Vaksötét

Évszám
2012
Beküldő
Csillagfény
        3. A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.

Kialudt minden tűz. Már a kandalló tüze sem égett. Ott ült az ember a hintaszékben és meredten bámult a megfagyott kályha ólomküszöbére, és csak nézte, nézte, mintha még egyszer utoljára látni akarná megfakult élete boldog perceit. De mindez már csak vágy. Soha be nem teljesedő álom. Végleg feladta. A boldogság, amelyre vágyott vaksötétben volt. Gondok ezrei vették körül, és ő az okát kereste, hogy miért? Miért sújtja ennyire a sors? Eddig még látni vélte az oly sokszor emlegetett fényt az alagút végében, de mára már az is eltűnt. Nem látott semmit, nem érzett semmit. A világ számára sötét volt. Sötét. Vaksötét. Hisz ő is vak volt.<--break->

Meghasadt a föld. Belezuhant. Leesett a hintaszékről, és tapogatózni kezdett. Egy hangra lett figyelmes, mely hozzá szólt:

- Állj fel!

- Hol vagyok? Hogy állhatnék fel? Nem látod? Vak vagyok.

- Fogd a kezem, én segítek. - szólt a hang, kedvesen, bátorítóan.

- De hiszen te idegen vagy, hogyan bízhatnék benned? Hogy várhatod el, hogy veled menjek, hisz azt sem tudom, ki vagy?

- És te hogy várhatod el, hogy segítsek neked, ha azt sem tudom ki vagy? Bízz bennem. Ne arra keress okokat, hogy miért bízhatsz bennem, hanem arra, hogy miért is ne bízhatnál?

A vak megfogta a kezét. Nem tudott mit tenni. Az idegennek igaza volt. Felállt a földről. Az idegen elindult az úton, mellette haladt a vak is a kezét fogva. Beszélgetni kezdtek.

- Most hova megyünk?- kérdezte a vak némi remegést hallatva a hangján. 

- Megmutatom neked a világomat. Ezt a csodaszép világot. –felelte az idegen.

- Nem hallottad, amit mondtam? Vak vagyok.

- Hát akkor? Szerinted, csak az láthat szép dolgokat, aki a szemével lát?

- Igen. Ha máshogy lenne, az ellent mondana minden tudománynak.

- Szóval szerinted látni annyit jelent, hogy a szemünkkel feldolgozzuk a vizuális információt? Szerinted mindez csak biológia? Aki vak, az nem láthat?

- Hogyan is lehetne másként?

- Gyere. Megmutatom neked.

Ezzel az idegen még jobban megragadta a vak ember kezét, és sietősen útnak indultak.

- Hová megyünk?

- Ne kérdezz. Gyere!

A vak már kezdett bízni benne. Igaz, nem tudta ki ő, a titokzatos idegen, de valamilyen oknál fogva bízott benne.

- Megérkeztünk.  Mit látsz?- kérdezte válaszra várva az idegen.

- Hát hányszor mondjam még el neked, hogy vak vagyok?
- Ne a felszínen keress. Kifogásokat találni könnyű. Nem nehéz azt mondani, hogy ez nekem nem megy, vagy hogy ehhez most nincs kedvem. Emberek milliói teszik ezt nap, mint nap. Tudod, te vak vagy. Valóban. Viszont minden embernek vannak gondjai. Egyik ember szegény, a másik néma, és nagyon sokan magányosak. De ha mindenki az első akadálynál feladja, ha mindenki hagyja, hogy a gondjai eluralkodjanak rajta, akkor nem lenne élet a Földön. Az élet nem szenvedés. Az élet egy esély a boldogságra. A gondok csak azért vannak, hogy próbára tegyenek. A gondok által erősebbek leszünk, feltéve, ha van merszünk harcolni ellenük. Most itt a lehetőség, hogy láss. Mit látsz?
- Látom a napot. Látom, ahogy lenyugszik, és érzem a perzselő melegét. Most búcsúzik az égtől. Egy erdőt látok, amelyen át egy patak csordogál. A távolban egy hatalmas szikla, amelyen vízesés csörgedez. Állatok futkosnak mindenhol, virágok illata száll. Mosolygó arcokat látok. Mind rám nevetnek, ahogyan régen. Látok, ott a víz fölött egy apró kérészt, kinek élete rövidebb az enyémnél, de sokkal boldogabb... De most mondd, milyen helyre hoztál?

- Tényleg tudni akarod?

- Igen. –felelte a vak kíváncsian.

- Egy nyomornegyedben vagyunk. Tudod, semmi sincs itt abból, amit te láttál, kivéve egy dolgot: a mosolygó arcokat.

- De az hogy lehet? Hogyan tudják elviselni a nélkülözést?

-A gondok megtanítják, az embert élni. Próbára tesznek. Ők legyőzik a gondokat. Mosollyal, és lankadatlan vasakarattal. Ha hiszed, ha nem ők mindannyian azt látják, amit te. És tudod miért? Mert hisznek abban, hogy egyszer jobb lesz. Mert tudják azt, hogy holnap újra felkel a nap, és ez elég nekik, hogy reménykedjenek. Néha ők is szenvednek a gondjaik miatt. De megpróbálnak legyőzni mindent. Ez a lényeg. Hinni abban, hogy a holnap jobb lehet.

Ekkor egy aprócska gyermek tipegett oda a két emberhez.

- Bácsi!- szólt a gyermek, és megfogta a vak kezét.

- Igen, kisfiam. - felelt a vak.

- Jöjjön velem. - mondta, és belekapaszkodott a vak erős, reszkető kezébe.

A vak nem szólt semmit. Követte a fiút. Egyszer csak megálltak.

- Üljön le!- szólt a fiú. Nézze! Látja? Az ott az anyukám. Igaz, hogy most egy kicsit piszkos. A keze is és a ruhája is. De tudja bácsi, csak, azért mert anyukám egész nap dolgozik. Ott vannak a testvéreim is. Nagyon szeretem őket. Látja bácsi? Látja?!
- Látom, kisfiam. - szólt a vak, miközben összeszorult a szíve.

Az idegen ekkor odalépett hozzá, és így szólt:

- Most mennünk kell. Viszlát kisfiam.

Elindultak visszafelé. Jó néhány perc néma csöndben telt el. Az idegen kezére vízcseppek potyogtak. De valójában nem víz volt az, hanem könnycsepp. A vak ember könnyei.

- Miért sírsz?- kérdezte az idegen.

- Szégyellem magam. Igen. Szégyellem magam, mert itt vagyok én, egy felnőtt ember, előttem az élet tele fényekkel, és én mégis sötétségben élek. Azt hiszem, hogy valójában a lelkem vak. A gondjaimba menekülök, ahelyett, hogy megoldást keresnék rájuk. Nem a világ fordult el tőlem, hanem én fordultam el a világtól.

- Tudod barátom, az ember olyan, mint a tüskebokor aljában a megfakult gyémánt. Nehéz hozzáférni, de megéri. Kell ugyan tisztogatni, le kell söpörni róla a gondok porát, meg kell tanítani, hinni, meg kell mosni a fájdalom sarától, de ha mindezt megtesszük, akkor újra ragyogni fog, és akkor talán megérti ő is, megérted te is, hogy fényleni jó dolog. És aki fénylik, csillogást szór a világra. Reményt. Menj barátom és láss!

A vak ember el sem búcsúzhatott. Meghasadt a föld, és ő újra ott ült a hintaszékben. De már nem volt a vak, a lelke mélyén látott.

A tűz újra égett.