Az öreg varázsló dühöngött. Már megint egy fenyő! Gyorsan leszedte a tobozokat a fenyőfáról és belerakta a kosarába, majd néhány baltacsapás után elégedetten dörzsölte össze a markát. Ez volt az utolsó, messze földön nem találni több fenyőfát. Ezen a vidéken nem lesz karácsony, az már biztos.
- Hogy is lehetne karácsony fenyőfa nélkül? – nevetett fel kárörvendően.
Övébe dugta a baltát majd, mint ki jól végezte dolgát, a kivágott fát maga után húzva felballagott az elhagyatott romos várba, ahol egyedül éldegélt. Jó alaposan bezárta maga után a várkaput, hogy senki se zavarhassa magányában. Belépett a szobába és a kandallóba dobta a fenyőfát. Pattogva, sírva égett a kis fenyő, ő nem ezt akarta. Egy házikóba akart menni, ahol majd szépen feldíszítik, gyerekek állják körül, és énekelnek neki a karácsonyról, az angyalokról, no meg a karácsonyfákról. De nem ez történt. Rémülten nézte, ahogy az utolsó ágai is lángra kapnak, és nem marad belőlük más, csak hamu. Lecsukta a szemét és a kis fenyő elaludt örökre.
A varázsló levette a kabátját. Jó meleg lett a szobában. Kinyitotta az egyik kulcsra zárt szoba ajtaját és a kosárból a szobába dobálta a fenyőtobozokat. Már annyi toboz gyűlt ott össze, hogy valamelyik minduntalan kigurult a nyitott ajtón át, alig győzte visszapakolászni. Nagy nehezen bezárta az ajtót és ráfordította a zárat. Aztán meg kinyitott egy másik ajtót, azon meg kigurult a sok aranypénz, annyi kincs volt a szobában felhalmozva. Sokáig nézegette, számolgatta a kincseit, majd elégedetten ült le a kényelmes karosszékébe. Bekapcsolta a televíziót, a lábát felrakta a kisasztalra, rágyújtott egy pipára és élvezettel hörpölgette a forralt borát. A híradóban éppen akkor mondták be, hogy lehet, ebben az évben elmarad a karácsony, mert furcsa módon minden fenyő eltűnt az erdőkből, még írmagjukat sem találni.Felnevetett a varázsló. Ő tudta jól, hogy hol vannak a magok, de annyira utálta az ünnepet, meg az embereket, hogy biztos volt benne, soha nem mondja el senkinek. Amint éppen újabb kortyot engedett le torkán a forralt borból, kiáltást hallott.
- Hé! Van itt valaki? – hangzott fel a várkapu felől.
A varázsló gyorsan lehalkította a televíziót, lekapcsolta a villanyt, és összehúzta a sötétítőfüggönyt az ablakon, nehogy kiszűrődjön valami fény. Ám a kiabálás nem szűnt meg, sőt fokozódott, majd hirtelen csend lett.
- Elment – örült a varázsló.
Ekkor azonban hatalmas robaj rázkódtatta meg az ódon várat. Mintha leszakadt volna az ég, pedig csak a vár ócska, korhadó kapuja szakadt be attól a buzogányütéstől, amit egy pandamacis vértet viselő vitéz mért rá. Alig telt el néhány perc, és a lovag már ott is állt a félhomályba borult szobában.
- Van itt valaki?
- Van, hogy a rosseb vitt vóna el! – mérgeskedett a varázsló.
- Jó estét, Öregapám!
- Ki vagy és mit akarsz?
- Csabar vagyok, a szavárdok hercege. Fedelet keresek éjszakára, mert nagyon harapós hideg van odakint.
- Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár se jár?
- Napok óta lovon ülök, elfáradtam a hosszú bolyongásban, gondoltam, pihenek egy kicsit és megünneplem én is illendően a karácsonyt.
- Itt nincs karácsony!
- De már ilyet ne mondjon! Mindenütt van karácsony.
- Mondom, hogy itt nincs! Most mondta be a tv, hogy eltűnt az összes fenyőfa az erdőkből, anélkül meg nem lehet karácsony – vigyorgott a varázsló.
A herceg összehúzta a szemöldökét. Csakugyan, valami nagyon furcsa volt neki az erdőben, de sehogy nem jött rá eddig, hogy mi lehet az. Most értette csak meg, hogy mi volt annyira szokatlan. Az hogy hosszú útja során sehol nem látott egyetlen fenyőfát sem.
- Hová tűnhettek a fenyők? – kérdezte Csabar.
- Azt nem tudja senki. De én nem is bánom, utálom a karácsonyt.
- Ugyan miért?
- Miért, miért? Azért, mert igazából azt sem tudom, hogy milyen az. Mindig egyedül éltem itt a várban, honnan is tudhatnám? De azt nagyon utálom, amikor mindenki dicsekszik, hogy ezt kapta, meg azt kapta karácsonyra. Folyton azt hajtogatják, hogy mennyire boldogok, így örültek, meg úgy örültek a sok ajándéknak.
- Maga még soha nem adott ajándékot senkinek? - csóválta a fejét Csabar.
- Nem én. Ugyan mit adhattam volna? Szegény vagyok, mint a templom egere.
- Van itt falu a közelben? – kérdezte a herceg.
- Van. Alig egy fertályóra járás.
- Menjünk oda! Megnézzük, milyen az a karácsony.
A varázslónak nem nagyon tetszett az ötlet. Hozzá is kezdett, hogy leszidja a lovagot, mégis mit képzel? Még hogy ő ilyen hidegben és sötétben a faluba menjen? De ekkor belenézett Csabar szemébe és megdöbbent. Úgy sugárzott az a szem, mintha tűz lobogott volna benne. A varázsló úgy érezte, ez az ember csak rápillant valakire, és máris mindent tud róla. Gyorsan elkapta a tekintetét, nehogy a herceg rájöjjön a titkára.
Csabar olyan ellentmondást nem tűrően beszélt, látszott rajta, hogy parancsoláshoz szokott. A varázsló jobbnak látta, ha nem ellenkezik vele. Ki tudja mire képes egy ilyen fegyveres vitéz, ha felbőszítik? Hiszen a várkapu sem állította meg, buzogánya egyetlen csapásával beszakította. Mégcsak az hiányzik, hogy az ő fejét is megkocogtassa azzal a behemót fegyverrel. Bepakolt néhány tepertős pogácsát a tarisznyájába, hátha megéhezik útközben, aztán kelletlenül mutatta az utat a hercegnek a falu felé.
Nagy pelyhekben szállingózott a hó, hamar belepte lábnyomaikat a szűk kis ösvényen. A fák és bokrok ágai minduntalan megállították őket, annyira belógtak az útra. Látszott, nem sokan járhatnak errefelé. Végre beértek a faluba.
- Na most Öregapám, vezessen oda, ahol a legszegényebbek laknak.
Úgy is lett. A varázsló odavezette a herceget a falu legszegényesebb házához. Az ablakon át gyenge fény villódzott, néhány gyertya pislákolt csak odabent. Halkan osontak az ablak alá. Csabar intett a varázslónak, hogy maradjon csendben. Bent éppen beszélgettek.
- Ez a lovacska az én ajándékom. Tudom, csak apróság, az is igaz, hogy csak én faragtam. Nem olyan cifra bolti holmi, de jó szívvel adom. Holnap pedig megint megyek napszámba a bíróhoz, most már biztos kifizet, holnap majd lesz vacsora is. Most pedig vacsora helyett énekeljünk egy szép karácsonyi dalt, úgy jobban telik az idő.
Rövidesen felhangzott a dal. A karácsonyról, a fenyőről, meg az angyalokról szólt. Olyan csodaszépen énekeltek, hogy Csabar és a varázsló tátott szájjal hallgatták az ablak alatt.
- Láttam, betett három pogácsát a tarisznyájába. Adja ide! – parancsolta a herceg.
Mit volt mit tenni, a varázsló átadta a pogácsákat.
- Én bemegyek. Maradjon itt, és ne mocorogjon, legyen csendben!
Azzal Csabar már kopogott is, és belépett az ajtón.
- Jó estét adjon az Úr!
- Isten hozta! Jöjjön, térjen be mihozzánk! – fogadta a ház ura.
- Nem akarok én zavarni, csak itt mentem el a ház előtt és hallottam, milyen szépen énekelnek. Annyira tetszett a dal, hogy meg nem állhatom, valamiféleképpen meg ne jutalmazzam az énekeseket.
Azzal átadta a három pogácsát a ház asszonyának, aki azon nyomban odaadta őket a két nagyobbacska fiúnak, meg egy kicsi lánykának. Azzal Csabar el is köszönt, mondván még hosszú út áll előtte. Hiába marasztalták, hogy aludjon ott, mert ahol öten elférnek, elfér ott a hatodik is. Kilépett az ajtón, úgy tett, mint aki elmegy, közben pedig visszalopódzott a varázslóhoz.
- Na, most menjen be kend, Öregapám! – súgta a herceg.
Szabódott a varázsló, ugyan minek menne ő oda, de Csabar addig-addig noszogatta, hogy csak ráállt. Bekopogott az ajtón.
- Adjon Isten!
- Fogadj Isten! Jöjjön be Öregapám, üljön le minálunk! Messzi útról jött kegyelmed?
- Hogy? Ja… igen messziről – válaszolt a varázsló, közben nézte, ahogy a két lurkó majszolja a pogácsát.
A kislány csak nézegette, és a kezében szorongatta a ritkán látott süteményt. A varázsló meg nem állhatta, hogy megkérdezze a kislánytól, miért nem eszi meg azt a finom tepertős pogácsát.
- Nem vagy éhes? – kérdezte a csöppséget.
- De éhes vagyok.
- Akkor miért nem eszed meg?
- Még nézegetem egy kicsit, hogy jobban jóllakjak vele. Te mikor ettél utoljára Nagyapó?
- Én? Hááát… van, már vagy három napja.
Maga sem tudta, miért mondott ilyet, hiszen minden reggel reggelizett, délben ebédelt, esténként pedig jól bevacsorázott, hiszen telis-tele volt az éléskamrája minden jóval. Valahogy ez csúszott ki a száján.
- Akkor te éhesebb vagy, mint én. Én csak ma nem ettem. Tessék! – törte ketté a pogácsát a csöppség és a nagyobbik felét már nyújtotta is a varázsló felé.
A varázsló elszégyellte magát, zavartan vette el a pogácsadarabot a kinyújtott kis tenyérből. Úgy sütött az a pogácsa, átvette a kis kéz minden melegét, ahogy a kislány percekig szorongatta. A varázsló nagyon rosszul érezte magát. Teljesen belepirult, hogy elfogadta a kislánytól az ételt, hiszen egy csöppet sem volt éhes, szegény kislány pedig semmit sem evett egész nap. Ha nem lett volna varázsló, biztosan még a könny is kibuggyant volna a szeméből. Ám a legrosszabb akkor lett, amikor beleharapott a süteménybe. Olyan sós lett a pogácsa, ahogy a varázsló belülről nyelte a könnyeit, hogy alig csúszott le a torkán. Majd megfulladt benne. Köszönés nélkül viharzott ki az ajtón, a herceg alig tudta utolérni.
- Álljon már meg, Kend! Hová rohan? Tudja már milyen az a karácsony?
- Tudom. Most már tudom – szipogott a varázsló. Most már azt is tudom, hogy még fenyőfa sem kell hozzá.
- Azért az nem árt, ha van fenyőfa - mosolygott Csabar.
- Nem. Az nem árt – helyeselt a varázsló. Gyere fiam, segíts nekem egy kicsit!
Az öreg olyan iramot diktált visszafelé az úton, hogy Csabar alig bírt lépést tartani vele. Amikor beértek a várba, a varázsló kinyitotta az egyik bezárt szobát. Megkérte a herceget, hogy tömje meg az iszákját fenyőtobozzal, üljön a lovára, és minél nagyobb területen szórja szét a tobozokat.
Úgy is lett. Csabar jó nagy területet nyargalt be a lovával és olyan messzire dobta a tobozokat, amennyire csak bírta. Mire a herceg visszaért, a varázsló már a kincses szoba ajtaját zárta, a degeszre tömött tarisznyájából pedig mindenféle kincsek lógtak ki. Ezután az éléskamrába ment. Fogott egy nagy kosarat, telepakolászta kolbásszal, szalonnával, finom kaláccsal, lekvárral, mézzel meg mindenféle földi jóval.
- Erős a lovad, fiam?
- Táltos ló az. Erősebb, mint hat ökör – válaszolt Csabar.
- Akkor kötözd ezt a hátára, mert indulunk ízibe!
Ekkor a varázsló néhány furcsa kört rajzolt varázspálcájával a levegőbe, mormogott egy-két érthetetlen varázsigét, és láss csodát, a fenyőtobozokból, amit a herceg szerteszéjjel szórt, fenyőfák nőttek. Alig néhány perc alatt igazi karácsonyfának való lett belőlük. Kiválasztották a legszebbet, feldobták azt is a ló hátára és indultak vissza a faluba.
A herceg csak nevetgélt a bajusza alatt, amikor látta, hogy igyekszik az öregember, hogy minél előbb a faluba érjen. Meg is kérdezte tőle:
- Mondja Öregapám, olyan jó volt az a pogácsa?
- A pogácsa? Az nagyon rossz volt. Ahogy adták, az volt a jó.
*
Csabar nem járt többé azon a tájon. Király volt már, de mindig megkérdezte az udvarában megforduló vándoroktól, hogy hallottak-e egy habókos varázslóról, aki egy romos várban lakik?
A vándorok pedig elmondták, hogy hallottak róla. Minden tavasszal fenyőfákat ültet, nyáron nyári tábort tart a gyerekeknek, és a vára sem romos már, azt is felújíttatta, csak a várkaput nem csináltatta meg mondván, ha valaki akar, úgyis bemegy rajta. Karácsonykor összehívja a környékbeli apróságokat és varázsol nekik csuda dolgokat. Azután meg mesél egy különös vitézről, aki bárhol, bármikor felbukkanhat. Onnan lehet felismerni, hogy pandamaci van a vértjén, és mindig igazságot tesz. A gyerekek nagyon szeretik a varázslót, énekelnek neki mindenféle karácsonyi dalokat az angyalokról, a Jézuskáról, a Télapóról, meg a gyönyörű fenyőfákról, amiket egyszer egy évben karácsonyfának hívnak.
Mikor ezt mesélték a vándorok, Csabar mindig mosolyogva gondolt arra a bolond öregemberre, aki soha nem kapott semmit karácsonyra, csak egyszer egy pogácsát, az is sós volt.