Mottó:„Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.”
A férfi a rövid ebédidő alatt, hóna alatt egy lakktáskával, a parkban sétált. A forró nyári napfény édesen simogatta az arcát, kedve azonban egyre mélabúsabb lett, ahogy karóráját nézve konstatálta, milyen gyorsan halad az idő.
Kiválasztott magának egy padot, ahová leülve, a szökőkút csillogó vizét tisztán látva, megeheti sovány ebédjét: egy szelet barna kenyeret, csemege uborkával meg valami olcsó felvágottat, melynek ízét tán’ nem is érzi.
Az élete, amennyire sínen volt, legalább olyannyira kisiklott: felesége már a válóper beadása előtt elköltözött otthonról, egy szem gyermekét magával vitte, a lakbért pedig a kevés jogászi fizetéséből aligha tudta fizetni.
Folyton ezeken a dolgokon rágta át magát, újra és újra, hogy hol ronthatta el.
- Én megmondom, mi az, amit nem csinál jól! - szólt mellette egy rekedtes hang
A férfi oldalra pillantva, megpillantott egy öregembert, aki pár pillanattal előtte még nem volt sehol.
Furcsa volt a lénye, a kisugárzása zavarba ejtő, de egyben megnyugtató. Külleme, nem kimondottan ápolt, de jól szituált a maga társadalmi rangjában. Egyszerű szürke pantalló és zakó, fehér ing, és barnacipő, maga mellett pedig egy ódivatú kopott kalap és egy hasonló állapotú bőrtáska. Divatja múlt idős úr, ám mégsem mondhatnánk igénytelennek.
Megjelenésénél azonban,jóval különlegesebb volt a fizimiskája: közepesen hosszú fekete haja volt, melyet ezüst hajszálak is sűrűn átszőttek, apró kecske szakálla, hosszú görbe orra és tengerkék szeme. Kicsit a legendákban élő faunokra hasonlított, akik az erdők szellemei voltak.
- Hogy mondja uram? Valamit rosszul csinálok? De mégis mit?
- Semmi különöset- mondta mosolyogva a vénember- csak az életét.
Azonnal végig futott a férfi hátán a hideg. Szinte a szívébe markolt az öreg hangja.
- A nevem Jean Recroix- mondta a hívatlan beszélgető társ, most hirtelen csilingelő hangon. Szokatlan stílusa vonzó és egyszerre irritáló
- Nagyon örvendek. Maga valami közvélemény kutató, vagy egyházi prédikátor
- Dehogy is. Én csak egy öregember vagyok, aki egy szép délutáni napon kisétált az otthonából, hogy friss levegőt vegyen a parkban. Úgy ahogy maga. De önnel ellentétben, én érzem a frissességet a levegőben, a madarak csicsergését, a szökőkút csobogását. Nem búslakodom itt a kemény köztéri padon, hogy a múlt hibás tetteiért önmagammal számot vessek. Érzi ezt az illatot? Ilyenkor tavasszal minden megtelik élettel, a természet átlényegül és megújhodik!
- Nem értem miről beszél. És inkább csendben megreggeliznék, ha nem túl nagy baj. – mondta a férfi, és a szendvicsét lassan kicsomagolta, úgy morzsolgatta kezei között
- Ugyan már, csak nem zavar el innen egy öregurat? –kérdezte Recroix orrhangon, de nevetve- Egy kis időt szánhatna rám, hisz’ ahogy magának, úgy nekem sincs kivel beszélgetnem. Tanulságos kis történetet hallhat
- Jól van –sóhajtott főhősünk- csak siessen uram.
- Hamburgban születtem 1935-ben, a nevemmel ellentétben csak félig vagyok francia, apai részről. Világ életemben művész akartam lenni; olyan, aki megörökíti a szép dolgokat, vászonra viszi a természet és az ember alkotói zsenijét, a változatos színek kavalkádját. Hát ez többé- kevésbé sikerült is. A ’60-as években, Paulie cimborámmal elindultunk felfedezni a világ különböző sarkait: Genovától Párizsig, New Yorktól Koppenhágáig, Tokiótól Moszkváig bejártunk minden elképzelhető helyet. Nem volt egyszerű, nekem elhiheti; a korabeli hangulatban, a háború után, nem látták szívesen az ilyen világpolgárokat, mint mi.
- Ne haragudjon,- szólt közbe a jogász-de csak a lényeget mondja el, negyed óra múlva lejár az ebédszünetem. – annyira azért nem kötötte magát az ebédszünethez, lévén, hogy a következő ügyfele az exneje testvére. Nem szeretett volna túl hamar visszaérkezni, ahhoz az utálatos fráterhez.
- Jó, jó- mondta az öreg, de nem vette komolyan a sietséget- Szóval, éppen Párizsban jártunk körutunk végén. Hát nem különös, hogy félig francia vagyok és azelőtt nem jártam még soha Párizsban?
- De, hihetetlen. –mondta egykedvűen a férfi, nem igazán értve, hogy mit akar kihozni ebből beszélgető partnere
- Szóval ott voltam én, meg Paulie barátom. Szép volt a város is, szépek a nők, finomak a borok és drága az élet. Ez utóbbi minden tekintetben. Három-négy hét alatt úgy legatyásodtunk, hogy már csak egy kis aprónk maradt. Hát mitévők legyünk? Vettünk irkát- így hívták az olcsó papírt, amire jegyzeteltek- meg néhány szén ceruzát. Kiálltunk az egyik forgalmas térre, és aki arra járt megkértük, nem-e lerajzolhatnánk. Én voltam a fő piktor, aki az emberek portréját elkészítette; Paulie pedig egy frappáns marketing szöveggel csalogatta a vendégeket. Briliáns ember volt, ha ismerné….Volt, aki elzavart minket (ilyen az üzleti élet), de a legtöbbjük beleegyezett a portré festésbe, holott nem mondtuk nekik, hogy mit kérünk cserébe.
- Pénzt, ugyan, mit kértek volna?- nevetett csendesen a férfi
- Dehogy is. Azt kínálták, de nem fogadtuk el. Helyette tudja, mit akartunk? Néhány szem gyümölcsöt, vagy zöldséget.
- Na, hagyjon engem békén a meséjével. - hördült fel a férfi
- Úgy látszik, önnek nincs fantáziája az ilyen dolgokhoz. Az élelmiszer drága volt abban az időben, de néhány szem burgonya, alma, sárgarépa, kukorica azért akadt a járókelőknél, pláne ha bevásárlásból jöttek haza. Lerajzoltuk őket (jó magam egész ügyes voltam), ők adtak néhány szem burgonyát; mi azt elvittük a piacra és áron alul eladtuk. A bevételből újra vásároltunk irkát és ceruzát – később már rendes papírt és tollat- majd újra és újra megismételtük az áruvételt és adást.
- És mi lett a vége?
- A barátom Paulie, az egyik legnagyobb európai zöldség és gyümölcs konszern igazgatója lett 1978-ban.
- Szép karrier. És ön? Önnel mi történt azóta? Ahogy látom, nem lett milliomos. – nevetett a jogász
- Én ide jöttem, hogy folytassam a festészetet; de itt az emberek nem vevők a művészetre, és talán Paulie is hiányzik mellőlem. Ketten mindig könnyebb az ilyen nagy vállalkozásokat véghezvinni, de mindenkinek csak egy élete van. Jogunk van a boldogsághoz. Én ezt akartam önnek mondani, és jobb most élni a pillanatnak, mint akkor, amikor már minden elsötétedik.
- Nem igazán értem mire céloz, de szép történetet mondott, az biztos. –mondta a jogász, és karórájára pillantva már készülődött visszafelé. Ezt az öreg bizonyosan észrevette, mert megfogta a csuklóját és azt mondta:
- Várjon. Adok önnek valamit. – táskájából egy mappát vett elő- Annak idején Párizsban rengeteg sok pénzt ajánlottak azért, ami ebben a mappában van; de mi nem adtuk el! Vigye magával, nézze meg alaposan, és gondoljon arra, hogy a boldogság jár önnek; ugyanúgy, mint mindenkinek.
- Köszönöm, Jean úr. – mondta a férfi, és megszorította az öregember csontos vállát- Azt hiszem, nem felejtem el magát egy hirtelen.
- Én is úgy vélem. –mosolygott az idős művész
Elbúcsúztak egymástól, majd ellentétes irányba indultak el mindketten.
A jogász irodájába lépve, lerakta a mappát az asztalra. Ránézett a faliórára, és látva, hogy- hitével ellentétben- még maradt öt perc az ebédidejéből, leült az asztalához.
A déli napfény erősen világította be a szobát. Kinyitotta az öregembertől kapott mappát, és amit látott, attól majdnem kicsordult a könnye.
Egy hófehér lap volt benne, az alján göcsörtös írással a következő szöveg:
„ A barátom egy vak művész. Nem lát a szemével, de a szívével igen! Egy szín jellemzi őt: a hófehér tisztaság. Párizsban vagyunk és éhezünk, Kérem segítsenek!..... Paulie és Jean”