Évszám
2012
Beküldő
valami
Ülök a számítógépem előtt és bámulom a képernyőt. Kibámulok a világból vagy éppen belebámulok. Látok számokat, betűket, képeket, realitást bináris számrendszerben, bitekben és bytokban mérve. Ha az ember gyermeke érettségire készül sok mident kitalál, hogy megakadályozza önnön lényét ennek a nemes feladatnak a véghezvitelében. Íme, mire bukkantam: Soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják.
Hoppá! Arisztotelész szerint, az emberi lét célja a másokkal való együttélés. Karl Marx szerint az ember egyedül a közösségi munka által fejlődhet, mint a társadalom, a tömeg tagja.
Egyedül. Hol? Itt. Most. Magammal. Bömböl a TV, szól a zene, fülhalgató a fülben, csörrenek a maroktelefonok, a vezetékesek, hálózat nélküli internet, Facebook, chatszobák. Végeláthatatlan, végtelen eszközök az éterben, hogy soha, mondom, hogy az ember fia soha, de soha ne… legyen egyedül. Egyedül. Magány. Nincs senkid? Rossz ember vagy. Szeretsz néha egyedül lenni? Keress fel egy dilidokit. Baj van. Miért? Mert nem hall senki.
Gyógyszerek, gyógyszerek és gyógyszerek. Pont, mint a zaj. Elterel, hazudik, rejt. Valami nincs rendben. Valahol valami baj van. Bennem vagy… nem, nem beveszek egy kis kémiai mesterművet és jól vagyok, nem fáj a fejem vagy valami más. Nincs nekem semmi bajom. Semmi az égadta világon. A lelkem nekem nem üzenget a fájdalmon keresz…
Mit beszélsz? Semmit. Semmit. Hangosísd fel a TV-t. Rendezzünk built, menjünk el, ki. El.
Valóban. Két ok van, amiért nem élvezhetjük a magányt:
a. Mert üres a fej. Ha lenne is valami, az értelem nem divat. Nem lehet sminkelni és öltöztetni.
b. Mert félünk önmagunktól. Attól, ami bent van. Hogy tudjuk mi a baj, csak jobb nem látni, egy kémiai napszemcsit venni. Könnyebb vaknak lenni, mint megoldani. Ejnyebejnye, ez a kényelem.
Úgy elmondanán, mennyire gyögyörű vagy. Mennyire szép, csak az a baj, hogy úgysem hinnél nekem. Nem hinnél, mert nem egy menő könyvből idézek, mert nem egy nézett filmet vagy sorozatot ismétlek. Mert egyedül barangolok és saját fejemben turkálok. Kicsinyke emberiség, aki elsírja magát a saját árnyéka láttán. Amstrong, a te lépésed mennyire vitt előre? Te próféta, érdemes volt elmondani, hogy a szeretet a minden? Einstein, és ha kiderül a fénysebesség kis semmiség?
Egyszer felnövünk, nagyok leszünk. Úgy elmondanám, de inkább elhazudom, hátha úgy hihetőbb less. Gyanakvó, lenyűgöző emberiség. Egyszer, egyszer elhiszitek az igen erejét, a tett nagyságát. Hogy benn van valami, ami előre visz. Hogy hiába készülünk, hogy majd egyszer a Marsot is meghódítjuk, az agy működése még nem világos. Hogy ott az érték minden atomodban, kvarkodban. Hogy fény nincs az alagút végén, sosem volt. Az bennünk van. Benn, de csak csenddel foghatod meg, láthatod egyszer. Menj ki a betonból, a vasból, a mű csillogásból, a hitetlen fényből. Menj. Messze. A legmesszebbre. Önmagadba.
Már nem bambulok a képernyő előtt. Felhangosítom Chopint és …azt hiszem megyek tanulni. Sicut transit Gloria mundi.
Hoppá! Arisztotelész szerint, az emberi lét célja a másokkal való együttélés. Karl Marx szerint az ember egyedül a közösségi munka által fejlődhet, mint a társadalom, a tömeg tagja.
Egyedül. Hol? Itt. Most. Magammal. Bömböl a TV, szól a zene, fülhalgató a fülben, csörrenek a maroktelefonok, a vezetékesek, hálózat nélküli internet, Facebook, chatszobák. Végeláthatatlan, végtelen eszközök az éterben, hogy soha, mondom, hogy az ember fia soha, de soha ne… legyen egyedül. Egyedül. Magány. Nincs senkid? Rossz ember vagy. Szeretsz néha egyedül lenni? Keress fel egy dilidokit. Baj van. Miért? Mert nem hall senki.
Gyógyszerek, gyógyszerek és gyógyszerek. Pont, mint a zaj. Elterel, hazudik, rejt. Valami nincs rendben. Valahol valami baj van. Bennem vagy… nem, nem beveszek egy kis kémiai mesterművet és jól vagyok, nem fáj a fejem vagy valami más. Nincs nekem semmi bajom. Semmi az égadta világon. A lelkem nekem nem üzenget a fájdalmon keresz…
Mit beszélsz? Semmit. Semmit. Hangosísd fel a TV-t. Rendezzünk built, menjünk el, ki. El.
Valóban. Két ok van, amiért nem élvezhetjük a magányt:
a. Mert üres a fej. Ha lenne is valami, az értelem nem divat. Nem lehet sminkelni és öltöztetni.
b. Mert félünk önmagunktól. Attól, ami bent van. Hogy tudjuk mi a baj, csak jobb nem látni, egy kémiai napszemcsit venni. Könnyebb vaknak lenni, mint megoldani. Ejnyebejnye, ez a kényelem.
Úgy elmondanán, mennyire gyögyörű vagy. Mennyire szép, csak az a baj, hogy úgysem hinnél nekem. Nem hinnél, mert nem egy menő könyvből idézek, mert nem egy nézett filmet vagy sorozatot ismétlek. Mert egyedül barangolok és saját fejemben turkálok. Kicsinyke emberiség, aki elsírja magát a saját árnyéka láttán. Amstrong, a te lépésed mennyire vitt előre? Te próféta, érdemes volt elmondani, hogy a szeretet a minden? Einstein, és ha kiderül a fénysebesség kis semmiség?
Egyszer felnövünk, nagyok leszünk. Úgy elmondanám, de inkább elhazudom, hátha úgy hihetőbb less. Gyanakvó, lenyűgöző emberiség. Egyszer, egyszer elhiszitek az igen erejét, a tett nagyságát. Hogy benn van valami, ami előre visz. Hogy hiába készülünk, hogy majd egyszer a Marsot is meghódítjuk, az agy működése még nem világos. Hogy ott az érték minden atomodban, kvarkodban. Hogy fény nincs az alagút végén, sosem volt. Az bennünk van. Benn, de csak csenddel foghatod meg, láthatod egyszer. Menj ki a betonból, a vasból, a mű csillogásból, a hitetlen fényből. Menj. Messze. A legmesszebbre. Önmagadba.
Már nem bambulok a képernyő előtt. Felhangosítom Chopint és …azt hiszem megyek tanulni. Sicut transit Gloria mundi.