Hirtelen kezdett zuhogni, Yuusuke azonban már várt erre, hiszen az éjszakai eső kirajzolta a lövedékek útját. Ahogy pördülve leugrott a várfalról látta az előtte szétnyíló esőfüggönyt, amint a fejméretű mozsárlövedék hangsebességű lökéshulláma aeroszol finomságúvá préselte maga előtt a vizet. Testét megperdítve kitért előle, de a szele így szétszaggatta jobb oldalán a ruhát, ahogy pedig mögötte a várfalba csapódott, fém és kőtörmelékkel terítette be. Yuusuke azonban alig törődött ezzel, már érezte az alant lángoló épületekből ömlő rettenetes hőt és éppen az egyik lángoló nádzsindelyes tetőbe csapódott. A gyenge szerkezet recsegve összeomlott alatta, de alighogy beszakadt a plafonon és még csak el sem tisztul előle a törmelék, lándzsák szúrtak felé.
Yuusuke azonban már a nádkévék átszakításának másodperceiben előrántotta fegyverét, ami első ránézésre egy esetlen, vékonyka fémtárcsák alkotta bonyolult szerkezet volt, amely ahogy megszorította hosszú, szelvényes formát vett fel. Ugyanekkor ujjai is megvillantak, mire a fémtárcsák felpörögtek, maguk köré gyűjtötték az esőcseppeket és az épület törmelékeinek egy részét. Ezek azonban azonnal elveszítették kezdeti formájukat és állagukat, mivel a tárcsák elbontották az eredeti atomszerkezetet és egy áttetsző, folyékony fémre emlékeztető anyagot hoztak belőlük létre, mely a tárcsák körül masszaszerű ködként kezdett keringeni. A keringés sebessége annyira gyorssá vált, hogy emberi szem nem is volt képes követni, így csak annyi látszott, hogy valami fémes, sűrű köd alkot egy szörfdeszka méretű kardformát a lyukacsos körtárcsa sor alkotta gerinc mentén.
- Ellenség! - kiáltotta az egyik lovag, ahogy a hatalmas, közel két méter hosszú és vagy fél méter széles fegyver egyszerűen hosszában szétnyitotta lándzsáját majd a karját, miközben társát olyan erővel rúgta hasba, hogy a vályogfalba csapódott, azt átszakítva pedig az utcára repült. A lendület Yuusukét is tovább repítette, ki az egyik ablakon, de mielőtt áttörte volna, még hátrahajított két apró pénzérmét. Ezek ártalmatlanul a falba csapódtak mögötte, de a menetszelükön érkező energia a két lovagot elérte és sebeiket pillanatok alatt begyógyította, habár ájultak maradtak.
Yuusuke sosem ölt meg senkit.
Az utcára érkezett, a rohamozó páncélos lovasság elé, de ahelyett, hogy elugrott volna, bal karját feléjük lendítette, ujjai finom táncba kezdtek. Erre mintha egy lencse jött volna létre körülötte, az esőcseppek kitértek, a szél megtört, a kövezet felhasadt. Ujjai közül vízszintesen egy tömörített gravitonszál húzódott ki, mely maga körül egy csatornában mindent torzított, anyagot és időt egyaránt. A következő pillanatban az alakzatban törtető lovasság szabályszerűen szétszóródott, ahogy a gravitáció elemi részecskéinek sűrítménye közéjük lövellt és a levegőnél sűrűbb atomszerkezetükkel kapcsolatba lépett.
A megbújt lakosok, a lovagok, a katonák és mindenki, aki csak látta, egyként torpantak meg döbbenetükben. Yuusuke nem szólt, megértette őket, hogy nehezen hiszik. Persze az ilyesmi nem volt ismeretlen számukra. Errefelé ezt varázslatnak hívták, hazájában dzsucu névvel illették. Misztikus és legendás hatalomnak tartották, de lényegében az anyag, a fizikai-kémiai kölcsönhatások és a folyamatok bioenergiával való manipulálásának képessége volt. Erre az emberi test a benne áramló, életjelenségekből adódó energia által lehetett képes, ez mindenkiben létezett - ilyen volt például a statikus elektromosság jelensége vagy a vér mágnesessége. Egyfajta érzékenységet igényelt a személytől, hogy képes legyen tudatosan irányítani. Ezt gyakorlással is el lehetett érni egy bizonyos szintig, de létezett egy embercsoport, mely összehasonlíthatatlanul kifinomultabb érzékenységgel rendelkezett.
Varázslók. Nindzsák. Mágusok. Sámánok. Minden kultúra rendelkezett képviselőikkel, ám legtöbbjük immáron egyszerű ember volt, némileg jobb érzékenységgel az átlagosnál. Mert mára szinte alig maradtak igazi varázslók.
Az emberi fejlődés kiirtotta belőlük ezt a képességet.
Ahogy az emberi faj evolúciója előrehaladt, ahogy tudata egyre tisztább lett, intelligenciája nőtt, úgy támaszkodott mindinkább erre, viszont ezzel lassan elveszítette veleszületett képességét, hiszen nem használta. Az érzékenyek egyre fogytak. Mára szinte alig létezett képviselőjük. Országonként maradt egy-egy maroknyi túlélő, családok és klánok, melyek a világtól egyre jobban elrejtőzve próbálták megmenteni ezt a vérvonalat. A tudományok, a társadalmi rendszerek lassan átvették a természet helyét az emberek fejében, nem maradt igény erre az adományra.
Yuusuke az egyik utolsó ilyen klánhoz tartozott, hazájában, a távoli szigetországban nindzsáknak nevezték őket. Alig tizenhét éves volt, évekkel ezelőtt önszántából kelt át a tengeren Kínába, majd Ázsiát átszelve ide, Európába. Okkal indult vándorútra, hogy lássa a világot, mielőtt kilépnek belőle.
Mert a varázslók exodusa már közel járt.
A Földön szétszórt klánok legbölcsebb vezetői ráébredtek, az emberi faj immáron a kizárólag nem érzőkből fog összetevődni, így el kívánták hagyni ezt a világot. Nem a bolygót, csupán e létsíkot. Ennek módját évszázadok óta kutatták és Yuusuke maga sem értette pontosan hogyan, de hallotta, képesek voltak valamiképpen kifordítani a világot önmaguk számára. Az anyag energiamérlegét megváltoztatva egy saját kis mennyországot létrehozni, ahol ők, az érzékenyek szabadon és békében élhetnek, nincs boszorkányüldözés és más ellenük elkövetett szörnyűségek. Lényegében ugyanitt maradnak, de az anyag egy más állapotában tartott világban, melyet erejük tesz lehetővé. Az idő sürgetett, mert az egész bolygó felszínét átszövő varázslat végrehajtásához több évszázad kellett, de már sok emberöltővel korában elkezdték. Nem sok kellett, hogy befejezzék.
Mielőtt beköszönt az elme tudományos felvilágosodása. A technika forradalma.
Yuusuke céljait még klán társai sem ismerték. Hogy miért hagyta el őket hirtelen. Ám kutatására nem maradt energia. A varázslók immáron az exodus előkészületeivel voltak elfoglalva, evilági dolgokkal már szinte senki sem törődött. Ám ennek volt egy hatalmas előnye. Létezésük máris kezdett kitörlődni a köztudatból, éppen a terveik szerint.
Ahogy lassan eltűntek, úgy váltak mesehősökké, a valósból a képzelet szülötteivé.
Yuusuke azonban ha egy egész töredéknyit is, de változtatott ezen. Járta a kontinenst, egyre újabb csatákban és háborúkban vett részt. Lerohant városokat védett, felperzselt falvak lakosságát menekítette, fosztogató seregeket vert szét. Váratlanul bukkant fel mindenhol, csupán a csatára maradt, míg a harcban segített azokon, kiket minden remény elhagyott. Ám a győzelmi parádét sosem várta meg, nyomban továbbindult, mintha ott sem lett volna.
Jelenleg egy végvárat védett, mely ennek az országnak az egyik utolsó védőbástyája volt. A lovagok éppen kitörtek, hogy az ostromgyűrűt átvágva a nehéz mozsárágyúkat és kőhajító gépeket felgyújtsák, melyeket a messzi délről érkezett ellenség hozott magával. Yuusuke az ostrom kezdetekor egyszerűen besétált és felajánlotta segítéségét, ők pedig boldogan el is fogadták, hiszen iszonyatos erő jött lesújtani rájuk.
- Fiú! Az ostromlétrákat! - kiáltotta neki az egyik lovag a várfalról és a sorra a meredek falra kapaszkodó létrákra mutatott. Yuusuke bólintott és kezeit összecsapva elrugaszkodott, nyomában nyílvesszők és nehéz ólomgolyók hasítottak a sárba. Vagy száz kilométer per órás sebességgel rohant a szakadó esőben, át a várat ölelő falut elárasztó ellenség között, de azok nem akarták engedni, ahhoz túlságosan is vad népek voltak. Egyik hatalmas baltáját lendítette útjába, mire Yuusuke lebukott, kardjával lecsapta a lábait, miközben a masszába sejtregeneráló állapotot vezetett, így a végtag azonnal behegedt.
Ugyanekkor két másik lándzsával támadott, mire ujjait kinyújtva mintha elkezdte volna gyúrni a levegőt. Valójában a teret fogta meg a tenyerében, kitapogatta, mihez kapcsolódhat itt és most ebben a pillanatban. Ahogy megérezte a számára e pillanatban lehetséges alkalmazást, azt megformálta egy vízgömbként a tőle öt méterre rohanó ellenséges katonák között, majd összeroppantotta. Az összepréselődő vízbuborék kavitációja iszonyatos volt, a katonákról letépte a páncélt, a légnyomástól ájultan szóródtak szét.
Meglepő, hogy a mágia tulajdonképpen a tudás és a természet összhangja volt.
A varázslás lényegében ennyit jelentett, kapcsolódni a létezéshez, megformálni a térben és időben aktuálisan rendelkezésre álló lehetőségeket. Ezek a lehetőségek mindig rendelkezésre álltak, de csak ők, az érzékenyek voltak képesek észlelni. A varázslás valahol teljesen természetes lehetőség volt, de kellett hozzá egy intelligencia, így állatok nem alkalmazhatták, de ugyanígy a már tisztán tapasztalati tudományra építő emberek sem voltak erre képesek, elveszítették a szükséges, természettel való összhangból eredő alapokat.
Hatalmas erővel rugaszkodott el, valósággal szétrobban alatta a sár, ahogy negyven méter magasságba röppent a villámokkal szétszabdalt égbolton. Kardját negatív részecskékkel töltötte meg, körülötte az esőcseppek pályája elhajlott, a víz hártyákba áramlott és elektromos ívek húzódtak ki közöttük...
„Menekülj innen!"
A hang a fejében szólt, füle semmit sem hallott ebből. Nyomban elengedte a begyűjtött energiát és a faltörő kosok felé vezette, melyek ettől a kapu előtt szálkafelhővé robbantak, miközben ő lespirálozott a falra. Ám nyomban ugrania kellett, mivel az ellenség észrevette és hatalmas tüzet zúdítottak rá, így felugrált az egyik toronyra, de a míves cserepek szétrobbantak körülötte az ágyúk tüzében, így feltépte az egyik gerendát és beugrott az épületbe. Gyorsan kitört a padlásszobából, lerohant a lépcsőn miközben körülötte a tornyot szaggatták a kövek és az ólomgolyók. Ezalatt pedig próbált rájönni, kié lehet a hang, de hamar felötlött benne egy lehetőség.
- Egy Valkűr vagy, igaz? - kérdezte, mivel tudta, ilyen magas frekvenciás hanggal csak ők képesek kommunikálni ebben a régióban. A Valkűrök a kontinens egyik híres érzékeny népe voltak, az életáramlás nagy szakértői. - De miért meneküljek? Baj van?
„Csak felesleges a veszély. Nindzsa vagy, egy Shinobi. Miért jöttél ily távol a hazádtól, minek okán segíted őket? Hisz miattuk kell elhagynunk e világot."
Yuusuke kirúgta a torony legalsó, pincébe nyíló ajtaját, éppen neki az itt betört ellenségnek. Azok meglepődve ugrottak szét, ezt kihasználva nekik rontott. Elsőként a vezető, a vagy kétméteres óriás mellkasát vágta végig, miközben pördülve kerülte el buzogánya csapását.
- Gyűlölnek, félnek, igaz. De nekem megvan az erőm, hogy e gyengeségüktől megóvjam magam - sziszegte hárítva egy csapást, de annak iszonyatos ereje a boroshordók közé hajította.
„Nagy híred van. A legerősebb nindzsa család legtehetségesebb gyermeke vagy, de ezt nem ismerték föl, hisz eltitkoltad. Magányos lélek voltál, nem voltak barátaid, elrejtetted elképesztő képességeidet. Csak miután tetteid híre visszatért értették meg, mily értékes madárkát hagytak a szélbe röppenni."
A szétrobbanó hordók felfogták a becsapódást, de ő közben már a teret kavarta maga körül, hogy a bort párává hevítse, mialatt gőzéből bódító vegyületeket választott ki. Az ellenséges katonák először vakon tapogatóztak a hirtelen jött ködben, majd ahogy belélegezték, sorra kezdtek eldőlni.
- Csak a meneküléssel törődik mindenki. Önmagukkal, hogy a családok fennmaradjanak. A világ számukra semmi - suttogta, miközben áttört a gőzfelhőn, ki az udvarra. Rettenetes zűrzavar fogadta, a betört ellenség itt ütközött meg a védőkkel, néhány pedig azonnal őt szemelte ki.
„Menekülésre kényszerültünk. Ők tették ezt, ők akarták. Kiutáltak bennünket. Az emberek kivetnek maguk közül eltérőket, kiközösítenek másokat. Veszedelmesek, ránk és a világra. Mennünk kell, magukra kell hagynunk őket."
Az első egy lángoló fáklyával próbálta leütni, de ő szaltózva mögé került és szétvágta a hátát, majd a következőnek pörgésből lecsapta a lábát.
- Erről hallottam - értett egyet, miközben kardja lapjával hárított egy kar vastagságú dárdát, ami a háta mögül próbálta felnyársalni. Ugyanekkor egy vízszintes csapás is érkezett, mire felugrott, a pengére lépett és abba elektromosságot vezetve szabályosan megsütötte támadóját, aki ájultan rogyott össze.
„De... eljön még a felvilágosulás kora. Akkor jövünk vissza. Mikor az értelmük olyan szintre jut, hogy... nem üldöznek, hanem szeretnek bennünket. Mikor a varázslók és boszorkányok nem szörnyek, hanem irigyelt teremtmények lesznek. Amikor az emberi társadalom ezt eléri... visszatérünk."
Yuusuke hasba térdelt egy újabbat, kitért egy kardcsapás elől, de ekkor egy nyílvessző csapódott a mellkasába, és mivel hetven kilométeres sebességgel rohant, bucskázva csapódott az egyik árokba. Ám még végig sem csúszott a sárban, a seb eltűnt, ő pedig továbbgurulta az esést és a lendületet felhasználva kiugrott, vissza a viharos éjszakába.
- Félreértesz - mondta, de ezúttal hangja más volt. - Kezdetben én is... ezért jöttem. Hogy amivel születtem, másokat segítsek. Hogy megóvjam azokat, kik hozzám mértem erőtlenek, de...
Egy ló vágódott el előtte, a lerepülő lovagot éppen csak át bírta ugrani, de közben már égette is porrá a hatalmas ostromgépet, mely ekkor tört be a falon. Katonák özönlöttek a nyomában, így ezek felé rúgta magát és az elsőt iszonyatos erejű csapással fogadta.
„Akkor hát miért küzdesz? Hiszen most nem alkalmas, még nem okos az ember. Harcod így felesleges, most még az."
A páncélos lovagok egyként vetették rá magukat, de ő a faltörő kos alá gördült, szétvágta a jobboldali kerekeket, mire a szerkezet oldalra dőlt és gördülve végigsöpört a hasadékon. Yuusuke kiugrott, lebukott egy vízszintes csapás elől, eltört egy nekiszegezett dárdát, majd ahogy egy védő lovag lecsapott néhány rátámadó ellenséget, együtt fordultak meg, de ő ezúttal a sárba vágta karjait és a vizes földet megkavarva óriási sárörvényt gerjesztett. Közben pedig válaszolt, meglepően szelíd hangon.
- A háborúk végtelen körforgása... soha nem ér véget. Az ember ilyen. Nem tudjuk megállítani. De lehet... egy napon, sok száz év múlva, mikor a tudomány elég magas szinten lesz... akkor megtehetjük. Mert a tudás maga nem állítja majd meg a háborúkat, de ha akkor visszatér fajtánk, együtt... varázserő és technika... elhozhatják a békét.
A sárörvény szabályosan beborította az első támadóhullámot, de ő máris a magasba szökkent, fel a legközelebbi bástyára, melyet már részben elfoglaltak. Ujjai ezúttal körkörösen mozogtak, egy tornádót gerjesztett, melyet pozitív töltésű vízcseppekkel töltött meg, így ezek vonzani kezdték a mindenfelé heverő törmeléket. A tornádó elnyelte ezeket, így egyfajta hatalmas darálóvá vált, mert bármin átsöpört, azt a belsejében közel hangsebességgel pörgő sziklák és fémdarabok szaggatták cafatokra.
„Elhozhatjuk a megváltást? Lehet. De tudd, visszatértünk nem hirtelen történik majd. Talán nem is lesz jele. Talán csak majd a háttérből segítjük az embereket, változtatjuk meg gondolataikat a világról. Ahogy az elfogadásunk nő az értelemmel, úgy lesznek egyre készebbek ismét együtt élni velünk. De... ha ezt érted, miért vagy itt?"
Yuusuke megtorpant. Hagyta tornádóját, hogy lefújja a bástyáról az ellenséget, csak az ostromgépeiket és létráikat darálta be. Észak felé fordult és a villámok fényében észrevette a természetellenesen sebesen szálló virágszirmokat. Azok átröppentek a csatamező füstös, forró légterén és elé érve kavarogni kezdtek, pillanatokkal később egy karcsú lány sziluettjét kirajzolva elé. Yuusuke tudta, a hang tulajdonosának lelke az, mely testétől ideiglenesen elszakadva e formában jött elé. Nyilván elérték érzései. Leszegte a fejét.
- A harc... rettenetes dolog. Fájdalmas. Borzalmas.
„Igen, emlékeid sok csatát hordoznak. Ezért bízol hát a jövőben?"
- Tudod, mi a harc? - kérdezte, végigtekintve az alant tomboló csatamezőn.
„Szörnyűség. A legrosszabb..."
- Pontosan - vágott közbe. - Elindultam, hogy erőmmel megváltsam a világot. És harcoltam. Harcoltam éjjel és nappal, sosem öltem meg senkit, csupán elvettem képességüket, hogy tovább harcoljanak. De... hibáztam.
„Hisz oly sokakat mentettél meg! Hány millióan köszönhetik életüket tetteidnek? A varázslók világában is hős lettél!"
- Harccal nem lehet megváltani a világot. Sokan mondták ezelőtt. Hittem én is egy időben. Tévedtem.
„Hogyan? Akkor hát..."
- Van, hogy harc nélkül nagyobb a veszteségünk, mintha küzdenénk. Csakhogy a harc, ami maga a hiba, nem hozza el a megoldást. Tűz ellen tűz. Ám mivel a hiba maga, hát... része annak is. A megoldásnak. Ez az ellentmondás. Szükséges rossz része, melyet szerencsére sokszor el lehet hagyni. Elhagyni, ha az emberi értelem éppen győzedelmeskedik.
„Akkor miért harcolsz tovább?"
Yuusuke elmosolyodott, tekintete lassan felemelkedett. A szirmok alkotta lány pedig döbbenten meredt a vidám, gyermekien mosolygó arcra.
- Mert erre vagyok képes. Ekkora erő, mellyel születtem, pazarlás lenne, ha nem használnám fel, ám tudatom gyenge emberi, így ha magamra használnám, vagy mások tanácsára, a körforgásba kerülne. Még gyerek vagyok, alig 17 éves, így nem merek dönteni erről, így... arra használom, amiről tudom, biztosan helyes. Ha nem vagy bizonyos benne, mit tegyél valami veszélyessel, mint az erőd vagy tehetséged, nem érdemes bizonytalanba kezdeni vele. Hát, míg fel nem növök hozzá, használom így, egy olyan gondolatot követve, mely minden oldalról, minden vélemény szempontjából helyes. Mert életeket megvédeni, legyen az ember vagy más élőlény helyes, nem igaz?
„Igen, de... nem pazarolod el tehetséged? Az életed?"
A fiú erre zavartan, nevetve túrt a hajába.
- Tudod, magányos voltam, bárhogy akartam, sosem tudtam része lenni a családomnak, képtelen voltam barátot szerezni. Ez volt az én... negatív terhem. Hiába volt ez minden vágyam, lehetetlen érzésnek tűnt kitörni a magányból. Aki jól harcol, aki képes a csatamezőket uralni, nem lehet egy időben emberi. Mert a háború embertelen. A háború a farkasok világa. Csupán a harc, a pusztítás tudománya volt az, miben ösztönösen jó voltam. Nindzsa mestereim ezt ki kívánták használni a klán javára, ám ezzel... a háború örök körfolyamatába csatlakoztam volna. Erőmmel elismerést és szeretetet érhettem volna el, miközben csatlakozom a körforgásba. De... ezen az áron nem akartam vágyamat. Valaki, aki csak erő által érheti el az emberséget... nem akartam lenni. Egy világ, melyben ez helyes, számomra távoli.
„Míg nem nősz fel ahhoz, amit birtokolsz, csupán azt teszed vele, mi bizonyosan helyes?"
- Mindenkinek van egy negatív terhe. Valami árnyék, valami hibás önmagában. A... rossz oldala. Számomra az, hogy ösztönösen minden a kezemre áll, mi pusztít. Hogy a halál hívője lehetnék. Ám ha ezt a negatívot nem hagyjuk elhatalmasodni, hanem belekapaszkodunk, nem engedjük, hogy tévútra vigyen, hanem megtaláljuk, miképp élhetünk együtt vele, csatolhatjuk lényünkhöz... akkor, ha más nem, egy olyan jövőt segít megalkotni, melybe talán a varázslónép is vissza kíván majd térni. Ha úgy élek, hogy még a legrosszabb esetben is másokért tettem valamit, ha nem is érek célt, már nem követtem el hibát, nem igaz?
„Ez hát a te utad?"
A fiú hevesen bólintott.
- A mesterem egyszer azt mondta: „Mindenkinek azt az utat kell járnia, melynek kedveli kanyargását, de egyben alkalmasak reá lábai". Én a harcban vagyok jó, hát azon keresztül igyekszem jobbá válni. Ez nehéz út. Van ki a táncban, az éneklésben, mások megsegítésében, tanításában találja meg az utat. Ám legyenek egymástól bármilyen eltérőek, minden út ugyanoda vezet, ha azt helyesen járjuk. Egy öreg táncmester és egy harcművész hasonlóan csodásan mozog, ha más ösvényt jártak is végig.
„Megtalálni, miképp teheted hátrányodat is előnyöddé?"
- Tudod, mi emberek furcsák vagyunk. A negatív dolgok sokszor jobban hatnak ránk, mint az örömteli történések. De ezek vagy elemésztenek bennünket, vagy megkapaszkodunk erős szelükben. Számomra e negatív csak a háborúban érvényesülhet. Békében nem bontakozhat ki e rettenetes adottságom. Hát itt vagyok. De a csatamező, bármilyen rettenetes hely is, tele van olyanokkal, kiknek szörnyűségem éppen az örömteli történés lehet. Senki sem haszontalan vagy rossz születésétől, bármit hordozzon is magával. Ahogy dönt, az teszi azzá.
A bástya az egyre újabb sorozatoktól megremegett, a falak szétrepedtek, a gerendák megroppantak és az alapzat iszonyatos dübörgéssel összeomlott. A mennydörgésszerű robajba a föld is beleremegett, de legrettenetesebb a hatalmas por és kőtörmelék felhő volt, mely ősállatszerű morajlással terjedt körkörösen és nyelte el a harcosokat.
A sziromlány nem szólt. Az összeomló bástya porfelhőt emelő örvénye az ő ideiglenes testét is szétkavarta, de mielőtt megszakadt volna a kapcsolat, még látta a fiút, mielőtt elnyelte a por.
Mosolygott.
A harc öröm volt számára, ám nem a pusztítás okán, hanem mert uralta, hogy erre született, így ebben fájdalmak helyett helyes lényét adhatta a világnak. Ösztönei az élet útján vezették, így legszörnyűbb ajándékát sosem engedte a világ terhére lenni.
E gondolat valahogy... felvidította. Mert megértette, mennyi csata várja még, mielőtt a világot megtapasztalva visszatér hozzájuk, útja e szakaszának legvégén. A felismerés pedig az ő arcára is egy halvány mosolyt csalt, ahogy valódi testébe visszatérve egy hirtelen mozdulattal elindult a távolban füstölgő végvár felé. Csatlakozni akart hozzá.
E fiú világa érdekelte.