A varázsfa

Évszám
2009

Valamikor réges-régen, még jóval a legelső ember és állat születése előtt, és olyan nagy messzeségben, hogy az már jóval túl van az Óperenciás tengeren is,elkezdett nőni egy csodálatos fa. Ez a fa nagyon különleges fa, mert meglátszik rajta minden, ami a világon valaha is történt. A gyökerei olyan vastagok, hogy még a legnagyobb fa törzse is fűszálnak hatna mellette, amit az emberi szem valaha is látott. Koronáján olyan sok levél van, hogy még csak nem is lehet megszámlálni sem. Ezek a levelek őriznek minden egyes tettet, amit az emberek és állatok valaha is cselekedtek. Amíg csak jó cselekedet volt a világon, a fa szép sötétzöld színben tündöklött, ám ez sajnos nem volt sokáig így. Ahogy teltek -múltak a hosszú évek, úgy lett minél több levél, és sajnos úgy lett egyre több levél piros, sárga, barna, majd fekete a sok rossztett és gonoszság miatt. Addig ment ez így, míg veszélybe került a világ sorsa, hiszen ez egy csodás fa. Több és több lett a rossz cselekedet, a hiúság, az önzés, hát több és több lett a fekete, elszáradt levél is, egyre jobban veszélybe került a fa élete is. De ha a fa meghal, ha minden jószívűség, jócselekedet, együttérzés eltűnik a világból, ezután rövid időn belül minden el fog tűnni, ami valaha is létezett.

Nem sokkal azelőtt, mielőtt mindez megtörténhetett volna, egy varázslatos erdőben, a hatalmas hegyek között megszületett egy kiscica ,aki a Tekergő nevet  nevet kapta. Tekergő különösen bátor és okos macska volt, és már pici korától kezdve jellemző volt rá a kíváncsiság és a féktelen kalandvágy. Mikor már nagyobbacska lett, egy nap furcsa álmot látott. Gazdájával, Ágival együtt ott sétáltak egy különös erdőben, amilyet még sose látott életében, igaz még nagyon fiatal volt. Ági és Tekergő elég jól megértették egymást, ám az álomban még beszélni is tudtak.

- Szerinted mi ez a hely? – kérdezte kis gazdáját Tekergő.
- Nem tudom. Hé, te tudsz beszélni?- mondta meglepetten Ági. 
- Mindig tudtam beszélni. Csak valamiért te nem értetted meg.
- Igen, ahogy én sem értettem meg, hogy te mit mondasz. Viszont még mindig nem igazán tudjuk, hogy hogyan és miért kerülünk ide.- Majd én megmondom. –Szólalt meg egy ismeretlen hang.
- Ki vagy te? – Kérdezték a különös lánytól, akinek hosszú, aranyszőke haja volt, tengerkék szeme, és miközben beszélt hozzájuk, furcsa fény áradt mindenfelé, mintha csak ő sugározná.
- Én Amália vagyok, az erdő őrangyala. Azért hoztalak ide benneteket, mert közeleg a vég, és ti vagytok az egyetlenek, akik segíteni tudtok. Sajnos, ha belebukunk, nem lesz többé erdő, nem lesznek többé se állatok sem emberek, nem lesz semmi sem többé. Megszűnik minden, ami valaha is létezett.
- De hát hogyan tudnánk mi segíteni ezen?
- Ti vagytok az egyik utolsó olyan ember és állat páros, akik még bíznak egymásban, akik feltétlen barátságot éreznek egymás iránt: nem gyűlölik egymást, és sohasem ártanának a másiknak. Kövessetek, és mindent megmagyarázok – mondta és a két barát úgy is tett.

Hamarosan egyre beljebb és beljebb jutottak a sűrű erdőben, ahol minden a szivárvány különféle színeiben pompázott: volt ott lila virág, kék pillangó, sárga bokor. A legkülönösebb az volt, hogy minden változtatta a színét: a virág előbb lila volt, most kék lett. Így mentek egy darabig, míg nem egy óriási fát pillantottak meg. Itt minden fa sokkal nagyobb volt, mint a hétköznapi fák, de ez még ezeknél is sokkal nagyobb és magasabb volt, viszont az már rögtön feltűnt Tekergőnek és Áginak, hogy ez a fa egyáltalán nem úgy változtatja a színét, ahogy a többi fa az erdőben, hanem sokkal lassabban, és előbb utóbb a színváltós levelek mindegyike feketére válik, ami nagyon szomorú látványt nyújt. Azon gondolkoztak épp, miért lesz fekete a legtöbb levél ezen a fán, és miért nem változik újra színessé, amikor hirtelen észrevették, hogy már nem is mennek tovább, hanem megálltak a fa előtt.

- Nézzétek - mondta Amália - itt vagyunk. Ez az élet fája.
- De hát nagyon beteg lehet. Minden levele el van száradva, teljesen fekete, épp hogy le nem esett, és még a színes levelek is elszáradnak – mondta Tekergő.
- De mi baja lehet? – kérdezte Ági.
- Éppen ezért hívtalak ide titeket. A fa haldoklik. És ha a fa meghal, minden eltűnik, örökre. Ha nektek nem sikerül ezt megakadályozni, minden elveszett. Azt el kell ismernem, hogy ezt nagyon nehéz lesz ezt véghezvinni, de nincs több időnk: hamarosan minden levél fekete lesz, és ha lehull az utolsó levél, mindennek vége. Ti vagytok az egyetlen reményünk.
- De mit lehetne tenni?
- Itt ez a három levél a fáról. Vigyétek el az óriásoknak, a tündéreknek és a koboldoknak. Mindenekelőtt velük kell beszélni, azután jöhet a többi dolog. De sietnetek kell. Nincs sok időnk, és egyáltalán nem lesz könnyű.
- Jól van. Megtesszük, amit tudunk.
- Reméltem hogy így lesz. De nagyon siessetek. Én itt leszek, amint visszaértek. Isten veletek.- mondta Amália, azzal egyszerűen eltűnt.

Miután mindez megtörtént, Tekergő nemsokára felébredt. Ám legnagyobb meglepetésére ugyanott voltak, ahol álmában Amália elbúcsúzott tőlük. És ami még különösebb volt, hogy Ági is ugyan azt álmodta, és mém mindig tudtak beszélni egymással.

- Te is láttad mindezt tegnap? – Kérdezte Tekergő.
- Igen. De hát mi volt ez tulajdonképpen?
- Nem tudom. Nagyon különös az biztos. Szerintem mindenesetre jobb, ha útra kelünk. Még mindig itt a három levél. Ha a tegnapi események valóságosak voltak, nem vesztegethetünk egy percet sem.
- Egyetértek. Jobb, ha indulunk.

Így mentek, mendegéltek hét álló nap és hét éjjelen át, miközben a varázslatos erdőn kívül még csak egy nap telt el, amikor egy folyóhoz értek, aminek a vize aranyszínű volt.

- Remek. Azt hiszem, közel járhatunk a koboldok lakhelyéhez. – mondta Ági.
És csakugyan, hamarosan megállította őket egy apró, ám igen szigorúnak látszó kobold.
- Mit kerestek errefelé? –Kérdezte a kobold.
- Beszélni szeretnénk a koboldok királyával. Légy szíves vezess hozzá, mert nagyon fontos.
- És miért vezetnék a királyunkhoz idegeneket, mikor épp az a feladatom, hogy távol tartsam a hozzátok hasonlókat a birodalmunktól?
- Ezért -mondták, majd megmutatták az egyik elszáradt levelet.
- Kik vagytok? És mikor beszéltetek az őrangyalokkal? Tudjátok, a fa közelébe csak az őrangyalok mehetnek. Ők az egyetlen olyan lények, akik olyan bűntelenek, hogy megérinthetik.
- Az én nevem Ági.
- Én pedig Tekergő vagyok. – mondták, majd elmesélték, miként alakultak a különös események azóta a bizonyos este óta, miután elaludtak.
- Így már minden világos. - Mondta a kobold. Már elhiszem, hogy nem hazudok. Ez levél csak olyanoknál van, akik beszéltek az őrangyalokkal, hiszen csak ők olyan bűntelenek, hogy méltóak a fa megérintésére. És ezek szerint nagyon is komoly okuk volt rá, hogy elküldjenek titeket hozzánk. Ez már az elszáradt levélen is látszik. Gyertek, elviszlek titeket a palotába.

El is indultak, aztán a kobold, akiről közben kiderült, hogy Gergelynek hívják, rövidesen egy hatalmas fa kicsinek látszó üregéhez vezette őket, amiről úgy látszott, még Gergely sem igazán fér bele. Ám amint megérintette a fát, az üreg hirtelen megnagyobbodott, és be lehetett lépni a palotába, ami színaranyból készült, és a falak mindenhol csupa drágakővel voltak díszítve. Nemsokára beléptek a trónterembe, ami a palota minden részénél pompásabb volt. Átadták az elszáradt levelet, majd a királynak is elmesélték a történteket, és hogy mi járatban vannak.

- Én megpróbálok segíteni, de nem tudom, mit lehetne tenni. Már régóta háború van az óriások és a mi népünk között. De muszáj lesz szót értenünk velük, mindannyiunk érdekében. Talán lesz esélyünk rá, hogy legalább meghallgatnak minket, és összefoghatunk. Nincs sok időnk. Pihenjétek ki magatokat, holnap reggel indulnunk kell.

Úgy is lett. Másnap kora reggel a koboldok királyával és Gergellyel meg még néhány kobold követtel útnak eredtek egy hajóban, le az arany folyón, egyenesen a tündérek lakhelye felé. Az utazás hét álló nap és hét éjjel tartott, míg el nem értek ahhoz a ponthoz, ahol a folyó már nem arany színű volt, hanem színezüstté változott. Elérték a tündérek földjét. A tündéreknek is elmesélték, milyen sorsra jutott szegény fa, és milyen sorsa lesz mindeninek, ha nem fognak össze. Ebben a tündérek is egyetértettek, így ők is csatlakoztak hozzájuk. Áginál és Tramplinál ezzel már csak egyetlen levél maradt. Az, amit Amália az óriásoknak küldött. Így eredtek útnak, újabb hét álló napon és hét éjen keresztül hajózva, mikor a folyó színe szürke lett, mint a vas. Az óriások földje közeledett. Hamarosan találkoztak is egy hatalmas óriással, aki igen durván szólt hozzájuk.

- Nem tudom kik vagytok, és miért jöttetek ide, de ha nem tűntök el innen azonnal, apó morzsákként fogjátok végezni.
- Ágiék megmutatták a levelet, és elmondták, hogy nagyon fontos lenne beszélniük az óriások fejedelmével. Az óriás csak vállat vont
- Ugyan miért kéne nekünk félni attól, hogy meghal az ócska fa? Mi örökké élünk. Ami pedig titeket illet, ez egyszer meghagyom az életeteket, de csak mert volt merszetek idáig eljönni, és most aztán sipirc! Ha nem mentek innen azonnal elfoglak és megeszlek titeket vacsorára!
- Ezt igazán kétlem!

No, több se kellett Tekergőnek, mikor az óriás kimondta a sipirc szót, és épp meg akarta őket fogni, azon hirtelenjében hatalmasra nőtt, és az óriást egyszerűen bekapta.
Nem sokra mentek azzal az óriással sem, aki másnap az előző helyére lépett, és igencsak meglepődött, amikor társát nem találta ott, ámde ott találta a kis csapatot. Amikor már éppen meg akarta őket fogni, Tekergő megint csak hatalmasra nőtt, és akkorát rúgott belé, hogy talán még sose volt semmi olyan gyors, mint ahogy az óriás szállt. A harmadik óriás se járt jobban, akit Tekergő úgy eltaposott, hogy a palacsinta is vastagnak látszott volna mellette. Így ment ez nyolc napon át, míg nem a kilencedik nap reggelén az óriások fejedelme maga jött megnézni, miért is fogytak el az alattvalói. Mind ránéztek a hatalmas fejedelemre, aki kővé változott, és nem mozdult többé. Csak ezután vették észre, hogy a tündérek királynőjének és az óriások meg a koboldok királyának koronáján ugyanolyan ritka, sötétkék színű, gyönyörűen megcsinált drágakő fénylik, csak éppen más a formájuk: a tündérek királynőjének koronáján olyan formájú kő fénylett, mint a nap, a koboldok és óriások királyának koronáján pedig a kő egy-egy ellentétes irányba néző félholdra emlékeztetett. Éppen össze lehetett őket rakni. Ám ekkor Áginak eszébe jutottak Amália szavai: vissza kell térniük a fához. Magukkal vitték hát mind a három varázslevelet, és az óriások fejedelmének koronáját is, ám nem volt több idejük a kövekkel foglalkozni.

Visszaindultak hát felfelé a folyón, míg nem kilenc álló nap és kilenc éjjel után újra el nem érték a koboldok földjét. Itt meg akartak pihenni kissé, amikor a palotához menet szembe jött velük három kapzsi és rabló patkány, akiknek mindig is a koboldok rengeteg aranyára fájt a foguk. A patkányok nem csak kapzsik voltak, hanem rendkívül jó hazudók is. Az mondták, csupán átutazóban vannak az erdőben. Ám ez nem így volt. Már csak egy napi járásra voltak a koboldok palotájától, mikor éjszaka elrabolták mind a három koronát. Másnap nagy riadalomra ébredt mindenki. Még nem tudták pontosan, de sejtették, hogy a koronákon lévő kövek hasonlósága nem puszta véletlen. De most oda lett mind a három korona.

- Most mi tévők legyünk? – Kérdezték egymástól.
- Ti menjetek tovább. Ne feledjétek, vissza kell érni a fához. Én majd előkerítem a koronákat, és utánatok megyek.- mondta Tekergő
- Biztos jó lesz ez így? – Kérdezte Ági. – Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül kószálj egy ismeretlen erdőben.
- Nincs más megoldás. Ne felejtsd el, vissza kell térni a fához, amilyen gyorsan csak lehet, Amália már vár minket.Külömben is, Tekergő a nevem, nem? -Mosolygott. Mindig hazatalálok. Nem lesz semmi baj.

Bizony, ezalatt már az összes levél elszáradt és megfeketedett, és bizony rohamosan hullottak már lefelé.
Mivel nem volt más lehetőségük, Ágiék tovább folytatták útjukat, míg Tekergő a patkányok keresésére indult. Sejtette, nekik nem csak a korona kell, a koboldok kincsét is ugyanúgy szerették volna megkaparintani. De túl gyanús lett volna, ha velük maradnak végig, hát előbb ellopták a koronákat, és mögöttük jó távolságban követik őket, hogy a végén eljussanak a palotához. Így elindult egy darabig visszafelé az úton, majd felugrott egy fa tetejére, és türelmesen várt. A három patkány hamarosan jött is. Ekkor úgy rájuk ugrott, hogy mindent eldobva, fejvesztve elmenekültek, és még ma is futnak, ha ugyan meg nem haltak. Így került vissza a három korona a gazdáikhoz, mert Tekergő hamarosan utolérte a többieket. Nemsokára elérték a fát is, ami már igen csak haldoklóban volt. Amália már várta őket.

- Éppen idejében. Szóval sikerült. De hát hol van az óriások királya?
- Nem akart segíteni nekünk. Meg akart enni minket. Alig tudtunk megmenekülni. Sajnos nem tehettünk mást, le kellett győznünk az óriásokat.
- Sajnos az óriások elég gonosz teremtmények voltak. Ugye elhoztátok a koronáját?
- Igen. Egyszer el is rabolták, de visszaszereztük. Miért? Kérdezte Tekergő.
- A három koronán lévő kövek képesek lehetnek megállítani a fa pusztulását, ha összeillesztjük őket. De csak ha idejében megcsináljuk. És ha segítetek. Nézett a koboldkirályra és a tündérek királynőjére.
- Természetesen a segítünk, a világ nem halhat meg!

Mind a ketten leszedték a drágaköveket a koronáról, és a smaragd az óriáfejedelem koronájáról is lekerült. Összeillesztették a köveket, és a három levéllel együtt a fa alá tették. Hamarosan olyan égzengés kezdődött, amilyet senki sem látott. Először szakadni kezdett az eső, aztán hullt a hó. Majd olyan hirtelen lett perzselő meleg, hogy azt nem lehetett volna kibírni, de közben hatalmas, viharos szél fújt.
- Jaj, ne! Vége! Már túl késő! – Kiáltották, miközben az utolsó levél is lehullott a fáról.
- Nem. Minden rendben lesz. Ez azért történ, hogy az emberek is megtanuljanak újra egymással békében élni, segíteni és nem ártani egymásnak. Azért történt, hogy ne legyen többé ilyen alkalom semmikor. – Mondta Amália.

És csakugyan ez történt. Mindenki annyira megrémült, hogy itt a világ vége, hogy mind jobban és jobban megbánták minden rossz tettüket. Így az élet fájába is újra visszatért az élet, és már rengeteg zöld levele volt. Mindenki nagyon örült ennek, majd miután végleg elmúlt a baj, mulatoztak egy kicsit ennek örömére. Mindenki boldog volt, amikor nem sokkal később elindultak hazafelé.

Másnap reggel, mikor már újra otthon voltak, Ági már nem hallotta, mit mond Tekergő, de tudta, hogy minden igaz volt, ami megtörtén velük, és hogy neki van a legbátrabb, legokosabb és legaranyosabb cicája a világon, és mindig számíthat kis barátjára, bármi történik is ezután.