A virágoskert

Évszám
2011
Beküldő
viragoskert

1.

Mielőtt kilépett volna az utcára, Tivadar még egy utolsópillantást vetett magára az előszoba négyszögletes falitükrén. Mint mindenreggel, most is úgy találta, hogy megjelenése semmi kivetnivalót nem hagy magaután. Zellerszínű zakója alatt lila inget viselt, az alatt pedig mellszőrzetet,ami göndör és sötétbarna volt. Ezt kiegészítette még egy, az öltöny anyagábólszabott nadrág, egy kárminvörös csokornyakkendő, és egy pár, finom bivalybőrfélcipő. Állán kis, hegyes, gesztenyeszín szakállt, arcán öntelt ábrázatotviselt. Vitathatatlan, hogy Tivadar, aki most megnyugodott annak tudatában,hogy ruházata ma is kiválóan megfelel mindennemű elvárásoknak, rém egyszerűen,de mégis borzasztó elegánsan öltözködött, ahogy azt a hozzá hasonlóknak illikis. A be- és kijárati ajtó, melyen át Tivadar a házból távozott, egyenesen avirágoskertbe vezető kövezett ösvényre nyílt. Hősünk ugyanis borzasztóanszerette a különféle növényeket, mely rajongása abban nyilvánult meg, hogyhatalmas kertet, valamint egy kertészt tartott, akit - mint minden rendesmestert a szakmában – Kázmérnak hívtak. A csillagászok szerint nemrégbeköszöntött a tavasz, aminek a természet kacagva örvendezett, snapsugár-fogait megcsillantva meleg fénnyel borított be mindent, és a langyosancirógató sugarak rábírták a növényeket téli álmukból való ébredésükre. Aszendekökörcsék megrázták magukat, gyöngyházfényű zöld leveleik ropogós rétegbenborították a feljárót, és minden reggel újabb és újabb tő tarkacsalafár hajtottki a zöld parkgyep között. Szó mi szó, a növények megkezdték menyasszonyikészülődésüket nyárvégi káprázatos kiteljesedésükre, melyben a hajnal ótasürgő-forgó Kázmér segítette őket. Tivadar elégedetten mérte fel színes kisbirodalmát, majd az órájára pillantott. Tizenhárom perccel múlt el hét óra, anagytiszteletű Mörbé vezérigazgató úr pedig pontosan fél nyolckor tarttájékoztatást az aligazgatók tanácsának, amelynek mint papírhulladék- és lejártszavatosságú körtebefőtt-felhasználási igazgatóhelyettes, oszlopos tagja volt hősünkis.

 

2.

Az Általános Szabványozási Hivatal hatalmas épülete a Városlegnagyobb terének – amit a helyiek emiatt egyszerűen csak főtérként emlegettek– egy egész oldalát elfoglalta. Az ovális alaprajzú hatszintes monstrum mattnarancsban pompázott, a térről nyíló főbejárat két oldalán korinthoszi jellegűoszlopok ágaskodtak, árkádsort alkotva. A méltóságteljes tömör tölgyfa kapumellett egy kis, patinás réztábla hirdette az ügyfélfogadási időrendet. AHivatal felelt azért, hogy a Városban és azon kívül is mindenféle emberitevékenységek megfelelően szabályozott mederben folyhassanak, mindezt pedig arokokó precízséggel megfogalmazott definaktákkal akarták megvalósítani. Adefinakta gyakorlatilag egy definíciókat és meghatározásokat tartalmazó aktavolt, mely kitért a címében foglaltakra, valamint bárminemű egyéb, agyakorlatban esetleg felmerülő, ezáltal ide kapcsolódó dologra. Legtöbbjüknekcicás borítója és borzasztó szaga volt. A Hivatal nagy és csodás reménye volt,hogy egyszer mindenről elkészül egy definakta, s így egy zavar nélküli, tökéletesenszabályos világ jöhessen létre.

Az itt dolgozók tehát az anarchia ellen a kormány általindított inkvizíció töretlen elszántságú hősei voltak, és mivel nem csekélyvolt feladatuk az emberiség jövője szempontjából, mindannyian tekintélyesuraknak számítottak. Természetesen ezzel saját maguk voltak a leginkábbtisztában, s igyekeztek ezt mindenkivel tudatni. Zakójukra vasárnaponként iskitűzték a hivatali névjegykártyát, peckes járásuk volt, hamar kopaszodtak - anők is -, kacagtak azon társaikon, akiknek autóját megszentelték a térenszázával repdeső galambok, és nem vetették meg a drága, vagy annak tűnőitalokat. Kapunyitáskor érkeztek, és a munkaidő lejárta után is maradtak egydarabig, hogy a fontos definaktákat befejezhessék, este pedig kisebbcsoportokban a Hivatal bárjaiban, vagy egymásnál vitatták meg a napközben elérteredményeiket.

Tivadar elégedetten ücsörgött irodája borjúbőr forgószékén,és az imént elkészült definaktát csodálta. A füzet még meleg volt és gőzölgött.Az első olyan hivatalos anyag, mely a háromkerekű gördeszkázás közbenbekövetkező kenyérszeletelést szabályozta, nem kevesebb, mint 326 oldalban.Tivadar kuncogott magában, ha arra gondolt, hogy mostantól kezdve bármikorrászólhat arra, aki szakszerűtlenül vág fel egy cipót, miközben gördeszkázik.Izgatottan ki is lesett a térre, hátha meglát valami törvényszegőt a tarkaszürkeségben, de ez alkalommal a csőcselék nem volt elég elvetemült, hogyvétsen a szabályok ellen. Tivadar, mint az összes hivatali, mélységesenmegvetette a kinti világot, s így az ottani embereket is. Mert hát ugyan miféleszerzet az, aki képes arról diskurálni, hogy ki nyerte abilliárd-világbajnokságot tegnap este, hogy a múlt héten milyen pompás kis kávézóraakadt egy mellékutcában, vagy hogy milyen különleges színűvé változott az alábujja, amelyikre a komód sarka rácsúszott. Nemhiába, ezt műveli szegénykárhozott lelkekkel az ördögi szabálytalanság. De Tivadar jól tudta, hogy ateljes kötöttség nélkül élők semmit sem alakíthatnak maguk, mind csak valamiborzalmas és sötét erő játékai, ezért nem volt képes igazán haragudni rájuk, ehelyettinkább csak undorral kezelte őket. Egyetlen kivétel volt köztük csupán,egyetlenegy világos folt a kinti világban burjánzó mély sötétségben: Kázmér, akivelösszekötötte a virágok iránt tanúsított szeretete.

Kázmérral gyakorta beszédbe elegyedett, és ilyenkormeglepően értelmesnek találta a kertészt. Reggel nagyon kellett sietnie, ígynem tudott szót váltani vele, amit sajnált is, mert épp ideje, hogy előadja nekiterveit a tavaly ültetett bársonyrózsabokrok megmetszésével kapcsolatban.Ellenben akkor biztos, hogy nem érkezik meg a kapunyitásra. Belegondolni isborzalmas, mekkora szégyent jelentett volna ez számára.

- Ejj, ejj, Tivadar! – kiáltott fel, mikor ráébredt, hogygondolatai ismét elkalandoztak, holott a munkája sokkal fontosabb mindenegyébnél. Elővett a fiókjából egy lazacot, és a nyirkos hússal megcsapkodtaarcát, hogy magához térjen. Körbenézett irodáján, és egy kicsit megnyugodott. Ahelyiség nem volt túl nagy, de helyet kapott benne egy vezetői sárgára meszeltméltóságteljes bürökbükk íróasztal, a forgószék, amiben jelenleg ült, valamintkét fekete bőrfotel, melyek kiválóak voltak bármilyen beosztású hivatalidolgozó fogadására. Azon ritka alkalmakra, ha egy külsőst kellett fogadnia,árválkodott egy poros kis hokedli a sarokban, melynek ülőfelületét készakarvaszálkásra alakították ki.  Az íróasztalmellett egy dohányzóasztalka állt, tele SÜRGŐS! feliratú dossziékkal, melyekrea laikus szemlélő azt mondaná, hogy csak a hatalom fitogtatásának mocskoseszközei. Egy falat teljes egészében olcsó, de masszív, csavarral rögzíthetőacélpolcok foglaltak el, melyek roskadoztak a többéves szorgos munka bőrkötésűaktákként testet öltő gyümölcse alatt. Tivadar az órájára pillantott,tüsszentett egyet, és elindult a tájékoztatóra. Kifelé menet megbotlott aküszöbben.

 

3.

- Jó estét, Kázmér!- köszönt munkaadója a pamacslikatpermetező kertészre, aki sebtében megfordult és haptákba vágta magát.

- Önnek is, igazgatóhelyettes úr!

- Hogy halad a munka, Kázmér?

- Nos, amint látja az igazgatóhelyettes úr, éppen apamacslikat próbálom megmenteni azoktól az átkozott tetvektől. El sem tudjaképzelni, mennyi van belőlük és csipkésre rágják a szép bíbor virágokat. Délelőttelsepertem a kökörcsék leveleit is, mert folyton belementek a csizmám talpába,és különben sem volt már olyan festői így, hogy napok óta taposunk rajtuk. –magyarázta az ősz mester megnyugtató, kellemes baritonján.

- Remek munkát végzett, ahogy látom. A bársonyrózsákrólszeretnék beszélni önnel. – tért rá Tivadar a lényegre. Alig bírta ki a hazavezető utat, tűkön ült, hogy  majd otthonlépésről lépésre megtervezzék a metszést, így aztán, mire megállt a bejáróelőtt, a feneke már borzasztóan fájt.

-Á, a bársonyrózsák…nos, akartam is róluk szólni. Mert háttudja a tisztelt igazgatóhelyettes úr, hogy mennyire szépek azok, de egyedülnem nagyon bírok velük. Túl sok a dolog, és ezek igénylik az egész naposfigyelmet, szeretetet meg a gondoskodást. Nem biztos, hogy metszhetőek, de mégaz sem, hogy egyáltalán megmaradnak

- Óó…értem. –mondta Tivadar egészen elszomorodva. Olyanvolt, mint egy kisgyerek, aki a stelázsira felmászva üresen találja a kekszesdobozt. – Pedig hát olyan szépek lennének azok.

- Szépek bizony, igazgatóhelyettes úr. Magam is borzasztóansajnálom őket, de azért amennyire tudok, odafigyelek rájuk.

- Remek kertész maga, Kázmér. Igazán remek. És köszönöm.Most viszont ideje visszamennem a házba, mert holnapra az alosztálynak új,szociális témájú definakta-javaslatot kell benyújtanom. Mondja csak, Kázmér,nem akarna a Hivatalban dolgozni?

- Miért kérdezi ezt az igazgatóhelyettes úr?

- Mert úgy gondolom, hogy maga jó ember.

- Ez igazán kedves az igazgatóhelyettes úrtól. De hogy aHivatalban? Ne haragudjon meg az igazgatóhelyettes úr, de nemet kell mondanom.Jobb szeretek én itt kint a virágok között.

- Vagy úgy. Hát akkor jó munkát, Kázmér.

- Önnek is, igazgatóhelyettes úr.

Tivadar elindult, hogy habfürdőt készítsen magának, és utánaelkészítse az új definaktátum tervezetét. Már látta is a szép, félkeménypapíron a vérvörös címet: A hangyafarmok közösségkovácsoló hatása. Adolgozószobába menet ismét megbotlott a küszöbben.

 

4.

A vezérigazgatón kívül még hárman voltak akonferenciateremben: az alvezérigazgató, a takarító, és a portás. A helyiségtágas volt, de senkin sem volt kucsma. Egyébként sem túl tavaszias viselet.

A takarító aludt, a portás az orrát túrta, a másik kettőviszont láthatóan borzasztó lázban égett, mint azok, akik a krimi első félórájaután tudják, ki a gyilkos, és erős késztetést éreznek arra, hogy kérés nélkülközkinccsé tegyék a csuklyás mészáros személyét.

- Nos, uraim –kezdte Mörbé vezérigazgató egy görögdinnyemézédes hangján -, mint tudjuk, a válság hatásai kezdenek érződni a Hivatalonbelül is. Ezért aztán, meg kell hogy váljunk néhány kedves alkalmazottunktól,szám szerint három alosztályvezetőtől és egy igazgatóhelyettestől.

- És akkor minek mi vagyunk itt? – röffent fel a portás.

- Azért – vette át a szót az alvezérigazgató -, mert kéttanú szükségeltetik ahhoz a sorsoláshoz, melynek végén kiderül, kik is azok,akik kénytelenek lesznek itt hagyni bennünket.

- Sorsoláshoz? Miért?

- Ez azért szükséges, mert így a legigazságosabb az eljárás.–világosította fel Mörbé vezérigazgató úr.

- Nem lehetne más? –akadékoskodott még mindig a portás,akin, mint mindig kötött kardigán és szemüveg volt. Az ilyenek mindig akulcsokat lóbálva mennek mindenhova, hogy fontos embernek látszódjanak. Jóltudta ezt a fondorlatos Mörbé vezérigazgató úr is, akinek már kész terve voltcélja eléréséhez.

- Ez esetben el kell kérnem a kulcsait két napra, hogyvészmásolatot készíttethessünk belőlük.

- Rendben, leszek tanú. –adta meg magát a portás. A takarítómég mindig aludt.

- Itt írják alá! –dugott az alvezérigazgató az orruk alá egysor nyomtatványt. A portás alákanyarította a saját, és alvó társa szignóját.

- Kezdődjék hát a sorsolás!

Az alvezérigazgató elővett egy masinát, ami csattogva, éspöfékelve megkezdte a hivatalnokok haláltáncát. Aztán a csörömpölés elhalt,kigyulladt egy izzó, és a gép három kis táblát köpött az asztalra: ShmurzManfréd, Kovács Elemér, Tisztviselő Tivadar.

 

5.

- Mi lelte ezt a fránya mágneszárat?

Tivadar belépőkártyája nem működött. Hiába próbálta bárhogy,jobbról balra, balról jobbra, körkörösen, elefánt-alakban, kártya fonákjával, azár nem ismerte fel.

- Ó, hogy a macska rúgja meg! – szitkozódott Tivadar, amikormegpillantotta az alvezérigazgatót. –Á, végre! Ő biztos kisegít majd.

 

6.

Tivadar leállította a motort. A házából egy nagy teherautóbapakolták éppen a bútorokat az izmos és nagyrészt kopasz végrehajtók. Az épületmögül egy ingatlanközvetítő tűnt fel, egy párnak magyarázott valamit. Avirágoskert és a melléképület el volt kerítve, valószínűleg valaki már különmegvette őket. Tivadar nagyot sóhajtott, és kiszállt a járműből. A következőpillanatban már egy behajtó ült a volánnál, a használtautó-kereskedő felészáguldva. Sejtette, hogy a szolgálati kvártély és autó is úszik az állásával.

- Na de egy igazgatóhelyettest!? –kiáltott fel, az őt értigazságtalanságokért. Könnyek jelentek meg a szemében. Váratlanul mellé lépettvalaki. Meglepődve nézett fel. Kázmér volt az.

- Azért csak igazságtalan, amit magával tettek. –mondta akertész.

- Nekem mondja? –zokogott fel Tivadar Bé dúrban. – Ez voltaz életem. És még a virágaim is elvesztek.

- A kertet és a melléképületet én vettem meg. Potom áronjutottam hozzá.

- Biztos örömét leli majd benne. –reagált az egykorihivatalnok savanyúan.

- Magának szántam. Tudom hogy kedvesek önnek a virágok.

- Mért tenné ezt? – kérdezte Tivadar, hangjában érezhetőennem kevés kétkedéssel.

­- Mert úgy gondolom, hogy maga jó ember. –mosolygottKázmér. –Úgyis túl voltam fizetve, és jól tudom, hogy egy zsák pénze ott lapula permegóniabokor alatt.

- Nocsak, hát persze! Ezt el is felejtettem. Kázmér,köszönöm.

- Nem tesz semmit. Legalább lesz valaki, aki ráérfoglalkozni a bársonyrózsákkal.

- Valóban. A bársonyrózsák.

 

7.

A következő héten Tivadar látástól vakulásig dolgozott avirágok között, s Kázmér értő keze alatt kiváló kertésznek mutatkozott.Olyannyira, hogy Kázmér azt mondta neki, ha a haját őszre festené, akárversenyt is nyerhetne.  Néhány nap múlvaa rózsabokor bimbódzni kezdett, s mikor ezt észrevették, órákig csak álltak, ésgyönyörködtek a csodálatosan puha szirmú virágok kiválóan megkomponáltmagzatain. Kázmér beíratta egy kertészklubba is, mint a saját segédjét, ésezentúl minden estét az ottani körüléseken töltöttek, a többi városikertésszel. Tivadar borzasztóan meglepődött, az eddig undorral kezelt népségkörében borzasztóan jól érezte magát. Ők nem vetették meg, rögtön befogadták, nembeszéltek róla hetekig, ha elkésett, és bármi kéréssel fordult hozzájuk, segítőkezet nyújtottak neki. Leomlott a fal, melyet egész életében épített, és a másikoldalon a Nap hétágra sütött. Tivadar szerette a napsütést.

Egy hónap múlva végre kinyílt az első bársonyrózsa. Csodásharmóniája volt a természet végső kiteljesedésének, maga a legfőbb szép, amimár nem is lehet e világról való. Tivadar és Kázmér tátott szájjal lesték agyönyörű ívű, súlytalan szirmokat, amint egy tökéletes egésszé olvadtak.

Egy kislány húzta meg Tivadar kockás kertészingét.

- Bácsi, szép virágod van! – csilingelte igazgyöngyhangján.

- De még mennyire, hogy szép!- bólintott Tivadar, akertészklub tagja.

- Add nekem, hadd tűzzem a Flóra babám hajába! – kérlelte agyermek. Tivadar a rózsára nézett, aztán a lánykára, majd ismét a virágra.

- Kérlek, bácsi, add nekem! Olyan szép virág! Úgy örülnékneki!

Tivadar elgondolkozott, vajon a definakták mit írnának azilyen gyönyörű rózsáról. Szakszerűen kéne leválasztani, külön edénybe tenni,megmutatni a többi hivatalnoknak, esetleg versenyre vinni. Tivadar levette akesztyűjét, és óvatosan letörte a virágot, majd a szőke baba hajába tűzte. Egymásramosolyogtak a kislánnyal. Tivadar ismét könnyezett. Most boldog volt.