A varázsló, aki nem tudott megőszülni

Évszám
2009

Könnyedén suhintott pálcájával, és ellenfele erőtlenül rogyott össze a sarokban. Az ősz varázsló a feltápászkodni igyekvő kislányra szegezte pálcáját.
– Gyenge vagy! – mondta hideg, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Éppen ezért akarok tanulni tőled. – hangzott a még határozottabb válasz.
– Nem taníthatlak. Túl idős vagyok már. Sok tanítványom híres mester. Talán valamelyikük elvállal. – és az ajtó felé hessegette az ifjú boszorkánypalántát.
A varázsló egy távoli szigeten, a világtól elvonultan élt. Égig érő tornyának szürke falai között kanyargós csigalépcső vezetett a legfelső szobába, ahol az öreg varázsló tengette életét.

– De én tőled szeretnék tanulni! – nézett kérlelően az öregemberre a kislány.
– Sajnálom. Nem lehet.
– De hát mit akarsz tulajdonképpen? – változott meg a lány hangja – Bezárkóztál ide a világ végére, pedig egyetlen vágyad, hogy valaki végre a mesterének nevezzen. Képes voltál őszre festeni a hajadat, csak hogy tanítványt fogadhass, most meg itt játszol velem. Ne másokat büntess, amiért nem sikerült elérned a tökéletes…
– Nem sikerült elérnem?! − csattant föl az őszre festett hajú varázsló − Befestettem?! Átkozott kis boszorka! Szemtelen…
– Lehet – szólt nyugodtan a lány, miközben hosszú, lila haját kezébe vette, és nézegette – de én is festem a hajamat. Úgyhogy tudom, miről beszélek! – nézett kihívóan a varázsló szemébe.

A varázsló mélyet sóhajtott, behunyta a szemét, és haja sötétedni kezdett, míg végül teljesen visszaváltozott eredeti színére, gesztenyebarnára.

– Minden azzal a lusta teknőssel kezdődött.
A kis boszorkány lekuporodott a puha szőnyegre, és az idős varázslóra meresztette hatalmas, zöld szemeit.
– Hallgatlak.
A varázsló hátat fordított a lánynak, és a könyvespolcon sorakozó könyvek gerincén végigvezetve hosszú ujjait belefogott a történetbe.

− Valaha én is olyan lelkes voltam, mint te. Elhatároztam, hogy varázsló leszek, és elindultam, hogy a legnagyobb mesterektől tanulhassak. Átvágtam az ezerarcú erdőn, ahol szeme van a leveleknek és füle az ágaknak; megjártam az óriások földjét, ahol még a fűszál is akkora, mint máshol egy termetesebb jegenye… De ötven évi bolyongás után itt állok… egyetlen erénnyel sem gazdagodtam. Egyik mesterem el akart pusztítani, egy másikat pedig én magam öltem meg.
Félénk pillantást vetett a kislányra.

− Még mindig kíváncsi vagy a történetemre?
A fiatal boszorkány bátorítóan mosolygott a varázslóra.
− Milyen erényeket akartál megszerezni? – kérdezte.
− Mint te is tudod, ahhoz, hogy valaki mesterré váljon…
− Vagyis megőszüljön! – kacsintott a varázslóra a kislány.
− Igen, igen… − mondta zavartan a varázsló − de az csak a külső. Aki varázsolni akar, annak el kell sajátítania a varázsláshoz szükséges erényeket.
− És mik ezek az erények?
− Sok erény van. − magyarázott a varázsló, miközben egy rozsdabarna edényben vizet tett fel melegedni. Ujjával gyújtotta meg a tüzet a kanna alatt. − Minden varázslónak magának kell rájönnie, hogy melyek illenek hozzá a leginkább. Mindenkinek vannak erényei és gyengeségei. Ismertem egy különösen bölcs varázslót, aki azonban olyan gyáva volt, hogy ha tanácsért kopogtak hozzá, mindig elvarázsolta magát. Egyszer aztán egy rémült sikoltássá varázsolta magát, és miután − „Segítség!” − elszállt, többé nem is tudott visszaváltozni.

− Pech.
− Hát igen. A varázslók többnyire csak egy-két erényben tűnnek ki. A boszorkányok viszont általában igen sokoldalúak. Hallottam már olyan boszorkányról, aki nem kevesebb, mint tizenhét erényben jeleskedett.
A kis boszorkány kicsit kihúzta magát.
− Alighogy eldobtam tanoncsüvegemet, felkerekedtem, hogy felkeressem a leghíresebb mestereket, akiktől elleshetem a varázslás tudományának csínját-bínját. Épp hogy elindultam az utamon, amikor utolértem iskolánk egyik legnagyobb tudású professzorát, egy teknősbékát. Néhány hónappal ezelőtt indult haza, de mivel öreg, és lassú volt, alig néhány hajításnyira jutott csak. Nagyon megörültem váratlan szerencsémnek, és megkérdeztem, nem fogadna-e tanítványául. Ő igennel felelt, és megígérte, hogy megtanít a legfőbb erényre. Gyors szerencsémnek azonban nem sokáig örültem. Három évbe telt, mire eljutottunk a házáig. Gyönyörű, tágas birtoka volt, mint valami hatalmas kolostor. Még egy fürgébb embernek is napokba tellett az egészet bejárni.

A teavíz elkészült, és a varázsló füveket, virágszirmokat és bogyókat szórt bele, majd odanyújtotta a kis boszorkánynak.

− Több mint húsz évig voltam nála, de soha nem jutott rá ideje, hogy velem foglalkozzon. Valahányszor megkérdeztem, mikor fogunk tanulni, legyintett, és azt mondta, várjak még. Én meg csak vártam és vártam. Hosszú órákat töltöttem a kertjében a különleges növények és állatok között, amiket maga köré gyűjtött. Néha pedig napokig nem jöttem ki a könyvtárából, ami olyan hatalmas volt, hogy egy óriás is könnyen eltévedt volna benne. Az utolsó években már szinte szóba sem állt velem. Ha meglátta, hogy felé közeledem, csak figyelmeztetőleg intett az ujjával, várjak.
− És te csak vártál, és vártál…
− Csak vártam és vártam, egészen addig, míg egy szép napon különös küldöttség nem érkezett a teknős udvarába. Néhány sáska. Egyik kisebb, mint a másik. Nem keltettek nagy feltűnést. Hanem amikor az egyik elkezdett táncolni.
− Táncolni? − kérdezte teáját szürcsölve a kislány.
− Igen. Legalábbis mi azt hittük, táncol. Úgy emelgette a lábait, mint valami akrobata, és olyan gyorsan ugrált, pörgött, és szökkent ide-oda, hogy alig bírtuk a szemünkkel követni. Végül a teknős megköszönte a bemutatót, és legnagyobb meglepetésemre felém fordult. Így szólt: „Derék tanítványom voltál. Büszke vagyok rád! Amit akartam, megtanítottam neked. Most pedig menj el, mert van még erény bőven, amit el kell sajátítanod! Íme, ez a nagy harcos, akinek a bemutatójában gyönyörködhettünk, elvállalt téged. Menj, és tanulj el tőle mindent, amit csak tudsz!”

− Szigorú mester lehetett a kis bogárka. – kuncogott a kislány.
− Szigorúbb, mint gondolnád. Minden nap hajnalban keltem, hosszú órákon át edzettem magam, és a legkülönlegesebb harci technikákat lestem el kis mesteremtől. Csak azt ehettem, amit magam szereztem meg és készítettem el. Minden este megvívtunk. Soha nem tudtam legyőzni, de nem adtam fel, és éreztem, hogy napról napra jobb vagyok. Izmaim kifejlődtek, technikám tökéletesedett, stílusom egyre kifinomultabb és egyedibb lett. Húsz év múlva így szólt hozzám: „Nagyon sokat fejlődtél. Ha így haladsz tovább, hamarosan már nem kell visszafognom magam, amikor küzdünk.” Sok év elteltével újra magához hívatott. Azt mondta, sürgős üzenetet kapott egy távoli országból. Egy különleges szépségű hölgyet kell megmentenem, de vigyázzak, mert a fogva tartója nagyon gonosz és nagyon ravasz. Kérsz még teát?
− Ühm.
− Amikor második mesteremtől elbúcsúztam, nem is sejtettem, hogy hamarosan meglelem a harmadikat, aki tanítványául fogad. Hosszú és kimerítő utam végén eljutottam az óriáscápák tengerének közepén fekvő kis szigetre. A szigeten hatalmas, meredek sziklatömb állt, a szikla tetején pedig egy magányos, szomorú vár, ahonnan két különös hang szűrődött ki. Az egyik egy keserves, eget rengető segélykiáltás volt. A másik pedig egy még hangosabb, őrült bömbölés. Összeszedtem minden bátorságomat, és határozott léptekkel indultam az erődítmény felé, hogy megküzdjek a gonosz bestiával.
− Nagyon bátor voltál.
− Én is azt hittem. De amikor felértem a szikla peremére, és megpillantottam a sárkányt, karmai éles kaszák, fogai tűhegyesek, inamba szállt a bátorságom. Amikor pedig kitátotta hatalmas száját, halálra rémültem, és visszabújtam a sziklaperem alá egy apró kiszögellésbe. Onnan hallgattam a kérlelő kiáltásokat, hogy mentsem meg szerencsétlent ettől a gonosz szörnyetegtől.

– És megmentetted? – tette le a csészét a kislány, és feszülten figyelt.
– Többször nekiduráltam magam, de a sárkány mindannyiszor megfutamított. Cselhez folyamodtam, átmásztam a szikla túloldalára. A sárkány már ott várt rám. – csóválta a fejét a varázsló – Hamarosan elkezdett csúfolni. Gúnyolódott rajtam és a gyávaságomon. Végül annyira felbőszített, hogy összeszedtem minden bátorságomat, és odaálltam elé. Rám vicsorgott, tüzet okádott és felém lendítette hatalmas mancsát.
– És te mit tettél?
– Én csak álltam ott rendületlenül a szakadék szélén. Álltam és vártam mozdulatlan, mintha magam is szikla volnék. Vártam, hogy olyan közel érjen, hogy a nyakamon érezzem a leheletét. El akartam érni a legsebezhetőbb pontját. A szívét. Egészen közel hajolt hozzám. Szinte összeért az orrunk. Alaposan szemügyre vett, és megszaglászott.
− És mi történt?
− Felkiáltott a toronyba a feleségének, hogy hagyja már abba az óbégatást, majd újra felém fordult, és azt mondta, hallott már rólam, és ha valóban szeretnék tanulni, ő szívesen a pártfogásába vesz. Azért csalt ide, mert hallotta, mennyire lassan fejlődöm a sáskánál, és úgy gondolta, tőle többet tanulhatok. De hozzátette, ha nála akarok tanulni, össze kell szednem minden erőmet, a kiképzés nagyon kemény lesz, és nekem minden pillanatban, még éjszaka, álmomban is készen kell állnom arra, hogy a legádázabb ellenségeimmel megmérkőzzem. Ha vállalom, nála maradhatok, cserébe ő megtanít a legnemesebb harci erényekre, katonás szívósságra, fegyelemre, keménységre.
A varázsló az ablakhoz sétált, háta mögé tette a kezét, és nekitámaszkodott a falnak Messze révedő tekintettel folytatta.

– Egy nap különös alak tűnt fel a szigeten. Egy lovag közelített a sárkány erődítménye felé. Páncélja fényesen csillogott, fegyvereinek csörgése már messziről hallatszott. Határozott, rendíthetetlen léptekkel közeledett felénk. Amikor a szikla aljához ért, felhajtotta sisakja rostélyát. A sárkány, amikor megpillantotta éles vonásait, ideges lett, és intett nekem, hogy álljak félre. A lovag a súlyos páncélban is úgy szökellt felfelé, mint egy ereje teljében lévő kőszáli kecske. Még fel sem ért a szikla pereméhez, mikor összecsaptak. Csak úgy szikráztak a fegyverek, és páncélok. Mindketten úgy küzdöttek, hogy tudták, az életük múlik rajta. Én a sárkány oldalán harcoltam. A lovag viszont mindkettőnknél erősebbnek bizonyult. Nem volt benne könyörület. Megölte mesteremet, engem pedig súlyosan megsebesített.

A kis boszorkány kikerekedett szemekkel csüggött a varázsló szavain.
– Egy héttel később ébredtem fel, legnagyobb megdöbbenésemre a lovag kunyhójában. „Megsebesültél.” – szólt hozzám hidegen. „Meggyógyítalak.”
– Ez igazán lovagias volt tőle. – jegyezte meg elismerően a kislány.
– Én azonban nem tudtam megbocsátani, és párbajra hívtam ki. Elfogadta, azzal a feltétellel, hogy amíg fel nem épülök teljesen, nem állunk ki megküzdeni, viszont mindennap kijárok vele a mezőre, szántóföldjére, figyelek, tanulok tőle, és ahogy egyre erősebb leszek, segítek is a földet gondozni.
– Azt akarta, hogy megtanulj földet művelni?
– És meg is tanultam, hogyan kell öntözni és szántani, vetni és aratni. Lassan meggyógyultam és megerősödtem. Ő azonban azt mondta, várjunk még a küzdelemmel, mert őt is nagyon megviselte az összecsapás. Én pedig továbbra is kijártam vele a földekre, és lassan beérett a búza, és kipirosodtak a gyümölcsök.

Végül elérkezett a nap, amikor azt mondta, készen áll a harcra. Az én lelkemben pedig még nem aludt ki a düh lángja, nem tudtam megbocsátani, hogy megölte a mesteremet. Másnap hajnalban megmérkőztünk. Hosszú küzdelem volt, sokáig egyikünk sem tudott felülkerekedni, és mindketten nagyon kimerültünk már. Estére azonban a bosszú erőt öntött belém, és egy határozott döféssel testébe mélyesztettem kardomat.

Rossz helyre szúrtam, mert nem halt meg azonnal. Leültem mellé a fűbe, és megkérdeztem, miért. Különös történetet mesélt nekem. Egy fiúról, aki nagy álmokkal indult az életnek, de rossz kezekbe került, és gonosz erényeket sajátított el. Egy sárkány gyilkológépet nevelt belőle. Kiölt minden szeretetet és irgalmat a szívéből. A helyébe szívósságot, keménységet és vasfegyelmet ültetett. „A sárkány úgy oltotta belém a gonoszságot, hogy az a harci erények mellett észrevétlenül hatolt a szívembe, mint valami apró, női kézhez szokott gyilkos tőr, amit csak akkor veszel észre, ha már kihúzták a szívedből. Amikor befejeződött a kiképzésem, kegyetlen, kíméletlen és hideg harcos vált belőlem. Nem hatott már meg az emberek szenvedése és könyörgése, elfelejtettem, miért is akartam annak idején lovaggá válni.”

– Szerencsétlen ember. – sajnálkozott a kis boszorkánytanonc.
– Az volt, és egyben legkiválóbb mesterem, akit magam öltem meg, és a karjaimban lehelte ki a lelkét. „Azt akartam, – fejezte be – hogy megérezd, milyen csodálatos a vetés és az aratás, a születés és a halál. Azt akartam, hogy te más légy, mint amilyenné én váltam. Nagy harcos vagy, ezt ma bebizonyítottad. De ha tovább csiszolod magad, a legnagyobb varázsló válhat belőled.”
Mikor meghalt, hatalmas szél támadt, amely egyre csak erősödött, majd viharrá és orkánná változott, mely köröttem, és csak köröttem forgolódott, zúgolódott. Felkapott a hátára, megforgatott, majd erőtlen testemmel mint valami ócska seprűvel végigsöpörte a világot.

A varázsló leült a földre a kislánnyal szemben.
– Később megértettem, hogy ekkor fogadott tanítványául ötödik mesterem, a szél. Alaposan megtépázott, miközben a szemem előtt végre lassan kitárulkozó világ egyik szegletéből a másikba sodort. Eljutottam olyan helyekre, amelyek létezéséről nem is álmodtam soha. Megedződtem és megerősödtem. Szívóssá váltam, sokkal inkább, mint ha a sárkány nevelt volna még száz évig. Láttam háborúkat, melyekben az emberek parancsra ölték, gyilkolták, kaszabolták egymást – anélkül, hogy tudták volna, miért teszik mindezt. Láttam, beteg, szerencsétlen, meggyötört embereket. És láttam gyermekeket, akik holtan jöttek a világra, noha semmi bűnük nem lehetett, amiért meg kellett volna fizetniük. De kitalálod-e, hova repített legelőször új mesterem?
A kislány rázta a fejét.

– A sárkány feleségéhez, akit volt mesterem kissárkány kora óta rettegésben tartott, bezárva abba a toronyszobába.
– Olyanba, mint ez?
A varázsló komoran nézett a kislányra.
– Azért mentem, hogy megmentsem, és cserbenhagytam. Ott halt meg láncra verve étlen-szomjan. Felnyílt a szemem a világ szörnyűségeire. Ahol tudtam, segítettem, hol varázslattal, hol a két kezemmel. Sokakon viszont már nem tudtam segíteni. A háborúkban, megéreztem, hogy az emberek szívét nehezebb egy hajszállal is eltéríteni, mint egy szélsebesen száguldó hatalmas ágyúgolyót visszafordítani.

Ekkorra már több varázslatot ismertem, mint mestereim, mert sokaktól sok fogást, bűbájt ellestem, és idővel már magam is számtalan új varázslatot fejlesztettem ki. A legnehezebb azonban mindig azt volt megítélni, hogyan használhatom a leghelyesebben a tudásomat, ezt az óriási hatalmat, amit varázslásnak nevezünk. Éveim multával egyre több kérdésre tudtam a választ, de a legfontosabb kérdésekre, például hogy miért kell annyit szenvednünk egymás miatt, soha nem találtam választ.

Láthatod tehát, hogy ötven év alatt öt mestertől egyetlen erényt sem sikerült elsajátítanom. A teknősnél a bölcsességet kellett volna, de ő nem tanított nekem semmit. A sáska azt ígérte, kiváló harcost farag belőlem, de rögtön megfutamodtam a sárkány elől. A sárkánynál szívósságot kellett volna tanulnom, ehelyett hagytam, hogy megöljék. A lovag meg akart tanítani a földművelésre, de csak a gyengeségemre világított rá. Végül a szél felnyitotta a szememet, hogy semmit sem tudok a világról. – a varázsló lehajtotta fejét.

Most a kislány is elkomorodott. A varázsló tekintetét fürkészte, majd előrehajolt, és ültéből felnézett a szoba közepén gubbasztó megkeseredett varázslóra.
− Végre megértettem, miért repített hozzád előző mesterem, a szél. Nem azért küldött, hogy tanuljak, hanem hogy segítsek neked.
– Csak nem te akarsz a hatodik mesterem lenni?
− Nem kell ahhoz mesternek lenni, hogy tanítsunk. Ezt pont te ne tudnád, aki nem kevesebb, mint hét erénnyel büszkélkedhetik?

A varázsló értetlenül nézett a boszorkányra.
– Hát tényleg nem érted? − kérdezte a lány − Az első három erényt az első három mesterednél sajátítottad el, még ha nem is vetted észre. A teknőstől a türelmet, mert képes voltál húsz éven át várni rá, hogy tőle tanulhass. A sáskától a kitartást, mert mindig fölálltál, valahányszor elestél, és mindig volt erőd újra kezdeni, noha sokszor teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha is olyan ügyes leszel, mint ő. A sárkánytól pedig még azelőtt elsajátítottad a bátorságot, mielőtt tanítványául fogadott. Hiszen ő vett rá arra, hogy szembeszállj vele.
A következő három erényt, a gondoskodást, az önmérsékletet és az igazságosságot attól az embertől kaptad, akinek elvetted az életét. A lovag mutatta meg, hogy az ember milyen odaadóan képes gondoskodni még az ellenfeléről vagy akár ellenségéről is. E nélkül nem tudtál volna annyi embernek segíteni a háborúkban, ahova közös mesterünk sodort. A lovag érttette meg veled azt is, hogy az önmérséklethez kell a legnagyobb szívósság és kitartás, hiszen a kezében voltál, ő mégsem élt vissza a helyzetével. Türelmesen várt, amíg annyira megerősödsz, hogy…

A varázsló elfordította a fejét.
– Végül pedig, igen, az élete árán tanította meg, hogy soha ne ítélj elhamarkodottan.
A varázsló lehunyta a szemét.
− A hetedik erényt, a bölcsességet pedig éppen akkor szerezted meg, amikor felismerted, hogy valójában semmit sem tudsz.
A varázsló hallgatott, a boszorkány pedig folytatta.
− Elsajátítottál hát hét nemes erényt. A legnagyobb mesterek közé való vagy. A legkomolyabb, legtekintélyesebb varázsló vagy, akivel valaha találkoztam, megismerkedtem.
− Akkor miért nem őszültem meg még mindig? Így, vénségemre sem…

A kislány a varázsló gesztenyebarna hajára pillantott, majd elmosolyodott.
− Min mosolyogsz? – kérdezte gyanakodva a varázsló.
− Semmi, semmi… – hárította el a kérdést a kislány, majd kitört belőle a nevetés – …még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál befesteni a hajadat, csak hogy…
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Mondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni… Tudod, – fogott mondandójába komoly hangon a varázsló – a varázslók igen kényesek a korukra…
– És mondd, hogyan tudtál belehajolni az üstbe… a lábaddal nem verted le a csillárt? Mert ismerek egy receptet, ami csak akkor hat…
– Hagyd abba!
– Elképzelem, ahogy ott álltál hajcsavarókkal az üst mellett, egyik kezedben fakanál a másikban egy tükör… – a kis boszorkány csilingelően kacagott.
– Elég! – szegezte pálcáját dühösen a szemtelenkedőre.

A kislány azonban csak még harsányabban hahotázott tovább.
– Túl idős vagyok… – figurázta ki a varázslót gyenge öregemberként botladozva.
A varázsló szája sarkában halvány mosoly tűnt fel.
– Talán valamelyik híres tanítványom… – mondta a kislány rekedtes hangon.
A varázsló határozottan elmosolyodott.
– Megállj, te! – kiáltott a lányra, és megsuhintotta varázspálcáját, mire a kislány öregasszonnyá változott.

Most a varázsló nevetett fel.
– Vén boszorkány!
A ráncos banya a derekát lapogatta, aztán óvatosan megrázta magát, mire lassan visszafiatalodott. Most ő lendítette a kezét, mintha valami láthatatlan port szórna szét. A varázsló ódon otthona rózsaszínűvé változott.
A varázsló szeme elkerekedett, majd ismét megsuhintotta pálcáját, és életre keltette az egyik rikító színű széket.

– Utálom a rózsaszínt! – förmedt az ódon, faragott szék a kislányra – Azonnal változtass vissza mahagónivá! – ripakodott rá, és döngő léptekkel indult meg felé. A kis boszorkány félreugrott, és hátulról megragadta a szék támláját, gyorsan ráolvasott egy varázsigét. A szék újra eredeti színében pompázott. Megnyugodott, és elcsendesedett. De a varázsló újabb és újabb tárgyakat elevenített meg, és mint valami karmester vezényelte az elégedetlenkedő bútorokat a kis boszorka felé, aki alig győzte visszavarázsolni őket. Minél gyorsabban szaladt körbe-körbe a kis boszorkány, annál jobban mulatott a varázsló. A bútorok pedig, miután visszakapták eredeti, kopottas színüket, egymással kezdtek veszekedni.
– Mindig is dühített, hogy te állsz az ablaknál!
– Mert én vagyok az előkelőbb.
– Muszáj mindig az én polcaimra támaszkodnod?
– Vegyél vissza kicsit a fényezésedből, mert megjárod!

A varázsló és a kis boszorkány most már együtt dőltek a nevetéstől.
Ekkor különös dolog történt.
A kislány ámulva nézett az öregemberre.
– Varázsló! Te megőszültél!
A varázsló felvonta ősz szemöldökét. A szobában mindenki megdermedt, egy pillanat alatt csend lett.
A tükör odaugrált a varázsló elé, és elérzékenyülve állapította meg:
– Megtaláltad hát a hiányzó erényt…
– A humorérzék nem is erény! – vágott közbe a könyvszekrény.
− Tudod is te, mi az erény, te fafejű! Talán nem kell humorérzék, hogy egy mester a tanítványától tanulja meg a legfőbb erényt?
− Fafejű?! Engem a legnemesebb afrikai elefántcsontból faragtak, amikor te még csak a sivatag homokjában szunnyadtál.

A könyvszekrény és a tükör, valamint a székek, polcok és asztalok újból egymásnak estek. A varázslónak és a boszorkánynak pedig könnybe lábadt a szeme. De hogy a meghatottságtól vagy a nevetéstől-e… azt már ők maguk sem tudták.