Varázslóóvoda

Évszám
2009

Másnap reggel, mivel nem akarta új szárnyait fölöslegesen koptatni, csak úgy, szárnyak nélkül, kisétált a kertbe. Élvezte a korai reggel friss illatát, a harmatot a fűszálakon, gyönyörködött egy ott repdeső színes pillangóban s aztán leült a kerti szökőkút peremére. Arcát a nap felé fordítva behunyt szemmel élvezte a reá hulló napsugarakat. Eszébe jutott utazása a griffmadár hátán. Milyen különös, hogy ő ott járt fenn, ahonnét most fény és meleg árad reá. Elábrándozott az elmúlt időkön amikor egyszer csak valami sötét árnyék eltakarta a napot.
- Hé, nem vagy üvegből, eltakarod a napot! – kiáltotta. Felnézett az égre, hogy lássa, miféle madár lehet az, amelyiknek ekkora nagy árnyéka van. Egy óriási madár repült feléje szétterjesztett szárnyakkal.


Nagyon fura madár volt s mikor jobban megnézte, látta, hogy annak valójában emberteste van, sólyom fejjel és nagy szárnyakkal. A következő pillanatban lecsapott Gombira megragadta és könnyedén a levegőbe repült vele.
- Igazából csak vicceltem, és nem is tudtam, hogy vendégünk érkezik. Nem kéne ennyire zokon vedd, hogy olyan csúnyán rád kiáltottam!
– Próbálta engesztelni a nagy sólyomembert, de az csak repült – repült. 3 nap és 3 éjjel repültek. Eleinte szép vidékeket látott maguk alatt de aztán elmaradtak az erdők, folyók, a zöld rétek és kopár sivatag fölé kerültek. Ameddig a szem ellátott csak homok és homok. Eleinte sima volt ez a sivatag, mint az asztallapja, de aztán dűnék, dombok majd hegyek tűntek fel. Elmaradt a homokos sivatag de továbbra sem lehetett látni még egy fű szálat sem. Köves, kopár, vigasztalanul vörös színű dombok fölé érkeztek amikor a nagy madár ereszkedni kezdett és aztán le is tette Gombit.
- Keresd a varázslóakadémiát, találd meg magadat! – mondta, és elrepült. Ott állt tehát elkeseredve az úttalan vörös dombok között. Se szárnya, sem a tarisznya, sem a vándorbot, és semmi de semmi nem volt nála. A nap gyönyörűen fénylett és bőven ontotta a meleget. Kezdett nagyon meleg lenni és sehol egy csöppnyi árnyék, sehol egy korty víz, hogy szomját oltsa. Nem volt mit tenni, nekivágott a domboknak. Valahol messze hirtelen felcsillant, felvillant valami. Elindult a csillogás felé s nemsokára azt látta, hogy nem is csak egy valami fénylik ott. Egész sor csillogó-villogó tárgy kígyózott az egyik domboldalon. Mikor közelebb ért, akkor látta, hogy valaki tükröket állított oda. Nagy, téglalap alakú, fémkeretes tükrök voltak, ezek tükrözték vakítóan a napsugarat. Gombi nagyon kíváncsi lett ezekre a tükrökre.
– Vajon ki és miért állította ezeket ide? - Tette fel a kérdést, de nem tudott rá válaszolni. Szeme elé tette a kezét, hogy meg ne vakuljon és megkereste azt az irányt, amerre nem sugárzott a tükör. Ebből az irányból haladva odament az egyik tükörhöz és belenézett. Mikor meglátta magát a tükörben a hasát fogta a nevetéstől. Akkora feje volt a tükörben, mint egy hordó, a teste meg olyan vékony mint egy fogpiszkáló. Sorra nézegette magát a tükrökben és jól szórakozott, hogy a tükrökben hol kövér volt, hol meg sovány, hol egészen kicsinek látszott, mint egy törpe, hol meg akkora lett, mint egy elefánt. Ahogy így nézegette magát a tükrökben, hát az egyik tükörben olyan tükörképet látott, amin már nem nevetett, sőt, nagyon tetszett neki. A tükörből egy daliás termetű legény nézett vissza reá.

- Ilyen lennék én ha emberré változhatnék – gondolta hetykén - de azért jobb nekem tündér lenni. Kinyújtotta kezét, hogy fogjon kezet emberré nőtt tükörképével. Abban a pillanatban amikor hozzáért a tükörhöz váratlan dolog történt. A tükörkép magába szippantotta Gombit. Azt se tudta, mi történik vele. Egy pillanatig olyan érzése volt, mintha villám csapott volna belé. Csupa fényt látott és forróságot érzett. Mikor látása kitisztult, mintha egy toronyba került volna. Valahonnan a magasból, egy üvegablakon keresztül látta a világot. Megmozdította a karját s egy hatalmas, hosszú kéz mozdult meg. Lépni próbált és valahol lent egy hatalmas láb lépett egyet. Lassanként rájött, hogy az üvegablak, amin keresztül kinéz a világra, az a tükör.
- Benne vagyok a tükörben, én vagyok a tükörkép! – kiáltott fel rémülten. Lassanként megnyugodott és kezdte megszokni a gondolatot, hogy emberré lett. Azon gondolkozott, hogy ha bejött a tükörbe, akkor abból ki is lehet menni. Megpróbált elindulni a kinti világ felé, de nagyon szokatlanok voltak azok a hosszú lábak s így a próbálkozásnak az lett a vége, hogy megbotlott saját lábában és nekiesett a tükör hátsó falának. A fal kettényílt s Gombi kiesett a tükör másik oldalán. Érezte, hogy zuhan s aztán nagyot puffanva elterült a földön. Szétnézett, hogy hova került s csodálkozva látta, hogy kopár dombok vették körül mikor belépett a tükörbe, és most egy füves legelő közepébe került. Ott senkit nem látott, itt egy egész csoport fiú és lány közeledett feléje. Fel akart állni, de megint átesett saját magán. Azt se tudta mit csináljon hosszú kezeivel és lábaival. - Mintha csupa kéz meg láb volnék! – mondta elkeseredve.
- Pedig milyen deli legénynek láttam magam, most meg járni sem tudok! Belátta, hogy számára nagyon veszélyes dolog két lábra állni, megpróbálta négykézláb. Így biztonságosabb volt, de lassabban jutott előre. Közben a fiatalok körbevették és kérdezgették egymástól:
- Honnan került ide ez az idegen? Az előbb még senkit nem láttunk itt.
- Mit keresel te itten? – kérdezték. Gombinak eszébe jutott, hogy a sólyomember mit mondott. Ezért így válaszolt: - Az akadémiát keresem. Lett is erre nagy kacagás.
- Akadémiára akarsz menni, mikor még járni sem tudsz? Inkább óvodába kell menjél. Azzal megfogták és beadták az óvodába. Az óvó néni megkérdezte, hogy hívják és beírta nevét egy nagy könyvbe. Aztán bevitte az óvódások közé. Szétnézett, hogy hol vannak itt az óvódások de csak medvéket, rókákat meg egy kicsi elefántot és egy kenguru mamát látott akinek erszényéből kíváncsian kukucskált ki a kengurubaba.
- Hiszen ez állat óvoda! – kiáltott felháborodottan. Az óvó néni erre odament hozzá és szépen megmagyarázta, hogy nincs miért felháborodjon, mert a varázslóóvodában mindig ott vannak a különböző állatok is. Egyfelől azért, mert nem szabad lenézni őket, ők is épp olyan élőlények, mint más. Azonkívül a varázslók, itt az óvodában, együtt élve az álatokkal tanulják meg azok szokásait, viselkedésmódját, mert csak olyan állattá tudnak majd átváltozni, akivel együtt jártak óvodába, akit igazán megismertek. Ezek után már nem háborgott többet, hanem jó barátságot kötött minden óvodással. Lassanként át is tudott változni s ha kellett róka, vagy farkas lett, vagy valamilyen más állat, attól függően, hogy mikor melyikkel barátkozott. Az állatbarátaitól sok hasznos dolgot tanult.

Ravasz lett, mint a róka, futott, mint a nyúl, ugrott, mint a kenguru, fákon mászott és ugrált ágról – ágra, mint a mókus vagy mint a majmocskák. Az álatok is nagyon megszerették, mivel tehetségével mindig kivívta csodálatukat. Első díjat nyert a medvéknél a birkózó versenyen. Az elefántoknál a farönk emelésben nyert díjat. A farkasok pedig kérlelték, hogy maradjon mindig velük, ugyanis holdtölte alkalmával kórusszámokat adtak elő a telehold tiszteletére és Gombi olyan szívszaggatóan üvöltött, hogy az egész farkas falka szeméből patakzottak a könnyek a meghatottságtól. Arra kérték, hogy vállalja el a karmesterséget és ugyanakkor a farkas gyerekek zenei oktatását is, mert azok csak eszeveszetten vonyítanak, ahelyett, hogy kórusban üvöltöznének.

- Ezek a mai gyerekek már csak léha vonyításra képesek! – szögezte le a falkavezér. Nagyon elkedvetlenedtek, mikor Gombi elmagyarázta, hogy neki tovább kell menni, mert az életének a titkát kutatja.
- Hátha épp az a titkod, hogy egy farkas lakik benned? – próbálkoztak meggyőzni.
- Igaz, hogy jó itt köztetek, de azt hiszem, az én életem titkát nem ilyen egyszerű dolog kitalálni. Egy farkas sem változtatott aranykerekeket szántalpakká, pedig ez velem megtörtént. Mikor a farkasok ezt hallották, még mélyebb tisztelettel néztek Gombira.
- Ha te így tudsz varázsolni, hozd le nekünk a teliholdat, mert sokszor úgy vágyakozunk utána, hogy a szívünk majd beleszakad!
- Arra nem vállalkozom, de esetleg egy kirándulást megszervezek majd oda.
- Hát ez kitűnő ötlet, csak szólj és mi készen vagyunk az útra, de lehetőleg ne vedléskor menjünk, hanem amikor felvettük az új bundánkat! Nehogy azt gondolja valaki, hogy mi ágrólszakadt rongyosok vagyunk, hiszen a mi bőrünkből még nemesi levelek is készültek! Eljött az a nap is, mikor az óvó néni kijelentette, hogy vége az óvodának. Gombi külön dicséretet kapott és díszoklevelet.
- Sok varázslógyerek járt itt óvodába, de egyik sem ért el hozzád hasonló sikereket. Az állatokat meg kell szeretni és ők is meg kell szeressenek, kell érezni az együvé tartozást, mert csak ha egynek érzed magad velük, akkor történik meg az átváltozás csodája. Ha nem akarsz olyan lenni mint ők, nem is változhatsz olyanná. Azt, hogy szereted őket, nem lehet hazudni, az benned kell legyen. Az itt eltöltött idő, az, hogy annyi állatfajta befogadott és eggyé lett veled, bebizonyította, hogy a szeretet, a jóság, lényed alapvető tulajdonsága.

Gombi elgondolkodott a kapott dicséret minden szaván és rájött, hogy ha önmagát keresi, itt jó helyen járt, mert itt rátalált lényének egy darabjára. Eszébe jutott az, amit még az üvegparipa mesélt arról, hogy a világosság és a sötétség teljes egyensúlya biztosítja az életet. Most már tudta, hogy ő a fényhez tartozik és arra is rájött, hogy valahol valaki nagy szerepet szánt neki az egyensúly fenntartásában.