Éppen csak előtörtek az égen az első napsugarak, főhősünk egyike, Lotti, már lázasan készülődött a 10. osztály első iskolanapjára. Tanácstalanul állt a tükör előtt, azon töprengve, milyen hajat készítsen magának. Kivasalja? Vagy loknikat süssön bele? De mindig mikor elhatározásra jutott, eltöprengett, vajon divatos-e a választott forma. Persze a smink sem volt elhanyagolandó... Így hát jött egy kis alapozó, púder, jó vastag szemceruza és szájfény. Mikor készen lett, elégedetten sóhajtott, és tükörképére tekintve megjegyezte:
- Bizony,nem mindenki büszkélkedhet ilyen kinézettel!
Pár utcányira Lottiéktól, a konyhai csörömpölés zajára felriadt Viki, aggódva állapította meg, igencsak elaludt, mivel az óra, nem túl kedvező időt mutatott. Pontosan 33 perce volt az iskolakezdésig. Gyorsan kikapta a szekrényből, az elsőként kezébe akadt inget, felhúzta a nadrágját, a haját gyorsan összefogta és táskájával együtt az előszobába csörtetett. Ott várta édesanyja, kezében tízóraival és közben bátorította lányát, legyen nyitott és bátor az új osztályban, ismerkedjen, de főként, érezze jól magát. Megcsókolta, majd visszatért a szobájába.
Ez a kis szónoklat, mindenképp jót tett a lány lelkének, és valamivel magabiztosabban tekintett az előtte álló napra. Indulás előtt, még belepillantott a tükörbe, de rögtön meg is bánta, mert letörte, amit látott. Cikázó gondolatokkal hagyta el aházat, azon töprengve, vajon, hogy fogadja majd az új közösség. A gyomrában lévő szorongásra - ami egész éjjel nem hagyta aludni - már nem is volt ideje figyelni, annyira nagy késésben volt.
Vikinek végül sikerült megérkeznie becsengetés előtt, és az idegen környezetben rá istalált az osztályteremre. Az ajtó előtt, megállt, nagy levegőt vett, majd elszántan és bátran belépett a helységbe. A lányok, éppen rúzsokkal és kistükrökkel a kezükben foglalták el a padokat, remélve, hogy egy nagyon jóképű fiú lép majd be az osztályajtón, akinek - ugyebár - a legjobb formájukat kell hozniuk. Főként Lotti volt izgatott, mivel az osztályfőnök megbízta az újgyerek pesztrálásával. Büszkén ecsetelte ábrándjait a várható szívtipróról, s még sokan mások is csatlakoztak:
- Biztos egy magas, fekete hajú fiú lesz, kék szemekkel!
- Nem...Biztos nem... Túl ritka az ilyen. Meg aztán, az túlságosan nagy szerencse volna. Maradjunk az általánosnál. Kék szem, ... de a haja... szerintem szőke. - szólt ábrándozva egy másik női hang.
- Ugyanmár! Egy fekete sem nagy dolog!
- És ha vörös?
- Remélem pénzes lesz, jó cuccokkal!
Hangoztak egymás után az ötletek, míg egy érdekes kérdést fel nem tett egy diáktárs:
- Mi van, ha lány lesz? Végül is az osztályfőnök nem mondott róla semmit...
Erre, csak egy nagyot nevetett a lánysereg, gondolva, hogy ebben az ügyben nem tévedhetnek. Így annál nagyobb volt a meglepődés, mikor megpillantották, az alacsony, szőke, zilált külsejű jövevényt. Elhűltek az arcok, s a jelenlévőket, teljesen lesokkolta a látvány. Végül a hátsó padokban ülő fiúk közül egy, gúnyosan megjegyezte:
- Legalább a hajszín stimmel...
Az osztály,hatalmas vihorászásban tört ki, kivéve a lányok, akik borzalmasan csalódottak voltak. Lotti megvetően tekintett Vikire, de az osztályfőnökének tett ígérete miatt, kénytelen volt segíteni neki az első hetekben. Így hát odament hozzá, de mielőtt leült volna mellé, végigelemezte, majd hátrapillantott osztálytársaira, és a lehető leghalkabban, de annál lekicsinylőbben megjegyezte:
- Nem hiszem, hogy túl sok pénzük lenne. Majd nézzétek meg azt az ormótlan cipőt!
Sajnos nem sikerült olyan hangerővel tenni ezt a megjegyzést, hogy az új lány, meg ne hallja. Rosszul esett neki, de gondolta, nem hagyja magát, és visszavág:
- Hát, ha a ruháimmal nem is büszkélkedhetem, azt legalább elmondhatom, hogy nem csúnyítja az arcomat egy hosszú csík, ahol a bőröm színe és az alapozó teljesen elüt egymástól...
Majd egy gúnyos vigyorral feltekintett a lányra, aki épp indulatai féken tartásával küszködött, hiszen még soha nem illette őt ilyen kemény kritika. A kínos csönd után, Lotti leült, és egymás mellett, kissé durcásan eltöltötték az első napot.
Persze Viki nem mint sértett tért haza, hanem örömmel, azzal dicsőítve magát, milyen jól leszerelte kedves osztálytársát. Hazatérve, nagy büszkén el is mesélte a jelenetet anyjának, aki elszomorodott a hallottakon, mivel úgy gondolta, ő jobbra nevelte gyermekét. Aztán lágyan véleményezte is a dolgot:
- Következőleg, a gonoszra jóval reagálj, kislányom! Az sokkal hatásosabb. Valószínű, megbántottad ezzel azt a lányt. Nagyon vigyázz, hogy miket mondasz ki!
Viki nem erre a reakcióra számított, és fel is húzta magát a válaszon. Bezárkózott a szobájába, és visszagondolt anyja szavaira, miközben megpróbálta jól kihozni magát a helyzetből.
- De őkezdte... És különben is, miért nekem kéne kedvesnek lennem vele? Persze ez nem is izgatja anyát! Vajon érdekli az, hogy én mit éreztem? Mi az, hogy más kicsi lányát megvédi, de a sajátját csak kritizálja?!
Eredménytelen lett ez az eszmefuttatás. Még igaznak sem volt mondható. Csak arra volt jó,hogy még inkább felidegesítse magát rajta a lány. Persze erre időben rájött, és el is szégyellte magát az eset miatt.
A következő napokban igyekezett is elkerülni a konfliktusokat Lottival, miközben egyre jobb barátságokat alakított ki az osztályban. Persze Lotti, a nap minden percében, azon volt, hogy valamivel felbosszantsa a lányt, akár szavaival, tetteivel, vagy csak épp a grimaszaival. Azt sem nézte jó szemmel, hogy megnőtt a népszerűsége, és kezdte úgy érezni, a barátai átpártolnak az új idegenhez. Elmaradtak, a nagy barátnős beszélgetések, és már nem is álltak sorba hozzá tanácsért, fiúügyekben. Hiányzott neki. Valahogy ez eddig a mindennapi életéheztartozott.
Egy nap aztán elbeszélgetett osztálytársával, Petrával, aki a többiekhez hasonlóan,igen csak összebarátkozott Vikivel:
- Vajon mit szeretnek annyira ebben a lányban a többiek? Nincsenek se jó cuccai, fiúügyekben sem jártas és nem is olyan csinos, mint itt sokan. - fakadt ki, kissé keserűen Lotti.
- Hát, ha ezek nincsenek is meg benne, mégis rengeteg olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit még sokunknak tanulnunk kell. Látszik, hogy amikor kérünk tőle valamit, örömmel segít, és ha még rossz kedve is van, megerőlteti magát, és nem kezd el beszólogatni...
- Nem érdekel, hogy miben jó, vagy miben nem... De ha ezek igazak lennének, akkor nem mondta volna nekem azt az első napon, amit. - vágott közbe, barátnője szavába sértetten.
- De te provokáltad! Ne várd tőle, hogy kedves legyen akkor, ha te sem vagy az vele! É skomolyan mondom, nem egy baráti megnyilvánulás volt a megjegyzésed. Nem jutott eszedbe? Még én is megsajnáltam.
-Micsoda? Arra nem számítottam, hogy te is ellenem leszel! - szólalt meg könnyeivel küszködve Lotti.
- Ezt nem azért mondtam, hogy megbántsalak, hanem, hogy tanulj belőle... Nem gorombáskodhatsz azokkal, akikkel nem szimpatizálsz! - kiabált barátnője után Petra, aki ekkora már elhagyta az osztálytermet.
Hiába próbálta leplezni fájdalmát Lotti, nem bírta már. Zokogva hagyta el az iskolaépületet. Jogtalannak tartotta barátnője támadását. Úgy érezte, mindenki ellene van. Hazaérve, az ágyába vetette magát, és megállás nélkül addig sírt,míg álomba nem merült.
Az osztályban is elterjedt a hír, hogy egy vita folyamán, hisztizve rohant haza Lotti. Nem is hagyták szó nélkül az ügyet:
- Már megint kell a hiszti, hogy mindenki őméltóságára figyeljen!
- Csak sajnáltatja magát, mint mindig!
Az osztályfőnök vetett véget a beszélgetésnek, és néhány keresetlen szót intézett diákjaihoz:
- Talán, ti különbek vagytok? Ha még igazatok is van, akkor sem tehettek ilyen megjegyzéseket egy társatokra sem! Nem jól reagálta le a helyzetet, de akkor sem ítélkezhettek felette!
Volt, akire teljesen hatástalan volt ez a kis beszéd, de már csak azért a pár emberért megérte, akik elgondolkodtak rajta. Viki is közéjük tartozott. Ő, hanem is szavakkal fejezte ki véleményét, de a gondolataiban és érzéseiben,hasonlóan vélekedett, mint diáktársai, amire abszolút nem volt büszke. Eszébejutott, egy ismerősétől hallott gondolat: „A szeretet nem csupán egy érzés,hanem egy döntés is.".
Ahogy elkezdte elemezni ezt a mondatot, rögtön ráébredt, hogy nem jól állt hozzá Lottival való kapcsolatához.
-Változtatnom kell, - futott végig az agyán - szeretni fogom a körülöttem lévőket! Lottit is! Még ha pillanatnyilag nem is tudom megérteni őket!
Ahogy Viki, ezt a döntést meghozta, nagy öröm töltötte el. Hazafelé menet, egy újabb ötlet eredményeként útvonalat változtatott, és megcélozta diáktársa házát. A Lottihoz vezető út nem volt kihívásoktól mentes. Az elszánt fiatal próbákkal találkozott. Bátorságpróbákkal. Ilyen volt, az a kis piros gomb is, a kapu mellett, ami szinte azt kiabálta: „Veszélyzóna!"
Talán, aki most olvasod ezt a történetet, nem érted, mi olyan félelmetes egy ártatlan kis csengőgombban. Ebben a pillanatban, ez a kis apróság, olyan gondolatokat ébresztett a lányban, hogy osztálytársa talán ajtót sem nyit neki; megszégyenül előtte, és még a békítő akció is kudarcba fullad.
Válaszút előtt állt Viki. Vagy az önös érdekeit helyezi előtérbe és megfutamodik, vagy megnyomja azt a kis gombot - ami ebben a pillanatban ellenségként tekint felé - és kilép a komfortzónájából. Végül a nehezebb utat választotta. Rövid, gyors mozdulattal, a gomb felé nyúlt és kissé határozatlanul, de megtette az elsőlépéseket, egy valódi barátság kialakulásáért.
Egy kis idő múlva ki is nyílt az ajtó és megjelent a nem rég ébredt, csapzott külsejű diáklány. Kikerekedett szemmel bámult Vikire, és meglepettségében, majdnem hogy elfelejtett kaput nyitni. Miután beengedte a látogatót, pillanatnyi kínos csöndután Viki bele is kezdett a mondandójába:
-Hallottuk nem érezted jól magad, és hazajöttél. Gondoltam rákérdezek, hogy vagy most.
- Már egészen jól, csak nincs túl jó kedvem. - válaszolt kissé közömbösen Lotti.
-Gondoltam, azt is tisztázni kéne, ahogy első nap viselkedtem veled, és szeretnék bocsánatot kérni. Egyáltalán nem volt kedves tőlem, amit mondtam. Szóval bocsánat. - folytatta gyorsan Viki.
Ezt a rövid szót, 'bocsánat' nehezebb volt kimondania, mint számított rá. De bármennyire is megerőltető volt, semmiképp sem volt hiábavaló. Lotti arca ebben a pillanatban pontosan tükrözte mit érez. Látszott rajta a meglepettség és ugyanakkor az is, mennyire sokat jelent neki ez a szó. Talán ez az egy dolog volt, amire egyáltalán nem számított. Odajön hozzá valaki és bocsánatot kér? -Hihetetlen - gondolta magában.
Választ már nem tudott adni, de úgy gondolta, egy témaváltással elintézi a dolgot, s így áttért az iskolanapra...
Viki számára ez a látogatás, békességet, nyugalmat hozott. Győzelemnek könyvelte el. Érezte, hogy valami megtört Lottiban. Meglepetten kérdezte magától:
- Ilyen nagy ereje van, egy ekkora szónak: 'bocsánat'? Varázsszó!
A másikfél hasonlóan felszabadult. Már másképp nézett Vikire, úgy, mint egy kedves ismerősre. Elengedte neki a „bűnét". Nem volt benne sem neheztelés a lány felé, és nem is kárhoztatta. Persze nem mutatta ki mit gondol, nehogy túl gyengének tűnjön. Később viszont változtatott elképzelésén, mikor is megérezte, milyen felszabadító érzés megbocsátani. Valami azonban még nem hagyta nyugodni. Eszébe jutott az első nap a tanévben, az, hogy ő, hogyan bánt Vikivel. Úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot. Legfőbb feladatának érezte, hogy a hétvége után, hétfőn, osztálytársa elé álljon, és szemébe mondja a bűvös szót.
- Bocsánat. Azért, ahogy veled viselkedtem. Köszönöm, hogy segítettél, és megtetted az elsőlépést, hogy jóban legyünk, és hogy megbocsássak. Nagy segítség volt. - szólt lágyan Lotti, Vikihez.
Ezek után, a két lány kapcsolata gyökeresen megváltozott. Egyre több időt töltöttek egymással, és igyekeztek a másik pozitív tulajdonságaira figyelni, s nem a hibáira. Ha véletlenül valami kivetni valót is találtak a másikban, ami nem volt előnyére, segítettek a változásban. Egy valódi barátság alakult ki köztük, ami a bizalmon alapult.
Lotti és Viki a kapcsolatuk kialakulása alatt egy újfajta megtapasztalást, egy hatalmas alapelvet értett meg. A szeretet, tisztelet, törődés kifejezése a másik felé; amegbocsátás, vagy akár egy kedves mosoly, egy baráti ölelés ereje falakat dönt le, és emberek közötti akadályokat rombol le. Ha a kapcsolat nehézséggel is jár az elején, hatalmas győzelmeket élhetünk át a gondolkodásmódunk és a hozzáállásunk megváltoztatásával. Ahogy eldöntjük, hogy szeretni fogjuk a körülöttünk lévőket - annak ellenére, hogy ezt még nem érezzük - a szívbeli döntés miatt, elkezdünk változni, formálódni, és azt vesszük észre, hogy így már nem is nehéz szeretni.