Évszám
2010
Beküldő
Tomesza
- Feketemosogatóóó! - üvöltött a szakaszvezető, miközben rám mutatott, majd Szántó Ferire, a mellettem álló, álmos tekintetű bakára.
- Parancs! - feleltünk szinte egyszerre.
Mindkettőnket fél évvel ezelőtt hívtak be sorkatonának, így jól ismertük a hadtápszolgálatok hajnali eligazításainak légkörét. A meglehetősen gorombán és kurtán közölt utasítás emberi nyelven azt jelentette: a mai napon a szakácsok zsíros, odaégetett fazekait, és egyéb főzőeszközeit kell tisztára mosnunk.
Tudom, „feketemosogatni" nem tűnik igazán kívánatos elfoglaltságnak. Én mégis azt mondom, semmivel sem rosszabb munka ez, mint bármi más. Sőt, akár még meg is lehet kedvelni, minden csak a hozzáálláson múlik.
Ferivel elhatároztuk, hogy mindenképpen jól fogjuk érezni magunkat - aznapra kincskeresőkké válunk. Valódi örömmel kapargattuk a kondérokra rakódott ételmaradékot, és szinte nem is éreztük a mosogatólé kellemetlen szagát, mert kizárólag a végeredményre figyeltünk. Már az elejétől kezdve a drágakövek gyanánt csillogó, tiszta edényeket láttuk lelki szemeink előtt.
Addig nem is volt baj, amíg a "kincs" felszínre hozatalával foglalatoskodtunk, és sorban „bányásztuk" elő a ragyogóbbnál ragyogóbb lábasokat. Elérkezett azonban a pillanat, amikor azt mondhattuk, az egész „bányát" sikeresen feltártuk. Vége lett az aranymosásnak, jobban mondva az aranymosogatásnak.
Amint megszűnt az elfoglaltság, Feri ismét a semmibe nézett azzal a bánatos szemével. Az utóbbi időben egyre gyakrabban láttam ilyennek. Eddig, ha ennek okáról kérdeztem, rendszerint azt válaszolta: "Nincs semmi baj, csak elgondolkoztam."
Most faggatózásomra elmondta: öt hónapja nem volt otthon. A felesége és a két gyermeke nagyon várják már haza, és ő is rájuk gondol éjjel-nappal. A felettesét, Kőhalmi hadnagyot, akit mindenki csak érzéketlenségéről és szadista természetéről ismert, persze mindez cseppet sem hatotta meg. Hiába is könyörgött neki hétvégi eltávozásért vagy néhány nap szabadságért.
Szegény fiú, nyilván rettenetesen elkeseredett volt, hiszen egészen meghökkentő ötlettel állt elő.
Odament a kukához, ami az ajtó mellett állt. (Egy nagyméretű, fém gyűjtőedény, amelybe az ételmaradékot kapartuk.) Jobb kezével felemelte a tetejét, és a balt odatartotta mintegy a kuka szájához. Jelezte a mozdulatot, és közben mondta is, hogy ha a tetőt rácsapná valaki a csuklójára, akkor biztosan eltörne.
- Saját magamnak viszont nem merem... - itt tartott egy kis szünetet, mintha azt várná, hogy közbeszólok. - De ha te megtennéd?... - folytatta, miközben kérdőn rám nézett. - Törött csuklóval már kénytelenek lennének hazaengedni betegszabadságra.
- Szóval, azt kéred tőlem, törjem el a kezedet a kuka fedelével? - figyeltem az arcát, hogy vajon tényleg komolyan gondolja-e.
- Pontosan azt. Nem maradt más választásom. Már nem bírom tovább...
Láttam rajta, hogy nem viccel. Én azonban biztos voltam benne, ilyen „segítséget" nem adhatok. Elmondtam neki: ezt azonnal verje ki a fejéből, mert nagyon rosszul is elsülhet a dolog. Talán soha többé nem tudná teljes értékűen használni a kezét.
Ezzel persze nem segítettem rajta. Néztem fájdalmat sugárzó arcát, és egyszer csak eszembe jutott egy történet.
- Figyelj, most van egy kis időnk, hiszen készen vagyunk a munkával. Elmondok neked egy különös mesét, melyet egy idős tisztelendő atyától hallottam. A hadifogság borzalmai között élő fogolytársainak segített vele. Neked is erőt adhatna.
- Talán igazad van - mondta kis idő elteltével. - A mosogatás is sokkal élvezetesebb lett a te kincskereséses ötleteddel - egy pillanatra halvány mosoly suhant át az arcán, én pedig elkezdtem a történetet:
*
Egy fiú, aki hozzád hasonlóan kilátástalannak érezte a helyzetét, elment a közeli erdőbe. Egyedül akart lenni. Valami azt súgta neki, a fák csendje, mint egyfajta szivacs, magába szívhatja temérdek fájdalmát. Mikor már úgy gondolta, hogy senki sem hallja, torkaszakadtából üvölteni kezdett: Nagyon fáj!... Nagyon fáj! - hangzott a kiáltás újra és újra.
Ettől kissé megkönnyebbült a lelke, de a testében még mindig kínzó feszültséget érzett, ezért őrült rohanásba kezdett. Mind beljebb, és beljebb hatolt az erdőbe, így talált rá egy tisztásra. Megnyugtató csend vette körül. Már teljesen hatalmába kerítette a fáradtság, amikor észrevette a kidőlt fát, amely mintha éppen az ő kimerült testét hívná. Ráült. Lassan szétnézett, és megpillantott egy különös növényt. Sohasem látott még hozzá hasonlót. Termetre emberes példány volt, szív alakú levelei és girbegurba ágai fának mutatták... Vagy inkább cserjének? Furcsa alakja viszont szakasztott egy gombáéra hasonlított. Bár vastag barnai ágait üdezöld levelek díszítették, törzse fehéren virított, és most vette észre, hogy bocskora is van. Meg kalapja, amit a különös növény ugyan nem emelt meg a köszöntésére, ám a maga módján mégis üdvözölte őt: lepottyantott egy gyümölcsét - épp a lábai elé. Felvenni azonban mégsem merte. Hozzá sem ért, mert csodák csodájára a termés mozgott. Sőt, kacsintott, határozottan rákacsintott.
- Nini!... Hiszen ez egy icipici törpe! - kiáltott fel meglepetésében.
Az újszülött felváltva nyitogatta a szemeit, bizonyára még nem szokott hozzá a fényhez.
- Ugye, milyen aranyos? - szólalt meg valaki a távolban.
- Ki az? - fordult a hang irányába.
Ekkor a környező fák ágai zörögve szétnyíltak, és megjelent egy valószerűtlenül hatalmas termetű férfi, aki leült mellé. A fiú cseppet sem ijedt meg tőle - olyan üres volt a lelke, hogy már morzsányi félelem sem maradt benne.
- Hallottam a kiáltásodat - mondta az óriás meglepően szelíd hangon.
- Hol vagyok? - kérdezte a fiú.
- Ha jól sejtem, túl nehéznek érzed a terhet, amit cipelned kell - mondta, miközben hatalmas kezével finoman megérintette a fiatalember vállát.
- Átvennél belőle? Az bizony jó lenne, mert valóban úgy érzem, nem bírom már vinni.
- Sajnos, azt nem tehetem, de szívesen elmondom neked annak a törpének a történetét, aki hozzád hasonlóan azt gondolta, nem bírja már el a hátán cipelt terhet.
A fiú nem szólt semmit, csak várakozóan az óriásra nézett, aki mielőtt belekezdett volna az elbeszélésébe, lapátszerű tenyerére helyezte az újszülöttet. A zsebéből egészen pici magféléket vett elő, és etetni kezdte az apróságot, aki most már a szemei helyett a csöppnyi száját nyitogatta ütemesen. Miután megetette, az óriás rövid ideig a távolba meredt, mint aki az emlékezet szárnyán a múltba utazik, majd beszélni kezdett:
*
Messze-messze innen, egy ehhez hasonló szépségű erdő mélyén törpék éltek - lassan ejtette ki a szavakat, miközben szemét körbevezette a gyönyörű tisztáson. - Tudod, ezek az apró teremtmények túl kicsik ahhoz, hogy bármit is tehessenek a farkasok, vagy más ragadozó állatok támadásai ellen. Közösségük csak úgy maradhat életben, ha egy magamfajta, tekintélyes termetű lény védelmezi őket. Mi sem vagyunk azonban örökéletűek. Amikor az óriás meghal, a törpéknek el kell hagyniuk lakhelyüket.
Így volt ez idestova száz évvel ezelőtt is, amikor védelmező nélkül maradtak. Összegyűltek a falu legöregebbjei és döntöttek. Azt határozták el, hogy a fiataloknak egyenként el kell indulniuk, mindegyiküknek külön úton. Ez biztosítja a legnagyobb esélyt a túlélésre. Az idősek és a gyöngék, pedig maradnak, és meghúzódnak a Szertartások Sziklájának szűk hasadékában. Úgy tűnt, az élelem talán kitart néhány napig. Ha szerencséjük van, a farkasok ezalatt továbbállnak, és akkor túlélhetik a közvetlen veszedelmet.
A fiatalok egy-egy táskát kaptak, a népük vezetője személyesen rakta a hátukra. Elmondta nekik, hogy ebben van mindaz, ami egy törpe számára érték. Valamennyi csomag egy kis darabot tartalmaz őseik féltve őrzött kincséből. Ha ebből valami elveszne, azzal pótolhatatlan veszteség érné a nemzetségüket, és végső soron az egész világot.
A legkisebb törpét, aki ekkor útra kelt, Dávidnak hívták. Túlságosan fiatal volt még, nem igazán érthette a vének bölcs szavait. Amint azonban idős szülei szemébe nézett, látta, a haláltól sem félnek annyira, mint attól, hogy a fiuk elveszítheti a táskát.
Az átérzett felelősség egyszeriben túlságosan komollyá tette, de annyira, hogy már-már a sírás kerülgette. Édesanyja mindezt észrevehette, mert ekkor azonnal magához ölelte, és így szólt:
- Ne félj, fiam! Ha vigyázol a csomagodra, meglásd, az is vigyáz majd rád.
Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket anyjától hallott. Indulnia kellett, el innen, minél messzebbre.
A búcsúzás elszomorította, de a törpék a világ legegyszerűbb lényei, és mivel mindig csak a jelen pillanatra figyelnek, így nagyon hamar megvigasztalódnak. Elég, ha a Nap rájuk mosolyog, máris elfelejtik az összes bánatukat. Meghallják a madarak vidám énekét, s azonnal jókedvűen fütyörészni kezdenek. Meglátják a méheket, és a lepkéket virágról virágra röpülni - örömükben máris fülig ér a szájuk. Ha esőtől áznak, nagy vidáman arról énekelnek, hogy a kicsi törpe megnő. A szél pedig felfrissíti őket. Az égzengéstől, a villámlástól elbújnak ugyan, de a végén mindig diadalmas arccal jönnek elő, kiáltozva, hogy ők győztek. Egyszóval, igazán szeretik az életet - cserébe az élet is szereti őket.
Dávid, a törpe, csak ment hegyeken, völgyeken át, és már nagyon messze járt hajdani otthonától. Jobban mondva csak a távolság nőtt napról-napra, a szívében még mindig elevenen éltek a régi élmények. Néha el is csodálkozott ezen. Valahányszor leült megpihenni, és letette a táskáját, azonnal megrohanták az emlékek. Maga előtt látta a búbos tetejű házikójukat, amilyen szépet azóta sem látott, amióta nyakába vette a világot. Testvérének, Vilinek, a fütyörészése is olyan tisztán csengett még a fülében, mintha az erdő madarai között lett volna egy Vili, aki füttyével minden nap újra és újra belecsempészi a fülébe az ismerős dallamot. Leggyakrabban a konyhájukat látta maga előtt, abban is azt a szép, nagy tálat, a gombás mintájút. Ám nem a mintáján időzött el a szeme, arra csak úgy futtában pillantott. Hanem ami benne volt, arra áhítozott nagyon. Hatalmas, puha fánkok kínálták magukat, tetejükön finom baracklekvárral. Miután gondolatban megette az összest, odament az anyukájához, és a puha kötényében megtörölte a száját. Persze, tudta ő, hogy a képzeletben evéstől még senkinek sem lett murcos a szája, de mégis odaszaladt, ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit hozzábújjon, érezze azt a mosolyt fakasztó meleget, ami nem kívülről érkezik, hanem egyszer csak ott van belül, és olyan jó...
Útja során mindig talált elegendő gyümölcsöt és bogyót, így hát sohasem volt igazán éhes. Azt viszont néha sajnálta, hogy nem hozott magával egy kis fánkot. A puha, anyaszagú kötény pedig még annál is jobban hiányzott neki. Gyakran eszébe jutottak édesanyja útjára bocsátó utolsó szavai: "Ne félj, fiam! Ha vigyázol a csomagodra, meglásd, az is vigyáz majd rád."
Ami igaz, az igaz, amióta útra kelt egyáltalán nem érzett félelmet, és nem görbült meg egyetlen haja szála sem. - Talán valami varázslatos dolog lehet ebben a táskában! - gondolta.
Varázslat ide, varázslat oda, ahogyan telt-múlt az idő, bizony a kis törpe egyre nehezebben cipelte a batyuját. Egyik este, amikor holtfáradtan állt meg aznapi éjszakai pihenőhelyén, és levetette a hátizsákját, észrevette, hogy csúnyán felsértette a vállát. Szülei azt tanították neki, ne panaszkodjon minden apróságért, és ő tűrt is derekasan, törpéhez illő módon. Most viszont úgy érezte, túlságosan nagy terhet kell a hátán cipelnie. Ekkora súllyal ő nem képes megbirkózni.
Emlékezett rá, hogy amikor az óriás nem ébredt fel többé, akkor a felnőttek valami láthatatlan, égi óriáshoz könyörögtek. Úgy vélte, most hasonlóan nagy a baj, és lehunyt szemmel összetette tenyerét, ahogyan akkor látta.
- Láthatatlan Védelmezőm, kérlek, hallgass meg engem! - kezdte. - Nagyon súlyos terhet kell cipelnem, légy szíves, vegyél el belőle, mert nem bírom már tovább vinni!
Többet már nem is tudott mondani, mert annyira fáradt volt, hogy azonnal elaludt.
Másnap, amikor felébredt, azonnal a csomagjához nyúlt, kíváncsi volt, vajon könnyítettek-e rajta az éjszaka? Csalódottan vette tudomásul, hogy semmi nem változott. A táska most is ugyanolyan nagy volt, mint előző este. A vállán a seb viszont szépen begyógyult, és amikor újra felvette a terhét, valamiért úgy érezte, sokkal könnyebb vinnie. Nem tudta megmagyarázni, hogyan lehetséges ez, de olyan könnyedén ugrándozott a csomaggal a hátán, mint amikor annak idején útnak indult.
Útközben egyre gyakrabban gondolkozott el azon, amit hajdani népe vezetője mondott nekik búcsúzóul: „Járjatok szerencsével, drága fiaim, és ne felejtsétek el, amikor itt lesz az ideje, magától fog kinyílni a táskátok, és akkor mindent megértetek majd."
Naponta új hegyek és új völgyek üdvözölték, de amire a Nap nyugovóra tért, már búcsút is intett nekik. Városokat és falvakat hagyott maga mögött, de sehol sem időzött sokáig, mert amióta elindult, nem talált még olyan helyet, ahol otthonra lelhetett volna. Arra gondolt, hogy talán mindaddig mennie kell tovább, és tovább, amíg a táska végre el nem árulja a titkát.
Valójában nem volt rossz a vándorélet, hiszen a Nap, a Hold és a csillagok igazán hűséges társai lettek. Mindig idejében a segítségére sietett egy-egy sziklahasadék, vagy faodú, amikor veszély fenyegette. A patakok friss vizüket kínálták neki, ha szomjas volt. Az erdő fái és cserjéi pedig gondoskodtak az élelméről. Minden nap szépen megköszönte az ismeretlen gondviselőnek, hogy ennyi gazdagsággal halmozza el. Hálás volt, nemcsak a teste táplálásáért, de azért is, mert este a csillagok olyan hatalmasra növesztették a lelkét, hogy teljesen megfeledkezett törpeségéről. Néha azt álmodta, hogy egy hatalmas és erős kéz felemeli, fel egészen a csillagokhoz, akik a testvérei, és a magasból együtt nézik a világot.
Az élet napról napra elhalmozta kincseivel a törpét. Mégis, ahogy telt-múlt az idő, a táska ismét egyre nagyobb súllyal nehezedett Dávid vállára. Egyik este, amikor holtfáradtan rogyott össze, kezeit mellkasa előtt újra összekulcsolta, és áhítatosan lehunyta a szemét.
- Láthatatlan Védelmezőm, köszönöm minden jóságodat, amivel elhalmozol, de kérlek szépen, vegyél el a súlyból, ami a vállamat nyomja, mert nem bírom már cipelni! - suttogta maga elé.
Rettenetesen fáradt volt, szinte azonnal elaludt.
Másnap már meg sem lepődött, amint látta, a táska súlya nem csökkent. Amikor azonban a vállára vette, csodák csodájára, könnyedén lépkedett vele. Sehogyan sem tudott rájönni a rejtély okára.
Meglepően gyorsan haladt, bár neki igazán nem volt sietős. Senki sem várta haza. A Nap, a Hold és a csillagok, akik hűséges társai voltak, úgyis az ő lépeseihez igazították saját útjukat. Ha lassan ment, akkor ők is lassítottak, ha szaladni kezdett, akkor ők is vele szaladtak. Még ha akart, sem tudott lemaradni tőlük, sem megelőzni őket. Felesleges volt tehát minden sietség. Ő maga sem értette, miért viszik olyan sebesen a lábai.
Ekkor, kicsit távolabb, egy kiálló szikla tetején megpillantott egy farkast. Már nem is emlékezett, mikor látott utoljára vadállatot, hosszú ideje sikeresen elkerült minden veszélyes területet. Szemével lázasan próbált keresni valami alkalmas helyet, ahová elrejtőzhet, de valahogyan minden hasadék túl szűknek bizonyult. Miért nem véd meg az erdő, mitől változott meg minden? - kétségbeesetten kereste a választ, de hiába.
Gyerekkorában egyszer-kétszer előfordult, hogy Tóbiásnak, a falujuk óriásának éberségét kijátszva, néhány éhes farkas betört a falujukba. A gyomrában érezte a halálfélelmet akkor, pontosan úgy, mint ahogyan ezekben a pillanatokban. Gyerekként azonban csak magára gondolt, csak a saját életét féltette, pedig veszélyben volt az egész falu. Most viszont csak egyedül ő került veszedelembe. Mégis, ebben a pillanatban majd megszakadt a szíve a szüleiért, a testvéréért, az egész törpe társadalomért. Úgy érezte: vele együtt az ő reményüket is felfalja a farkas. Rábízták a táskát, amit mindeddig meg is őrzött, de nem lesz már, aki továbbvigye. Ha a többiek is kudarcot vallottak, akikkel annak idején útnak indult, akkor oda a törpék minden reménye.
- Nem, olyan könnyen azért nem adom fel! - morogta maga elé dacosan.
Ő maga sem értette, honnan tört elő hirtelenjében a bátorsága. Elhatározta, hogy a táskát fogja maga elé tartani, és úgy küzd meg a farkassal.
Mire azonban szembenézett volna a fenevaddal, már csak annyit látott, hogy az addig félelmetesnek tűnő ellenség behúzott farokkal eloldalog.
Mint a villám, csapott bele a felismerés.
- Hiszen én már nem törpe vagyok, hanem óriás! - kiáltott diadalmasan, amint végignézett saját magán.
Ekkor döbbent rá, mi történt valahányszor nem bírta tovább a súlyt, amit cipelnie kellett - és a Láthatatlan Védelmezőhöz könyörgött segítségért. A terhét ugyan nem csökkenthették, de mindegyik alkalommal őt magát megnövesztették, így lett először csak nagyobb, majd pedig óriás.
Ebben a pillanatban a táska magától kettéhasadt, szétfeszítette a benne elrejtett titok. Semmi más nem volt abban, csak egy különös növény. Egy régen látott, ismerős fajta - termetre emberes. Szív alakú levelei és girbegurba ágai fának mutatták... Vagy inkább cserjének? Furcsa alakja viszont szakasztott egy gombáéra hasonlított. Bár vastag, barna ágait üdezöld levelek díszítették, a törzse fehéren virított, és most vette észre, hogy bocskora is van. Meg kalapja, amit a különös növény akár meg is emelhetett volna az ő köszöntésére, a látvány akkor sem lehetett volna mesésebb.
Egyszeriben mindent megértett. A csodafa azon nyomban gyökeret eresztett, és ő tudta, vándorlása ezzel véget ért.
- Biztosan kitaláltad már, én vagyok Dávid, az útra kelt kis törpe, és ez az a hely, ahol óriásként letelepedtem. - mutatott körbe hatalmas kezével.
- Ő az első, akit a gombafa világra hozott? - kérdezte a fiú, és a mókás kinézetű újszülöttre mutatott.
- Ó, nem! Itt hallgatóznak a fák mögött mind a hetvenhatan.
Erre szép lassan előbújtak a törpék, és kedvesen integetve megálltak az óriás oldalán. Ketten, bizonyára a szülők, a csöppség mellé ültek.
- Tehát, ez a picurka a hetvenhetedik? - kérdezte a fiú, miközben finoman megérintette a picit.
- Igen, Tóbiás lett a neve - a szülők lefektették a gyereket egy mohával bélelt ágyfélére. - Már alszik - súgták a kicsi fölé hajolva.
Csendben elbúcsúztak egymástól.
A fiú elmosolyodott azon, hogy az apróságot éppen Tóbiásnak hívják, mint a régi óriást. Már messzire járt a törpék falujától, amikor még mindig mosolygott. A törpéből lett óriás nehéz terhére gondolt... Aztán a sajátjára - és még mindig csak mosolygott...
*
Ferire néztem, vártam, hogy mondjon valamit.
- Vége?... Ez a befejezés? - kérdezte.
- Nem egészen. A mesét ugyanis te magad fogod befejezni, de nem szavakkal - válaszoltam kissé talányosan.
Pár nappal ezután engem máshová vezényeltek szolgálatra, és így nem tudtam meg, hogyan alakult Feri sorsa. Talán soha nem is hallottam volna róla, ha a napokban véletlenül nem futunk össze. Több mint tíz év telt el azóta...
- Annyira örülök, hogy találkoztunk! Sokszor eszembe jutott az aranymosogatásunk!... - üdvözölt mosolyogva.
- Hát még én, hogy örülök! - nyújtottam a kezem a régi cimbora felé. - Végre megtudhatom, hogyan végződött az a történet, amit én csak elkezdeni tudtam, befejezni viszont neked kellett.
- Te, nem fogod elhinni, de pontosan úgy jártam, mint az a törpe. Azután, még majdnem egy hónapig nem mehettem szabadságra, mégis úgy elröppent az idő, szinte észre sem vettem. Szóval, megoldódott a dolog, és még a csuklóm is épen maradt. - futó pillantást vetett a kezére.
- Szerintem csak azért nem engedtek haza akkor, hogy megnöveszthessenek. Óriást akartak faragni belőled!
Álltunk egymás mellett, a két hajdani baka, és felszabadultan nevettünk - úgy, mint azok, akik tudják: szereti őket az Élet.
- Parancs! - feleltünk szinte egyszerre.
Mindkettőnket fél évvel ezelőtt hívtak be sorkatonának, így jól ismertük a hadtápszolgálatok hajnali eligazításainak légkörét. A meglehetősen gorombán és kurtán közölt utasítás emberi nyelven azt jelentette: a mai napon a szakácsok zsíros, odaégetett fazekait, és egyéb főzőeszközeit kell tisztára mosnunk.
Tudom, „feketemosogatni" nem tűnik igazán kívánatos elfoglaltságnak. Én mégis azt mondom, semmivel sem rosszabb munka ez, mint bármi más. Sőt, akár még meg is lehet kedvelni, minden csak a hozzáálláson múlik.
Ferivel elhatároztuk, hogy mindenképpen jól fogjuk érezni magunkat - aznapra kincskeresőkké válunk. Valódi örömmel kapargattuk a kondérokra rakódott ételmaradékot, és szinte nem is éreztük a mosogatólé kellemetlen szagát, mert kizárólag a végeredményre figyeltünk. Már az elejétől kezdve a drágakövek gyanánt csillogó, tiszta edényeket láttuk lelki szemeink előtt.
Addig nem is volt baj, amíg a "kincs" felszínre hozatalával foglalatoskodtunk, és sorban „bányásztuk" elő a ragyogóbbnál ragyogóbb lábasokat. Elérkezett azonban a pillanat, amikor azt mondhattuk, az egész „bányát" sikeresen feltártuk. Vége lett az aranymosásnak, jobban mondva az aranymosogatásnak.
Amint megszűnt az elfoglaltság, Feri ismét a semmibe nézett azzal a bánatos szemével. Az utóbbi időben egyre gyakrabban láttam ilyennek. Eddig, ha ennek okáról kérdeztem, rendszerint azt válaszolta: "Nincs semmi baj, csak elgondolkoztam."
Most faggatózásomra elmondta: öt hónapja nem volt otthon. A felesége és a két gyermeke nagyon várják már haza, és ő is rájuk gondol éjjel-nappal. A felettesét, Kőhalmi hadnagyot, akit mindenki csak érzéketlenségéről és szadista természetéről ismert, persze mindez cseppet sem hatotta meg. Hiába is könyörgött neki hétvégi eltávozásért vagy néhány nap szabadságért.
Szegény fiú, nyilván rettenetesen elkeseredett volt, hiszen egészen meghökkentő ötlettel állt elő.
Odament a kukához, ami az ajtó mellett állt. (Egy nagyméretű, fém gyűjtőedény, amelybe az ételmaradékot kapartuk.) Jobb kezével felemelte a tetejét, és a balt odatartotta mintegy a kuka szájához. Jelezte a mozdulatot, és közben mondta is, hogy ha a tetőt rácsapná valaki a csuklójára, akkor biztosan eltörne.
- Saját magamnak viszont nem merem... - itt tartott egy kis szünetet, mintha azt várná, hogy közbeszólok. - De ha te megtennéd?... - folytatta, miközben kérdőn rám nézett. - Törött csuklóval már kénytelenek lennének hazaengedni betegszabadságra.
- Szóval, azt kéred tőlem, törjem el a kezedet a kuka fedelével? - figyeltem az arcát, hogy vajon tényleg komolyan gondolja-e.
- Pontosan azt. Nem maradt más választásom. Már nem bírom tovább...
Láttam rajta, hogy nem viccel. Én azonban biztos voltam benne, ilyen „segítséget" nem adhatok. Elmondtam neki: ezt azonnal verje ki a fejéből, mert nagyon rosszul is elsülhet a dolog. Talán soha többé nem tudná teljes értékűen használni a kezét.
Ezzel persze nem segítettem rajta. Néztem fájdalmat sugárzó arcát, és egyszer csak eszembe jutott egy történet.
- Figyelj, most van egy kis időnk, hiszen készen vagyunk a munkával. Elmondok neked egy különös mesét, melyet egy idős tisztelendő atyától hallottam. A hadifogság borzalmai között élő fogolytársainak segített vele. Neked is erőt adhatna.
- Talán igazad van - mondta kis idő elteltével. - A mosogatás is sokkal élvezetesebb lett a te kincskereséses ötleteddel - egy pillanatra halvány mosoly suhant át az arcán, én pedig elkezdtem a történetet:
*
Egy fiú, aki hozzád hasonlóan kilátástalannak érezte a helyzetét, elment a közeli erdőbe. Egyedül akart lenni. Valami azt súgta neki, a fák csendje, mint egyfajta szivacs, magába szívhatja temérdek fájdalmát. Mikor már úgy gondolta, hogy senki sem hallja, torkaszakadtából üvölteni kezdett: Nagyon fáj!... Nagyon fáj! - hangzott a kiáltás újra és újra.
Ettől kissé megkönnyebbült a lelke, de a testében még mindig kínzó feszültséget érzett, ezért őrült rohanásba kezdett. Mind beljebb, és beljebb hatolt az erdőbe, így talált rá egy tisztásra. Megnyugtató csend vette körül. Már teljesen hatalmába kerítette a fáradtság, amikor észrevette a kidőlt fát, amely mintha éppen az ő kimerült testét hívná. Ráült. Lassan szétnézett, és megpillantott egy különös növényt. Sohasem látott még hozzá hasonlót. Termetre emberes példány volt, szív alakú levelei és girbegurba ágai fának mutatták... Vagy inkább cserjének? Furcsa alakja viszont szakasztott egy gombáéra hasonlított. Bár vastag barnai ágait üdezöld levelek díszítették, törzse fehéren virított, és most vette észre, hogy bocskora is van. Meg kalapja, amit a különös növény ugyan nem emelt meg a köszöntésére, ám a maga módján mégis üdvözölte őt: lepottyantott egy gyümölcsét - épp a lábai elé. Felvenni azonban mégsem merte. Hozzá sem ért, mert csodák csodájára a termés mozgott. Sőt, kacsintott, határozottan rákacsintott.
- Nini!... Hiszen ez egy icipici törpe! - kiáltott fel meglepetésében.
Az újszülött felváltva nyitogatta a szemeit, bizonyára még nem szokott hozzá a fényhez.
- Ugye, milyen aranyos? - szólalt meg valaki a távolban.
- Ki az? - fordult a hang irányába.
Ekkor a környező fák ágai zörögve szétnyíltak, és megjelent egy valószerűtlenül hatalmas termetű férfi, aki leült mellé. A fiú cseppet sem ijedt meg tőle - olyan üres volt a lelke, hogy már morzsányi félelem sem maradt benne.
- Hallottam a kiáltásodat - mondta az óriás meglepően szelíd hangon.
- Hol vagyok? - kérdezte a fiú.
- Ha jól sejtem, túl nehéznek érzed a terhet, amit cipelned kell - mondta, miközben hatalmas kezével finoman megérintette a fiatalember vállát.
- Átvennél belőle? Az bizony jó lenne, mert valóban úgy érzem, nem bírom már vinni.
- Sajnos, azt nem tehetem, de szívesen elmondom neked annak a törpének a történetét, aki hozzád hasonlóan azt gondolta, nem bírja már el a hátán cipelt terhet.
A fiú nem szólt semmit, csak várakozóan az óriásra nézett, aki mielőtt belekezdett volna az elbeszélésébe, lapátszerű tenyerére helyezte az újszülöttet. A zsebéből egészen pici magféléket vett elő, és etetni kezdte az apróságot, aki most már a szemei helyett a csöppnyi száját nyitogatta ütemesen. Miután megetette, az óriás rövid ideig a távolba meredt, mint aki az emlékezet szárnyán a múltba utazik, majd beszélni kezdett:
*
Messze-messze innen, egy ehhez hasonló szépségű erdő mélyén törpék éltek - lassan ejtette ki a szavakat, miközben szemét körbevezette a gyönyörű tisztáson. - Tudod, ezek az apró teremtmények túl kicsik ahhoz, hogy bármit is tehessenek a farkasok, vagy más ragadozó állatok támadásai ellen. Közösségük csak úgy maradhat életben, ha egy magamfajta, tekintélyes termetű lény védelmezi őket. Mi sem vagyunk azonban örökéletűek. Amikor az óriás meghal, a törpéknek el kell hagyniuk lakhelyüket.
Így volt ez idestova száz évvel ezelőtt is, amikor védelmező nélkül maradtak. Összegyűltek a falu legöregebbjei és döntöttek. Azt határozták el, hogy a fiataloknak egyenként el kell indulniuk, mindegyiküknek külön úton. Ez biztosítja a legnagyobb esélyt a túlélésre. Az idősek és a gyöngék, pedig maradnak, és meghúzódnak a Szertartások Sziklájának szűk hasadékában. Úgy tűnt, az élelem talán kitart néhány napig. Ha szerencséjük van, a farkasok ezalatt továbbállnak, és akkor túlélhetik a közvetlen veszedelmet.
A fiatalok egy-egy táskát kaptak, a népük vezetője személyesen rakta a hátukra. Elmondta nekik, hogy ebben van mindaz, ami egy törpe számára érték. Valamennyi csomag egy kis darabot tartalmaz őseik féltve őrzött kincséből. Ha ebből valami elveszne, azzal pótolhatatlan veszteség érné a nemzetségüket, és végső soron az egész világot.
A legkisebb törpét, aki ekkor útra kelt, Dávidnak hívták. Túlságosan fiatal volt még, nem igazán érthette a vének bölcs szavait. Amint azonban idős szülei szemébe nézett, látta, a haláltól sem félnek annyira, mint attól, hogy a fiuk elveszítheti a táskát.
Az átérzett felelősség egyszeriben túlságosan komollyá tette, de annyira, hogy már-már a sírás kerülgette. Édesanyja mindezt észrevehette, mert ekkor azonnal magához ölelte, és így szólt:
- Ne félj, fiam! Ha vigyázol a csomagodra, meglásd, az is vigyáz majd rád.
Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket anyjától hallott. Indulnia kellett, el innen, minél messzebbre.
A búcsúzás elszomorította, de a törpék a világ legegyszerűbb lényei, és mivel mindig csak a jelen pillanatra figyelnek, így nagyon hamar megvigasztalódnak. Elég, ha a Nap rájuk mosolyog, máris elfelejtik az összes bánatukat. Meghallják a madarak vidám énekét, s azonnal jókedvűen fütyörészni kezdenek. Meglátják a méheket, és a lepkéket virágról virágra röpülni - örömükben máris fülig ér a szájuk. Ha esőtől áznak, nagy vidáman arról énekelnek, hogy a kicsi törpe megnő. A szél pedig felfrissíti őket. Az égzengéstől, a villámlástól elbújnak ugyan, de a végén mindig diadalmas arccal jönnek elő, kiáltozva, hogy ők győztek. Egyszóval, igazán szeretik az életet - cserébe az élet is szereti őket.
Dávid, a törpe, csak ment hegyeken, völgyeken át, és már nagyon messze járt hajdani otthonától. Jobban mondva csak a távolság nőtt napról-napra, a szívében még mindig elevenen éltek a régi élmények. Néha el is csodálkozott ezen. Valahányszor leült megpihenni, és letette a táskáját, azonnal megrohanták az emlékek. Maga előtt látta a búbos tetejű házikójukat, amilyen szépet azóta sem látott, amióta nyakába vette a világot. Testvérének, Vilinek, a fütyörészése is olyan tisztán csengett még a fülében, mintha az erdő madarai között lett volna egy Vili, aki füttyével minden nap újra és újra belecsempészi a fülébe az ismerős dallamot. Leggyakrabban a konyhájukat látta maga előtt, abban is azt a szép, nagy tálat, a gombás mintájút. Ám nem a mintáján időzött el a szeme, arra csak úgy futtában pillantott. Hanem ami benne volt, arra áhítozott nagyon. Hatalmas, puha fánkok kínálták magukat, tetejükön finom baracklekvárral. Miután gondolatban megette az összest, odament az anyukájához, és a puha kötényében megtörölte a száját. Persze, tudta ő, hogy a képzeletben evéstől még senkinek sem lett murcos a szája, de mégis odaszaladt, ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit hozzábújjon, érezze azt a mosolyt fakasztó meleget, ami nem kívülről érkezik, hanem egyszer csak ott van belül, és olyan jó...
Útja során mindig talált elegendő gyümölcsöt és bogyót, így hát sohasem volt igazán éhes. Azt viszont néha sajnálta, hogy nem hozott magával egy kis fánkot. A puha, anyaszagú kötény pedig még annál is jobban hiányzott neki. Gyakran eszébe jutottak édesanyja útjára bocsátó utolsó szavai: "Ne félj, fiam! Ha vigyázol a csomagodra, meglásd, az is vigyáz majd rád."
Ami igaz, az igaz, amióta útra kelt egyáltalán nem érzett félelmet, és nem görbült meg egyetlen haja szála sem. - Talán valami varázslatos dolog lehet ebben a táskában! - gondolta.
Varázslat ide, varázslat oda, ahogyan telt-múlt az idő, bizony a kis törpe egyre nehezebben cipelte a batyuját. Egyik este, amikor holtfáradtan állt meg aznapi éjszakai pihenőhelyén, és levetette a hátizsákját, észrevette, hogy csúnyán felsértette a vállát. Szülei azt tanították neki, ne panaszkodjon minden apróságért, és ő tűrt is derekasan, törpéhez illő módon. Most viszont úgy érezte, túlságosan nagy terhet kell a hátán cipelnie. Ekkora súllyal ő nem képes megbirkózni.
Emlékezett rá, hogy amikor az óriás nem ébredt fel többé, akkor a felnőttek valami láthatatlan, égi óriáshoz könyörögtek. Úgy vélte, most hasonlóan nagy a baj, és lehunyt szemmel összetette tenyerét, ahogyan akkor látta.
- Láthatatlan Védelmezőm, kérlek, hallgass meg engem! - kezdte. - Nagyon súlyos terhet kell cipelnem, légy szíves, vegyél el belőle, mert nem bírom már tovább vinni!
Többet már nem is tudott mondani, mert annyira fáradt volt, hogy azonnal elaludt.
Másnap, amikor felébredt, azonnal a csomagjához nyúlt, kíváncsi volt, vajon könnyítettek-e rajta az éjszaka? Csalódottan vette tudomásul, hogy semmi nem változott. A táska most is ugyanolyan nagy volt, mint előző este. A vállán a seb viszont szépen begyógyult, és amikor újra felvette a terhét, valamiért úgy érezte, sokkal könnyebb vinnie. Nem tudta megmagyarázni, hogyan lehetséges ez, de olyan könnyedén ugrándozott a csomaggal a hátán, mint amikor annak idején útnak indult.
Útközben egyre gyakrabban gondolkozott el azon, amit hajdani népe vezetője mondott nekik búcsúzóul: „Járjatok szerencsével, drága fiaim, és ne felejtsétek el, amikor itt lesz az ideje, magától fog kinyílni a táskátok, és akkor mindent megértetek majd."
Naponta új hegyek és új völgyek üdvözölték, de amire a Nap nyugovóra tért, már búcsút is intett nekik. Városokat és falvakat hagyott maga mögött, de sehol sem időzött sokáig, mert amióta elindult, nem talált még olyan helyet, ahol otthonra lelhetett volna. Arra gondolt, hogy talán mindaddig mennie kell tovább, és tovább, amíg a táska végre el nem árulja a titkát.
Valójában nem volt rossz a vándorélet, hiszen a Nap, a Hold és a csillagok igazán hűséges társai lettek. Mindig idejében a segítségére sietett egy-egy sziklahasadék, vagy faodú, amikor veszély fenyegette. A patakok friss vizüket kínálták neki, ha szomjas volt. Az erdő fái és cserjéi pedig gondoskodtak az élelméről. Minden nap szépen megköszönte az ismeretlen gondviselőnek, hogy ennyi gazdagsággal halmozza el. Hálás volt, nemcsak a teste táplálásáért, de azért is, mert este a csillagok olyan hatalmasra növesztették a lelkét, hogy teljesen megfeledkezett törpeségéről. Néha azt álmodta, hogy egy hatalmas és erős kéz felemeli, fel egészen a csillagokhoz, akik a testvérei, és a magasból együtt nézik a világot.
Az élet napról napra elhalmozta kincseivel a törpét. Mégis, ahogy telt-múlt az idő, a táska ismét egyre nagyobb súllyal nehezedett Dávid vállára. Egyik este, amikor holtfáradtan rogyott össze, kezeit mellkasa előtt újra összekulcsolta, és áhítatosan lehunyta a szemét.
- Láthatatlan Védelmezőm, köszönöm minden jóságodat, amivel elhalmozol, de kérlek szépen, vegyél el a súlyból, ami a vállamat nyomja, mert nem bírom már cipelni! - suttogta maga elé.
Rettenetesen fáradt volt, szinte azonnal elaludt.
Másnap már meg sem lepődött, amint látta, a táska súlya nem csökkent. Amikor azonban a vállára vette, csodák csodájára, könnyedén lépkedett vele. Sehogyan sem tudott rájönni a rejtély okára.
Meglepően gyorsan haladt, bár neki igazán nem volt sietős. Senki sem várta haza. A Nap, a Hold és a csillagok, akik hűséges társai voltak, úgyis az ő lépeseihez igazították saját útjukat. Ha lassan ment, akkor ők is lassítottak, ha szaladni kezdett, akkor ők is vele szaladtak. Még ha akart, sem tudott lemaradni tőlük, sem megelőzni őket. Felesleges volt tehát minden sietség. Ő maga sem értette, miért viszik olyan sebesen a lábai.
Ekkor, kicsit távolabb, egy kiálló szikla tetején megpillantott egy farkast. Már nem is emlékezett, mikor látott utoljára vadállatot, hosszú ideje sikeresen elkerült minden veszélyes területet. Szemével lázasan próbált keresni valami alkalmas helyet, ahová elrejtőzhet, de valahogyan minden hasadék túl szűknek bizonyult. Miért nem véd meg az erdő, mitől változott meg minden? - kétségbeesetten kereste a választ, de hiába.
Gyerekkorában egyszer-kétszer előfordult, hogy Tóbiásnak, a falujuk óriásának éberségét kijátszva, néhány éhes farkas betört a falujukba. A gyomrában érezte a halálfélelmet akkor, pontosan úgy, mint ahogyan ezekben a pillanatokban. Gyerekként azonban csak magára gondolt, csak a saját életét féltette, pedig veszélyben volt az egész falu. Most viszont csak egyedül ő került veszedelembe. Mégis, ebben a pillanatban majd megszakadt a szíve a szüleiért, a testvéréért, az egész törpe társadalomért. Úgy érezte: vele együtt az ő reményüket is felfalja a farkas. Rábízták a táskát, amit mindeddig meg is őrzött, de nem lesz már, aki továbbvigye. Ha a többiek is kudarcot vallottak, akikkel annak idején útnak indult, akkor oda a törpék minden reménye.
- Nem, olyan könnyen azért nem adom fel! - morogta maga elé dacosan.
Ő maga sem értette, honnan tört elő hirtelenjében a bátorsága. Elhatározta, hogy a táskát fogja maga elé tartani, és úgy küzd meg a farkassal.
Mire azonban szembenézett volna a fenevaddal, már csak annyit látott, hogy az addig félelmetesnek tűnő ellenség behúzott farokkal eloldalog.
Mint a villám, csapott bele a felismerés.
- Hiszen én már nem törpe vagyok, hanem óriás! - kiáltott diadalmasan, amint végignézett saját magán.
Ekkor döbbent rá, mi történt valahányszor nem bírta tovább a súlyt, amit cipelnie kellett - és a Láthatatlan Védelmezőhöz könyörgött segítségért. A terhét ugyan nem csökkenthették, de mindegyik alkalommal őt magát megnövesztették, így lett először csak nagyobb, majd pedig óriás.
Ebben a pillanatban a táska magától kettéhasadt, szétfeszítette a benne elrejtett titok. Semmi más nem volt abban, csak egy különös növény. Egy régen látott, ismerős fajta - termetre emberes. Szív alakú levelei és girbegurba ágai fának mutatták... Vagy inkább cserjének? Furcsa alakja viszont szakasztott egy gombáéra hasonlított. Bár vastag, barna ágait üdezöld levelek díszítették, a törzse fehéren virított, és most vette észre, hogy bocskora is van. Meg kalapja, amit a különös növény akár meg is emelhetett volna az ő köszöntésére, a látvány akkor sem lehetett volna mesésebb.
Egyszeriben mindent megértett. A csodafa azon nyomban gyökeret eresztett, és ő tudta, vándorlása ezzel véget ért.
- Biztosan kitaláltad már, én vagyok Dávid, az útra kelt kis törpe, és ez az a hely, ahol óriásként letelepedtem. - mutatott körbe hatalmas kezével.
- Ő az első, akit a gombafa világra hozott? - kérdezte a fiú, és a mókás kinézetű újszülöttre mutatott.
- Ó, nem! Itt hallgatóznak a fák mögött mind a hetvenhatan.
Erre szép lassan előbújtak a törpék, és kedvesen integetve megálltak az óriás oldalán. Ketten, bizonyára a szülők, a csöppség mellé ültek.
- Tehát, ez a picurka a hetvenhetedik? - kérdezte a fiú, miközben finoman megérintette a picit.
- Igen, Tóbiás lett a neve - a szülők lefektették a gyereket egy mohával bélelt ágyfélére. - Már alszik - súgták a kicsi fölé hajolva.
Csendben elbúcsúztak egymástól.
A fiú elmosolyodott azon, hogy az apróságot éppen Tóbiásnak hívják, mint a régi óriást. Már messzire járt a törpék falujától, amikor még mindig mosolygott. A törpéből lett óriás nehéz terhére gondolt... Aztán a sajátjára - és még mindig csak mosolygott...
*
Ferire néztem, vártam, hogy mondjon valamit.
- Vége?... Ez a befejezés? - kérdezte.
- Nem egészen. A mesét ugyanis te magad fogod befejezni, de nem szavakkal - válaszoltam kissé talányosan.
Pár nappal ezután engem máshová vezényeltek szolgálatra, és így nem tudtam meg, hogyan alakult Feri sorsa. Talán soha nem is hallottam volna róla, ha a napokban véletlenül nem futunk össze. Több mint tíz év telt el azóta...
- Annyira örülök, hogy találkoztunk! Sokszor eszembe jutott az aranymosogatásunk!... - üdvözölt mosolyogva.
- Hát még én, hogy örülök! - nyújtottam a kezem a régi cimbora felé. - Végre megtudhatom, hogyan végződött az a történet, amit én csak elkezdeni tudtam, befejezni viszont neked kellett.
- Te, nem fogod elhinni, de pontosan úgy jártam, mint az a törpe. Azután, még majdnem egy hónapig nem mehettem szabadságra, mégis úgy elröppent az idő, szinte észre sem vettem. Szóval, megoldódott a dolog, és még a csuklóm is épen maradt. - futó pillantást vetett a kezére.
- Szerintem csak azért nem engedtek haza akkor, hogy megnöveszthessenek. Óriást akartak faragni belőled!
Álltunk egymás mellett, a két hajdani baka, és felszabadultan nevettünk - úgy, mint azok, akik tudják: szereti őket az Élet.