Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, a neve Tulipán. Tulipán nagyon gyönyörű leányka volt, és nemcsak hogy gyönyörű, mellette kedves, okos és kalandvágyó is. Szülei és bátyja boldogok voltak, amikor a világra jött, mert nagyon várták már. Ám nem csak ők várták, hanem a Virágoskert is. Ezt mesélem el most Nektek.
Régen ebben a bizonyos Virágoskertben rengeteg virág nyílt, bokrok és gondozott pázsit zöldellt a parkban. A virágok a fehér, a sárga, a narancssárga, a piros, a rózsaszín, a kék és a lila minden árnyalatában pompáztak. Az állatok és az emberek nagyon szerettek itt megpihenni, és gyönyörködtek a látványban. Szorgos méhecskék gyűjtötték a mézet a virágokról, pillangók kergetőztek, madarak csillapították szomjukat a szökőkútból. A padokon emberek üldögéltek, beszélgettek, olvasgattak vagy pihentek. Mindenki nagyon kedvelte a kertet, itt nyugalomra és örömre lelt.
A kertnek volt egy saját kis titkos élete, amit csak az ott élők ismertek. A virágok, a fák, a bokrok és a pázsit; a hangyák és a csigák, a mókusok és egy-két madárpár - időnként fiókákkal, akik aztán kirepültek a családi fészekből, de néha-néha visszajártak - és sok egyéb aprócska élőlény.
Egyszer Szél kisasszony egy virágmagot sodort a kertbe véletlenül, amit az idő tájt még senki nem vett észre. A magocska bekerült a földbe, kicsírázott, növekedni kezdett, majd tavasszal kibontotta szirmait. Ám sehogy sem illett bele a színpompás kertbe az új lakó: Sötike. Ő ugyanis szürke színű volt. Amikor az eget sötét felhők lepték el, a virágok összehúzták magukat, ám Sötike ilyenkor tündökölt.
Ekkortájban éppen a kert felé járt Szürköd úrfi, mikor is félhomály telepedett a parkra. Szürköd úrfinak nem sok helyen örültek, mert ahol megjelent nem lehetett látni a napot, nem lehetett élvezni a napsütést.
A következő alkalommal mikor Szürköd úrfi újból a kert felé járt, Sötike megszólította. Ő nagyon örült Szürköd úrfinak, ugyanis amikor elsötétült minden, Sötike kibontotta szirmait, és ekkor igazán elemében érezte magát. Gyönyörűen csillogott, mint az ezüst. A többi virág a sötétben összehúzódott vagy lehajtotta fejét, és egyáltalán nem érezte jól magát. Ám Sötike ilyenkor boldog volt. Ezért Szürköd úrfi egyre többször járt a kertbe, mert olyankor Sötike lelkendezett neki, éreztette vele, hogy mennyire szereti, hogy ott van vele. Szürköd úrfi egy idő után nem is állt tovább, ott maradt, hogy Sötike ragyoghasson.
Azonban ettől kezdve az állatok, és az emberek nem szerettek a kertbe járni, mert sötét, hűvös és barátságtalan lett. Az élőlények máshová költöztek, a virágok nem nyíltak ki többet, a fák és a bokrok kopárak lettek, a pázsit elszáradt. Végül többet nem járt arra senki.
Így teltek-múltak az évek a Virágoskertben.
Egy napon Tulipán hallott egy mesét a csodálatos Virágoskertről. A történet felkeltette az érdeklődését, és elhatározta, hogy megkeresi ezt a mesés kertet. Megkérte bátyját, hogy induljon vele útnak, együtt talán hamarabb megtalálják.
Elindultak. Útjuk során rengeteg gyerekkel megismerkedtek, szóba elegyedtek, de sehol nem időztek sok ideig, mivel nem felejtették el, hogy miért indultak útnak. Érdeklődtek akitől lehetett, de senki emberfia nem hallott a Virágoskertről.
Egyszer csak olyan helyre érkeztek, ahol azelőtt még nem jártak. Hirtelen egy kerítésre lettek figyelmesek. Továbbmentek, majd rábukkantak egy kapura, amely mögött szürke, hűvös helyet találtak, ahonnan hiányzott a napfény. Körbesétáltak a kertben, ahol minden kopár volt és kihalt. A távolban egyszer csak megcsillant valami, a testvérek odasétáltak.
Sötike csillogott-villogott, és Szürköd úrfival beszélgetett, azonban egyikük sem látszott boldognak. Évek óta kettesben voltak, ezerszer megbeszéltek mindent, amit szerettek volna. Ráébredtek, hogy nincs társaságuk, nem történik semmi érdekes körülöttük. Nagyon elcsodálkoztak, amikor meghallották Tulipánt, amint éppen felkiált testvérének: „De hiszen én már láttam ilyen virágot!"
A kislány elmondta, hogy egyszer az erdőben sétálgatva az ágas-bogas bokor mélyén látott ilyesféle virágokat. Arra gondolt, ez a kis virág talán jobban érezné magát, ha a testvéreivel lehetne. Sötikének tetszett az ötlet, ezért Tulipán óvatosan kiásta őt a földből. Szél kisasszony éppen arra járt, a kislány megkérte, hogy repítse el Sötikét az erdőbe az ágas-bogas bokorhoz, és tegye le ott. Ezzel Szél kisasszony felkapta Sötikét - aki még meglebegtette szirmait integetésképpen - és repültek-repültek, meg sem álltak az erdő közepéig, Szürköd úrfival a nyomukban.
Ebben a pillanatban a kert tündökölni kezdett. Szebb volt, mint valaha, a virágok kibontották szirmaikat, illatoztak. A kert fényárban úszott, a levegő kellemes meleg lett. Először az állatok érkeztek vissza a kertbe, majd az arra járó emberek is betértek. Örömmel nézték, hogy mennyire gyönyörűek a virágok, a fák és a bokrok, élvezettel hallgatták a méhek döngicsélését, a madarak csivitelését és a szökőkút csobogását.
Tulipán és Kisvaki boldogan néztek körül. Egy ideig gyönyörködtek a látványban. „Ez a Virágoskert, amit kerestünk!" súgta oda Tulipán Kisvakinak. Megfogták egymás kezét, és lassan hazaballagtak.
Este egy újabb mesét hallottak. Anyukájuk úgy látta, hogy gyermekei egymásra néztek, mintha titkolnának valamit...