Vezérlő értelem

A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.

Önök érezték már úgy, hogy az élet teljes súlyával magukra nehezedik? Mintha minden és mindenki ellenük fordulna?

Biztos ismerik a mondást, hogy a baj csőstül jön.

Én nemcsak hogy ismerem, de meg is tapasztaltam a saját bőrömön ennek a mondásnak az igazságát. Eleinte valóban úgy véltem, lesújtanak a gondok.

Mintha elárasztott volna a balszerencse, vagy megátkoztak volna.

Ezért futottam. Amikor már sok volt a rosszból, el akartam menekülni a gondok elől.

De sosem lehet elfutni. Valóban szembe kell nézni a nehézségekkel; mert attól még hogy elfordulunk tőlük, azok nem tűnnek el maguktól. A gondot úgy kell felfogni, mint egy próbatételt vagy csatát, amit meg kell nyerni. Én éppenséggel menekülés közben világosodtam meg ezzel kapcsolatban. Azelőtt viszont más nézeten voltam:

Hogyan is lehetne szembenézni a problémákkal, ha közben a tonnányi teher alatt felőrlődik az ember egyénisége, akaratereje?

Kezdjük az elejénél.

Egy évvel ezelőtt tragikus esemény sújtotta a családomat. A szüleim meghaltak egy balesetben.

Engem, a huszonkét éves Kiss Miklóst, és tizenhárom éves öcsémet itt hagytak, hogy a magunk lábán boldoguljunk az élők világában.

Nem volt senkim, akire támaszkodhattam volna. Nekem és az öcsémnek egyetlen élő rokonunk sem volt egymáson kívül.  

A szociális támogatás alig volt elég a számlák fizetésére. Dolgozni kezdtem. Egy áruházban kaptam egy rosszul fizető takarítói munkát.

Emellett pedig egyetemre jártam.

A családi tragédia után azonban már egyáltalán nem ment olyan fényesen a tanulás: mivel sokszor reggeltől késő délutánig előadásokon ültem, este pedig mehettem robotolni, nemigen maradt idő átlapozni a tananyagot.

Fogalmam sem volt, mikor aludtam utoljára hat óránál többet. A szabadidőm a nullával volt egyenlő.

A szünet nélküli hajtástól gorombább és nyűgösebb lettem. Talán emiatt egyre kevésbé jöttem ki az emberekkel. Szerettem volna tudni, vajon közelebb kerülhetnék-e másokhoz, és ha igen, hogyan?

Jó nekem az, ha továbbra is játszom a magányos harcost? Nem volna jobb egy közösségbe tartozni, és annak soraiban küzdeni meg a gondokkal?

Akkor úgy vélekedtem: nem! Egyedül könnyebb. Ha több embert engedek az életembe, akkor csak több felelősség hárul rám, több problémával. A szakadatlan robotolás miatt úgy éreztem, elenyészik az egyéniségem, az emberségem, és egyre kevésbé hittem, hogy létezik igazság és valódi jóság!

Ám a java még csak most jött: kipurcant a laptopom. Az ördög tudja, mi romlott el benne, de minden erőlködésem, hogy megjavítsam, kudarcba fulladt.

Ugyanazon a héten, második csapásként, valóban mintha átok ülne rajtam, megbetegedett az öcsém. Elvittem orvoshoz. A doktor diagnózisa szerint csúnya torokgyulladása volt. Felírt neki egy antibiotikumot, ami elöli a kórokozót, ám... a gyógyszer pénzbe kerül.

Méghozzá sok pénzbe a saját anyagi kereteimhez képest. Hála az égnek meg tudtam volna téríteni ezt a kiadást, ugyanis félreraktam pár ezer Forintot direkt az ilyesfajta szükség-helyzetekre.

Csakhogy azt nem kalkuláltam bele, hogy a laptopom felmondja a szolgálatot, és a megjavíttatására is költenem kellene. Ez azért volt olyan fontos, mert közeledett a vizsgaidőszak, amihez egyszerűen nélkülözhetetlen volt a laptop, a benne tárolt információk miatt.

Persze nem volt kérdéses, hogyha muszáj, akkor az öcsém egészségét választom, nem a magam érdekét. Mindezt azért kellett közölnöm, hogy érhetővé váljon, ami ezután következett.

 

Amikor egy este az áruház főnökének az irodáját takarítottam, egy kulcsra bukkantam a padlón. Először fel akartam rakni az íróasztalára, de egy furcsa ötlettől vezérelve végül inkább zsebre tettem. Pár perccel később odajött hozzám a főnök, és megkérdezte, hogy nem találtam-e egy kulcsot, ami a szekrényéhez passzol, mivel ő nem találja.

Azt hazudtam: nem. Akkor még nem tudtam, mi lehet a szekrényben, de már rászántam magam a bűnre.

Másnap kora hajnalban, öt óra tájt felkeltem. Volt egy rozzant, öreg robogóm, amelyet alig-alig használtam.

Felpattantam rá és elindultam az áruházba. A legrövidebb úton, egy erdőn keresztül mentem. Jó húsz perc alatt beértem.   Amint azt sejtettem, a főnök még nem volt benn az irodájában. Sorra kipróbáltam a szekrényeken a minap talált kulcsot, míg az egyikbe bele nem illett, és ki nem nyitotta.

Beleturkáltam kesztyűvel és egy vékony köteg húszezres akadt az ujjaim közé, az irat és szerződéshalmok mögött. Ránézésre négy- ötszázezer Forintnak saccoltam. Elvakult mohóságomban arra nem is gondoltam, hogy esetleg aktiváltam közben egy néma riasztót, vagy a kamerák felvehettek.

A zsákmányt zsebre vágtam, és amilyen gyorsan jöttem, olyan hirtelen el is tűntem az áruházból. Mire ocsúdni kezdtem, hogy egyáltalán mit tettem, már sebesen robogtam a hepehupás erdei úton.

De nem remélhettem, hogy ilyen simán megúszom. A robogó hirtelen lerobbant. Megálltam. A gyújtás már korábban is vacakolt. A járgány, akárhányszor is próbáltam újraindítani, némi köhögéssel felelt, és az istenért sem indult el. A tettenérés kockázatától rettegve minél gyorsabban tovább akartam állni. Ezért - mivel a robogót a bokáig érő homokban hazáig tolni egy tortúra lett volna - úgy döntöttem, elrejtem az út mellett a bozótosban.

Jól megjegyeztem magamnak a helyszínt, hogy legközelebb könnyen megtaláljam a robogót. Ezt követően bosszankodva, ám hatalmas pénzösszeggel a zsebemben gyalog folytattam az utat az erdőn át.

 

Ahogy a félhomályos erdei úton baktattam, szinte még mindig egyfajta önkívületben voltam, mint amikor véghez-vittem a lopást: többször meg kellett tapogatnom a farzsebemben a pénzköteget, hogy megbizonyosodjak, tényleg megtettem-e.

A pénz ott volt. A lebukástól való rettenet mellett ujjongó érzéssel töltött el, hogy ez a pénz kihúzhat a bajból. De legalábbis enyhítheti a megélhetési nehézségeinket.  Az izgalom (vagy a gyávaság) hatására hirtelen rohanni kezdtem.

Amikor azonban már a rohanástól alig kaptam levegőt, le kellett állnom, hogy kifújjam magam.

Amíg lihegtem, körülnéztem: kijutván az erdőből, az út hatalmas szántóföldek között vezetett végig. Keleten már pitymallott.

A hegyek távolban kékellő vonulata úgy nézett ki, mintha egy hason fekvő óriás szabálytalan, rücskös hátgerince volna.

Tovább gyalogoltam. A csendben mindössze a természet zenéi hallatszottak. Az én elmém is lecsendesedett. Egyfajta nyugalom szállt meg. Ebben a nyugalomban szemlélődtem alapos részletességgel. Az út két oldalán elterülő földeken kukoricák ágaskodtak, magasabbak, mint én.

Egyszer átléptem egy komótosan mászó szarvasbogár felett, és valami repdeső rovar koccant szemből a homlokomnak. Egy bokor fölött verebek cikkcakkoztak, egymással kergetőzve. Egy útszakaszon vöröshangyák masíroztak keresztül. Lábaim csattogó zajára pedig legelészgető szöcskék pattogtak széjjel az útszéli fűből.

Ezekkel, és még számos egyszerű jelenettel találkoztam. Efféle apró csodák együttes hatására döbbentem rá:

Ha közeledni próbálunk a természethez, annak a legjobb módja, ha kimegyünk egy csendes erdőbe vagy akár egy parkba; bár még ez sem feltétlenül szükséges, hiszen a természet ott van mindenben: a rovarok búgásában, a szél sóhajtozásában, a levelek zörgésében, a madarak énekében vagy éppen panaszkodó károgásában...

Az élet így is túl rövid ahhoz, hogy eleget csodálhatnánk a természet jelenségeit. Néha valóban meg kell állni néhány percre, hogy élvezzük a szépségét, nyugalmát.

Már több mint egy kilométert megtettem a robogómtól, amikor egy futó tűnt fel az úton. Legnagyobb meglepetésemre a futó pedig nem más volt, mint Norte Viktor, annak az áruháznak az igazgatója, ahol takarítottam, és akit alig fél órája kiraboltam.

 

Képzelhetik, hogy megijedtem! Erős vágyat éreztem, hogy én is megforduljak és elrohanjak vissza, ahonnan jöttem, hiszen az a benyomásom támadt, hogy a fickó engem akar elkapni. De végül mégiscsak maradtam a helyemen.

Előttem pár méterrel viszont a főnök hirtelen összecsuklott. Úgy tűnt, megsérülhetett. Valószínűleg kiment az egyik bokája, mert képtelen volt talpra állni. Erőt vettem magamon, és odamentem, hogy felsegítsem.

- Köszönöm... - hálálkodott Norte.

- Nem kell megköszönni, - mondtam - megbír állni a lábán?

- Azt hiszem, nem. - Megkérdeztem, milyen messze van a legközelebbi település, mire azt felelte, úgy fél kilométerre. Megegyeztünk, hogy eltámogatom addig, mivel mobiltelefon éppen egyikünknél sem volt, így segítséget nem hívhattunk.

- Milyen kicsi a világ - szólalt meg Norte - Maga az a takarító. Tegnap találkoztunk.

- Igen, uram. - bólintottam, és nyeltem egy nagyot. Egy lábon botladozva jött, vállamat átkarolta; így haladtunk lassan a szántóföldek között.

Norte beszélni kezdett.

- Tudja, amikor csak tehetem, futva, az erdőn keresztül megyek be dolgozni. Maga régóta takarít az áruházban? - azt feleltem, nem, fél éve vagyok önellátó. Ezzel rám terelődött a szó. Atyáskodó hangon biztatott, hogy meséljek a gondjaimról.

- Nem gondolt még bele, Miklós, hogy ha esetleg több emberi kapcsolata lenne, az segíthetne a gondjai leküzdésében?

- Elegem van az emberekből. Én afféle... magányos játékos vagyok. - felmérgesített a kérdése, de egyúttal éreztem, hogy igaza van.

- Valaha én is azt hittem, hogy az vagyok. - sóhajtotta Norte. - De azt be kell látnia, hogy sok előnnyel jár, ha tagja egy közösségnek és csapatjátékos.

- Nem feltétlenül. - tiltakoztam - Nincs zavaró tényező, nincs másokkal szemben felelősség, és a magam ura lehetek...

- Ugyan - csóválta fejét mosolyogva Norte - Mindig kell vállalnunk valamennyi felelősséget. És különben attól még, hogy egy közösség tagja, nem válik meg egyéniségétől. Attól még lehet a maga ura.

- Kétlem, hogy a közösségbe való tartozás kihúzna engem a pöcegödörből.

- Pedig igazán sok előnye van. A tagok vigyáznak egymásra, segítik egymást... ha a közösség jó, akkor az ember számíthat a társaira. - magyarázta a főnök, miközben tekintete elrévedt a messzeségben. A szavaira eszembe jutott, amikor kisgyerekként vízilabdáztam. A nyári edzőtáborra nem volt elég pénzem, de a csapattársaim összedobták a szállásom költségét. Így le tudtam utazni velük.

Az emlék kissé fogékonyabbá tett Norte érveire. De még így is kiszaladt a számon egy gúnyos megjegyzés:

- Lehet, hogy igaza van. De az anyagi nehézségeimet akkor sem oldaná most meg egy baráti sörözés. - némi hallgatás után kifakadt belőlem az őszinte kérdés: - Maga szerint mégis hogyan lehetne emberként legyűrni a problémákat, ha a világ, amiben élünk, ilyen embertelen?

- Mondja, hallott már Marcus Aureliusról?

- Igen - feleltem értetlenül - Hogyan jön ide Marcus Aurelius?

- Ő inkább úgy él a köztudatban, mint római császár, és nem úgy, mint filozófus. Szerinte - folytatta - minden a mi ítélő-képességünktől függ. Egyéniségünk, vagy ahogy ő nevezte, a vezérlő értelem az egyetlen tulajdonságunk, ami a szó szoros értelmében a miénk. Vagyis bármi történik magával, az egyéniségét, ember voltát nem veszítheti el. De magán múlik viszont, hogy hagyja-e, hogy a külső események megzavarják a vezérlő értelmét.

Hadd idézzek magának valamit Marcus Aureliustól...

Kellett neki egy kis idő, mire eszébe jutott:

[1]„Mindenben, ami bánatot okoz neked, jusson eszedbe a következő alapigazság: nemcsak, hogy nem szerencsétlenség, ami történt, hanem olyasmi, amit derekasan elviselni egyenesen szerencse."

„Ha én nem fogom fel rossznak, ami velem esett, akkor semmi baj nem ért. Márpedig tőlem függ, hogy ne fogjam fel annak."

Csönd követte az idézeteket. Kis gondolkodás után így feleltem:

- Magának biztos nem voltak ilyen természetű gondjai. Könnyű így idézgetni.

Norte elmesélte, hogy szegény családi sorból származott. A maga erejéből érte el mindazt, ami most az övé volt.

Átgondoltam a szavait. Elszégyelltem magam. Főleg, miután a farzsebemben a tőle lopott pénzköteg lapult.

- Hogyha tényleg létezik, mégis hol van a jóság, az igazság? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Nézzen körül Miklós! Nézzen magába! Marcus Aurelius azt mondta, egy igaz érték van: „úgy élni le életünket, hogy még a hazugokkal, csalókkal szemben is jóindulatot tanúsítunk." Másrészt: „alkalmazkodj a sorsod által osztályrészedül adott körülményekhez és az embereket, akiket társul kaptál, szeresd igazán, őszinte szeretettel."

Ekkor értettem meg, hogy a jóság, igazság és szépség, amit úgy kutattam ebben a zavaros világban, igazából ott van a természetben és bennünk, emberekben.

Igen... azt hiszem, a jóságot elsősorban magunkban kell keresni.

Mert ugyanazt a jóindulatot és szeretetet kapjuk vissza, mint amit másokkal szemben tanúsítunk. Ebben nyilvánul meg az igazi szépség és jóság. Mi, az emberek vagyunk ezen értékek kulcsa.

A veremből, amibe beleesünk, ugyanolyan pozitív elhatározással kell kimászni. A gondokat vasakarattal, és lelki harmóniával kell megoldani.

Kihúztam a zsebemből a pénzköteget, és odaadtam Norte Viktornak, jogos tulajdonosának.

A férfi hosszan nézett a szemembe, mielőtt átvette.

- Büszke vagyok magára. Reméltem, hogy jobb belátásra tér. - elengedte a vállam, és meghökkenésemre saját lábára állt.

A meglepetéstől sokáig csak tátogni bírtam.

- Tudta...?

- Már elsőre, amikor hazudott a kulcsról. A biztonsági kamera felvételén láthattam, ahogyan a zsebébe dugta.

- Honnan tudta, hogy erre...

- Véletlenül akadtam össze magával. De azért jobb így, hogy sikerült jó útra térítenem... különben a rendőrségnek kellett volna beavatkoznia.

- Lecsukat?

- Nem. Segíteni szeretnék magán. - A tenyerembe nyomott két darab húszezrest. - Bölcsen használja fel.

Olyan szeretettel néztem erre az emberre, mintha a saját apám lett volna: és nem elsősorban az anyagi segítség miatt, hanem azért, mert ráterelt a helyes útra.

- Köszönöm...

Az életet meg kell becsülni.

Az ember feladata ebben az egyetlen életben, amit élhet, az, hogy leküzdje az eléje háruló akadályokat, néha fáradságos munkával, és a jóságra, igazságra törekedjen. Hiszen ezáltal nem csak magát, hanem a világot is jobbá teheti.

 

[1] A történetben szereplő idézetek a Marcus Aurelius elmélkedései című műből származnak, és Huszti József fordítási.