Vajszívű Iván

Évszám
2010
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Ennek a falunak a végén lakott egy ember, akit Vajszívű Ivánnak hívtak. A neve magáért beszélt, mert olyan lágy szíve volt, hogy mindig mindenkit megsajnált és mindenkinek megbocsátott. Ezért aztán sokan kihasználták, mindenre őt kérték meg, tőle kértek kölcsön. Addig-addig, míg magának Vajszívű Ivánnak nem maradt semmije. Ez már így nem lesz jó, gondolta magában. S mivel már semmi se kötötte a faluhoz, elindult, neki a világnak.

Sokáig ment-mendegélt, míg egyszer csak egy sűrű, sötét erdőbe ért. De nem ijedt meg, bátran vágott keresztül a fekete fák között.

Hirtelen halk nyöszörgést hallott a távolból. Követte a hangot, és nemsokára elérkezett az erdő leggöcsörtösebb, legöregebb és leggonoszabb fájához. Vajszívű Iván megpillantott a fában egy kis tündért, amint ott kuporgott. Azt nyöszörögte:
- Segíts nekem, kérlek, szabadíts ki engem ebből a fából!

Iván megsajnálta a tündért, és kiszabadította a fogságból. A tündér nem győzött hálálkodni, és ezt mondta:

- Látom, jó szíved van, ezért megjutalmazlak. Három kívánságodat teljesítem.
Vajszívű Iván nagyon megörült, és rögtön kívánt magának egy gyönyörű kastélyt, és mellé hatalmas vagyont. Hanem a harmadik kívánságát megtartotta. Ki tudja, mire lehet még jó, gondolta.
Elbúcsúzott a tündértől, és hazatért fényes palotájába.

Mikor belépett, tátva maradt a szája a csodálkozástól. A legkisebb zug is drágakövekkel volt kirakva. Minden színarany volt, még a fogpiszkálója is.
Egy ideig boldogan élt gyönyörű kastélyában, de szíve lágyságát felismerve emberei egyre jobban kihasználták. Vagyona elfogyott, végül már szinte vendég volt a saját házában. El is űzték szegény Vajszívű Ivánt.
Megint útra kelt hát. Céltalanul bolyongott, míg egyszer csak elért abba az erdőbe, ahol megszabadította a tündért. De annyira elmerült a gondolataiban, hogy ő ezt észre sem vette. Arra gondolt, hogy engedékenysége és jó szíve az oka minden rossznak, ami vele történt. Hamarosan elérte a vén, göcsörtös fát - de ez is elkerülte Iván figyelmét. Kimerülten nekidőlt a törzsének, és nagyot sóhajtott:

- Jaj, bárcsak olyan lenne a szívem, mint a kő!
Hirtelen furcsa érzés fogta el, mintha megkeményedett volna a belseje. Nem érzett többé se bánatot, se örömöt. Iván nem értette a dolgot.
Ekkor megjelent a tündér, és szomorúan mondta:
- Elhasználtad az utolsó kívánságodat. Sajnálom, én már semmit sem tehetek.

Azzal eltűnt. Iván még csak sírni se tudott. Bejárta az egész világot, hogy megtalálja a tündért, és visszaszerezze a szívét. Még ma is keresi, ha meg nem találta.