buszmegálló melletti piachoz. Itt Lilla hirtelen megáll, majdnem bele is ütközök. Mielőtt még megkérdezhetném, mi baja, sarkon fordul, és odalép egy automatához, ami teli van színes gumilabdákkal. Nem is emlékszem kinél láthattam utoljára ilyen pattogós labdácskát. Lilla a pénztárcájában kutat százas után, láthatóan kevés sikerrel. A zsebembe nyúlok, előkotrok egy érmét, odanyújtom neki. Hálásan néz rám, miközben már nyeleti is el a masinával. Úgy tűnik, ez megint valamiféle hóbort, ami csak neki lehet fontos. Végül egy sárgásan áttetsző labda gurul a tenyerébe, amiben egy színes szalag tekergőzik, örökké bezárva. Az én kis bolond cimborám mégsem elégedett:
- Sárga, – mondja – megint. Szinte mindig hasonlót fogok ki.
Az órára nézek – még van időnk.
- Hadd próbáljam meg én is.
Újabb százast kaparok elő, elfordítom a kis szerkezetet, és máris a tenyeremben érzem a kicsi, szivárványszín labdácskát.
- Cseréljünk – nyújtom Lilla felé.
Nevetve vágjuk zsebre a labdákat – én a sárgát, ő a százszínűt. Végül teljesen kifulladva rogyunk a buszmegálló egyik padjára. Pár lépésnyire tőlünk egy nagycsalád várakozik: szülők, három gyerek. A legkisebb ötéves körüli lehet. Nagy táskákkal utaznak, a legkisebb fiúcska egy kerekes bőrönddel játszogat: húzza, tolja, autó- és dudahangot utánoz hozzá, hiába próbálja lecsendesíteni az anyja. Kicsit sajnálom az asszonyt, nem lehet könnyű ennyi srácot nevelni, ugyanakkor a fiúcskát is megértem – én is pont ilyen eleven kiskölyök voltam.
A kisfiú hamar észreveszi, hogy figyelem, és ahogy ez lenni szokott, rögtön elkezdi produkálni magát. Újabb és újabb csínytevéseket eszel ki, s minden apró komiszság után lopva rám tekint – mit szólok hozzá. Nem tudom megállni mosolygás nélkül.
- Elfelejtettem megnézni, hogy holnap mikor indul egy járat. Megbocsátasz? – vonja el Lilla a figyelmemet.
- Persze, menj csak, addig én itt maradok.
Egy pillanatig figyelem, ahogyan elsiet, aztán újra a fiúcskára koncentrálok. Egyre vadabban próbálja meg kivívni elismerésemet. Az anyja hiába is próbálja megtiltani, hogy például nekimenjen a kukáknak. El kell ismernem, hogy ez már tényleg túlzás. De mit is tehetnék? Hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a zsebemből a kis gumilabdát és elkezdem pattogtatni. Még csak véletlenül sem nézek egyenesen a kisgyerekre, csupán szemem sarkából figyelem. Ahogy vártam, egyre feszültebb érdeklődéssel kémlel. Végül győz a kíváncsisága, maga után vonszolva a bőröndöt idesétál hozzám.
- Mit csinálsz? – kérdezi.
- Unalmamban játszogatok ezzel a labdával. – mondom a tőlem telhető legközönyösebb hangon. – Elengedem a földre, majd megpróbálom újra elkapni. Jól pattog. Kipróbálod? – nyújtom felé a kis kacatot. Fél perc múlva már lelkesen játszunk egymással.
Mikor megérkezik a busz, a család elsőként kezdi bepakolni csomagjait.
- Szia. – mondja kissé csalódottan, amiért máris vége a mókának, miközben vissza akarja adni a gumilabdát.
- Tartsd meg. – mondom, majd integetek a futtában hálálkodó kölyök után.
Végül Lilla is megérkezik, még pont időben ahhoz, hogy legyen egy kis időnk búcsúzkodni.
- Még mindig nem akarod elárulni, hogy mire céloztál?- kérdezem.
- Hiszen már rá is jöttél. Figyeltelek.
- Nem értem...
- Ha az embereket kudarcra ítéled, csak a kudarc érzéséből kaphatsz, ha viszont segítesz nekik örülni...
A kezembe csúsztat egy kis cetlit, rajta a teljes nevével és a telefonszámával. Mélyen a szemébe nézek, és újra látom benne a csillogást – immár valóban látom. Milyen vak voltam, hogy épp azt nem vettem észre, hogy ott van az orrom előtt, amire mindig is vágytam! Végül Lilla is felszáll (utolsóként) a buszra, ami szusszanva elindul.
Tudod, nem vagyok vágyrabló többé, talán soha nem is voltam. Ki vagyok hát? Csak egy ember. Egy boldog ember, azt hiszem.