Vak és világtalan

Évszám
2012
Beküldő
Grí
Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.

Ott ült a színpad szélén. A sötétben. Hallgatott.

Nagyon kicsinek érezte magát, és félt, hogy elveszik a komor akkordok között. De a bácsi csak játszott tovább, tisztán hallotta a zene fölött tornázó, szaggatott szavait.

- Egy hetem van. Egy hét, és elveszik a házam.

Valaki suttogva kérdezett valamit. Az akkordok egy pillanatra megálltak, aztán újra nekiindultak.

- Fogalmam sincs. Ha ez a lány nem lenne… vagy ha legalább nem lenne vak.

Megrándultak az ujjai. Az akkordok csak morogtak tovább.

- Nem is értem már ezt az egészet. Az apja csak megjelent nálam egyik nap, aztán másnap eltűnt. Itt hagyta a nyakamon. Röhej. Ráadásul rajtam kívül nincs ennek a lánynak senkije. Én meg még magamra sem tudok vigyázni.

Kurta nevetés hallatszott az akkordok között. Aztán suttogás. Az akkordok megtorpantak, a zene meghalt. Lecsapódott a zongora fedele. Nehézzé és méllyé váltak a szavak.

- Képtelen vagyok rá. Azt hittem, tudod. Azóta, hogy meghalt… nem írtam egy darabot sem. Üres vagyok. Vége van… fejezzük be ezt a beszélgetést, jó? Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni, de nem tudom ezt a darabot megírni. Holnap már be sem jövök. Nincs értelme. Nagyon sajnálom.

A bácsi kézen fogta, és húzta. Ajtó csapódott, kongó folyosókon sétáltak véges-végtelen, hogy már csak arra várt, mikor jutnak ki a szabadba.

    

 

- Szedd össze magad!

- Képtelen vagyok rá. Vége van.

- Meg sem próbáltál segíteni magadon. Még megmenthetnéd a házad. Még képes lennél darabokat írni.

- Nincs igazad. Én… ez nem olyan könnyű…

- Igazam van. Ezt te is tudod.

Hallgatott, és úgy érezte, szinte megfullad a sűrű feszültségben. A bácsi a zongoraszéken ült. Hallotta a hangján, hogy remeg a szája, miközben válaszolt.

- Egész más lenne most… ha nem lett volna az a baleset. Én… nem kellett volna…nem akartam…csak… Miattam halt meg, érted? Én hívtam föl, hogy siessen haza. Ha nem hívtam volna,… most minden rendben lenne. Minden, érted?

Most a bácsi nővére hallgatott. Ott állt a szék mellett idegesen, és hallgatott.

- Ha visszaforgathatnám az időt… ha lehetséges lenne, hogy változtassak…

- Hagyd ezt abba. Nem tudsz változtatni. Megtörtént. És ne is akarj változtatni.

Mintha akkor egymásra néztek volna. De csak sejtette, a levegő apró rezdüléseiből.

- Neked kell megváltoznod. Tudom, hogy sokkal könnyebb a világot okolni, de…

- Nem tudok megváltozni. Negyvennyolc éves vagyok, hallod? Negyvennyolc!

- A lelked vagy a tested negyvennyolc éves? Ne mondd nekem, hogy öreg vagy. Az a baj, hogy nem is akarsz változni. A fejedbe vetted, hogy szerencsétlen vagy. Amikor… még majdnem minden menthető, érted?

- Hogyan?

- Csak… más szemmel kéne nézned a dolgokat. Csak el kéne fogadnod a világot úgy, ahogy van. Csak… össze kéne szedned magad. És megváltozna minden.

- De képtelen vagyok rá.

    

 

Zokogásra ébredt. Felült az ágyban, és sokáig hallgatott. A zokogás erősödött, aztán halkult. Aztán újra erősödött.

Felkelt, óvatosan tapogatta ki a falak és a szekrények hűvös ívét. Ajtókat nyitott és csukott maga után. Követte a hangot.

Halkan nyitott be a bácsi szobájába. Csak állt az ajtóban, és hallgatott. Aztán egyszerre megakadt a zokogás. Most észrevette őt.

Hagyta, hogy a bácsi finoman az ölébe ültesse. Akkor újra feltört a zokogás. S a kislány átölelte a nyakát nagyon, nagyon szorosan, és míg mellkasán remegett a mellkasa, beszívta a bácsi illatát, le, le mélyen, a tüdejébe, hogy örökre megőrizze ezt az illatot.

- Meghalt a feleségem. – Zokogta a bácsi, és szorosan átölelte őt.

Csendben megvárta, amíg halkult a zokogás. Aztán lehuppant az öléből, és húzni kezdte kifele. Elindultak az ajtó felé, egészen ki, ki a házból.

Felhős volt az ég, meleg az éjszaka, melegebb, mint bármikor a télen: ez már valóban a tavasz volt. Mindenben lehetett érezni az ébredést, ott rezgett a levegőben. De a bácsi könnyei függönyén át még nem érzett, és nem látta az aranyszínű holdat sem, amely épp most kúszott elő a felhők közül.

A kislány húzta maga után, tovább, egyre tovább. Valahol, az erdő és a mező találkozásánál aztán leültek, s a kislány mesélni kezdett, szava halk volt, mint a fuvolaszó. S a zokogás egyre nyugodtabbá vált, már csak a könnyek folytak a bácsi arcán.

- Csukd be a szemed! – Kérte. S a bácsi becsukta, s így maradt sokáig.

Csukott szemmel várt, aztán lassan figyelni kezdett. Érezte a bőrét simító langy szellőt, a tavasz első illatait, a lágy hangokat. Megnyugodott. Érezte a határtalan békét a mellkasában. Az örömöt, hogy él. És tudta, hogy minden rendben lesz.

 - Most nyisd ki! – Suttogta a lány.

Valami megváltozott. Érezte a füvek lágy susogását a keze alatt, hogy föld él. És sokkal szebbnek látta. A lányra nézett. Barna bőre a hold sugarától aranyosan ragyogott. S mintha csak megérezte volna mosolyát, visszamosolygott rá.

Várt egy kicsit. S lassan megszólalt lelkében a régóta várt dal. Újat hozó, tisztító dallam, mely átmosta a lelkét.

Mintha kinyílt volna a világ.