Végy mintát a jóból! - A jó út? Avagy felnőtté lett gyermek léptek

Évszám
2013
Beküldő
Szabó Zsuzsanna

Végy mintát a jóból!

Mondják! Önök meg tudnák mondani melyik a helyes út? Melyik, amin egy gyermek kezét kell fogni, majd lassan elengedni? Nem hiszem, hogy meg tudnák mondani. Én magam sem tudom csak sejtem. Emlékezzenek vissza arra, ahogyan az édesanyjuk szoknyája után nyúltak az első óvodai napon. Emlékezzenek, hogy onnantól már némileg maguk alakították az életük azon apró mégis jelentős részét, ami később a legnagyobbá és legfontosabbá nőtte ki magát. Talán azon a napon indultak igazán az életbe, hogy felfedezzék és végig járják azt.

Elmesélek egy történetet. Egy lányról, aki szerette az embereket. Mindenkihez odaszaladt, akit érdekesnek talált. Akkor minden és mindenki érdekes volt. Sokan szerették a vidámsága és az életkedve miatt. Ő is pityergett mikor az édesanyja az óvodában hagyta, de mikor érte ment, hogy haza vigye a kicsi nem akart menni. Valami érdekeset talált. Rájött vannak dolgok, amiket egy maga is megtehet. Rálépett egy kis ösvényre, amin elkezdett bandukolni. Egy egyre nagyobb világot látott. Tudásszomj, kíváncsiság, makacsság. Ezek voltak azok a tulajdonságai, amik mindenhova végig kísérték. 

Ahogy egyre cseperedett már nem csak érdekes embereket látott. Sok különböző arcot és sokfajta életet. Ő sem volt tökéletes, ahogy senki sem. Volt azonban egy pár ,,hibája” amik miatt egyre kellemetlenebbül érezte magát. Talán egyikről sem tehetett, de az emberek mégis kerülni kezdték. Bántották, de ő makacsul tűrte a szidalmazásokat. Voltak barátai, akikkel játszhatott. Szerette őket. Mindig volt egy kedves szavuk hozzá. Valami történhetett. Egyre kevesebben mosolyogtak vissza rá, majd egyre többen bántották szóval és tettel is. Nem értette. Mit tett? Mi volt az, amivel megbántotta azokat, akik szidták? Nem kapott rá választ, még ha meg is kérdezte. Egyszer csak valaki válaszolt neki. Egy duci kisfiú, aki nem lehetett több tizenháromnál. ,, Mert te nem vagy való másra csak arra, hogy szórakozzanak rajtad.” Még több kérdés merült fel. Mivel szórakoztatja őket? 

Teltek az évek már ő is annyi idős volt, mint a fiú egykoron. Az ösvény, amin járt pedig hatalmas úttá lett, de nem egy ragyogó világ volt előtte. Egy pusztuló, sötét táj, amit csak kevesen ismertek. Magány. Egyetlen útitársa ez a keserű érzés. Boldogságot már nem talált mindenben. Búvóhelye egy szép hely volt. Ott nőtt föl, élt, ott tanított édesanyja is sokáig. Egy mesebéli kastély. Minden ösvényt ismert a kis erdőben, minden rejtekajtót az épületben. Biztonságot adó madárfészeknek érezte. Sok ember élt arrafelé. Kedves volt számára az a hely. De bármennyire szerette nem lehetett ott mindig. Az iskolába muszáj volt mennie. Minden nappal egyre fájdalmasabban látta a holnapot. Felmerült benne egy kérdés. Mitől jó az ember? Hiszen őt állandóan selejtnek titulálták. Mi is az a jó? Valamire emlékezett, de már nem tudta volna megmondani mire. Van olyan még, hogy jó? Kételkedett. 

Talán az emberek között a gyerekek a legkegyetlenebbek és egyben a legérzékenyebbek. E kettő tulajdonság pedig hatalmas káoszt tud teremteni. Hisz míg az egyik szórakozik, a másik már kezdi elveszíteni az életbe való hitét. Nem érdekli őket a ,,jó” mert mi szükség rá ha a magunk urai akarunk lenni. Kis királyok, királynők, akik bármit és bárkit leigáznak, csak hogy ez ne velük történjen meg. A rosszat sem ismerik, mert ha nincs jó nincs rossz sem. Megtagadják. Csak ők vannak. Csak az ego fogalma, amit még képtelenek értelmezni.

A lány kopár útja folytatódott. Soha nem állt meg, de vissza-vissza nézett a régi kis ösvényre. Milyen jó volt még akkor, azon az erdős kis utacskán. A sok izgalommal és új dologgal. De azok az idők elmúltak, mégsem engedte el őket. Nem látta azt a jövőt, amiben ő is benne van. Csak a múltat és a visszataszító jelent. Megállt. Feladta, de mégis megkérdezte: Mi a jó az életben? 

Megcsapta őt a halál szele. Az a sötét érzés, amitől mindenki retteg. Valami szólt, vagy csak ő érezte. Nem várta meg a fekete leplet, amit rá akartak teríteni. Lépte újra megindult azon a romlott, élettelen földúton. A makacssága szólította és mozdította meg őt. Valami eszébe jutott, amit még régen mondtak neki. ,,Az élet ajándék, amit meg kell becsülni. Egy út, amin végig kell járni és a célig a jóra formálni, hogy annak végén visszaemlékezhess. Az életcél pedig a megbánás nélküli lét és az emlékek.”

Könny csordult le már az így is sokszor könnyáztatta arcán. Mégis most újra mosolyra görbültek az ajkai s makacsul villant a szeme. Lassan de biztosan haladt előre. Otthagyta azokat, akik nem értették meg és oktalanul bántották. Félve, de talált magának egy új iskolát és vele együtt egy mentő angyalt, még ha nem is hitt Istenben. Egy angyalt látott szárnyak nélkül. Ő maga volt minden jóság, amit az elmúlt idők alatt nem talált. Segített neki. A lány rájött volt még egy fény, aki segítető kezet nyújtott. Egy kéz, amit régen elengedett az óvodában. Az édesanyja volt az.

A két nő mindig mellette állt mikor már a tinédzser éveit taposta. Béke és nyugalom szökött a kis világába. Az úton, amin járt már nem volt keserű menni. Körülötte mező, zsenge, zöld fűvel és tarka bimbódzó virágokkal. Az út még rögös volt néhol a család és az emberek néhai viszályától, de már képes volt vele élni. Rájött mi a jó. A jó maga a világ, maga az élet és maga az ember. Az ember jó, még ha a rossz néha el is uralkodik rajta. Jó és rossz. A világ ebből a kettőből áll, de mégsem csak az egyik és csak a másik.

A lány megtalálta a jót, rájött mit kell tennie, hogy ő maga is ,,jó” legyen. Ő is ki fogja nyújtani a kezét, ahogy felé nyújtották, amiért ma boldog lehet. Végy hát mintát a jóból és lépj makacsul, hisz ha példát mutatsz, akkor mások is lépni fognak. Legyetek hát egyre többen, mert az ember csak ezzel tudja tökéletesíteni akár egy kicsit is a világot. Lépjünk rá a helyes útra, amin az ártatlan gyermekekből jó felnőttek, s vének lesznek. Az út véget ér, kis mezővel, tóval s gyümölcsös ligettel, ahol a fáradt vándor megpihenhet.