Nehogy a viták elvegyék tőlünk a nemes lelkű cselekvés lehetőségét, amely túlmutat személyiségünkön!
A történelem kerekét nem a szavak mozdítják előre, hanem a tettek és a teljesítmények.
Szóharcokat senki sem szereti, mert indulatokat szül. A tapasztalatok szerint semmi jóra nem vezet. Mégis mindenki szóharcol, nap, mint nap. Néha úgy fest, hogy az állatoknak egyszerűbb kommunikálniuk egymással: kevesebb a félreértés, egyértelműbbek a jelek.
A szavaink nem közelebb visznek minket egymáshoz, sokkal inkább eltávolítják embert az embertől.
Valóban így van ez? Van-e, aki nem ért egyet velem?
Hát én sem vele!
Lássuk csak! Az ember azért száll síkra a maga igazáért, mert azt reméli, sikerül a másikkal elfogadtatni a saját álláspontját. Amit természetesen helyesnek, sőt többnyire egyedül helyesnek vél.
Ha sikerül az álláspont-elfogadtatás, ezt jobbára egyetlen dolog jelzi: a teljes kapituláció, a behódolás. S az ennek megfelelő viselkedés-változás: farok a has alatt, lehunyt fej, hálás felfelé pislogás a helyretételért. Meg egy kis dicséret, hogy milyen okos, aki a lábát a nyakunkon tartja. S ez az, amit egyikünk sem kíván magának. De amit mindig elvárna a másiktól.
- Menj te az anyádba, büdös bunkó, nem látsz a szemedtől, hogy nekem jössz fényes nappal az utcán!
A fenti fonéma-sornak a közlő számára csak egy feloldása van: ha büdös bunkó teljesen megadja magát. Ha nem ismeri el bunkó-mivoltát, és nem hajlandó elfáradni az anyjába, sőt ez ellen tiltakozik, a párbeszéd kikerülhetetlenül komoly nézeteltéréssé silányul.
Farkat behúzni, kushadni nagyjából senki sem akar, mert büszke, mert nem kevesebb a másiknál, s mert az a meggyőződésének a megváltoztatásával járna. De baj van a kréta körül, mert ez mindkettejükre, hármójukra, pártjukra, felekezetükre, alvégre, felvégre és elvégre igaz, így önmaga farkába harap a kígyó, bezáródik a kör: konzerváljuk a konfliktust, létrehoztunk egy zárt rendszert. Elsősorban azért, mert a meggyőződés kizárja a másik igazát.
- A hó fehér! Ha pedig fehér, akkor nem lehet fekete! Ugyebár!
Világos!
De ha a szembenálló egy afrikai bennszülött, aki csak egyszer, fényképről látott havat: a képen egy forgalmas belvárosi autóút volt, a hóesést követő nap, és a hó már csak lucskos, ólmos, fekete undormány volt.
- A hó fekete! - mondja ő teljes joggal.
Ha a kijelentés mellé egyikük sem rak kiegészítő információkat, soha nem jutnak el egymáshoz: a hó fehér, a hó fekete! S mindkettőnek igaza van! Mégis ölik egymást az igazukért és a másik ostobaságáért.
Ennek egyszerű az oka.
A hó színe mellett mindkettő a saját tapasztalati meggyőződése alapján érvel. A meggyőződés jobbára a valami iránt való teljes, hajlíthatatlan, fellebbezhetetlen elkötelezettséget jelenti. A hó fehér. A hó fekete.
Az elkötelezettség még akkor is létezik, ha voltaképpen semmi tényleges alapja sincsen, ha voltaképpen hitfüggő. Mert a meggyőződést a hit előlegezi meg, s csak nagyon ritkán az utánajárás, a komplex vizsgálat. Látom az égből esni a havat, tehát a hó csak fehér lehet. Látom az autóúton az ólomtól fekete havat, tehát a hó csak fekete lehet: ez a hó, ott az út mellett. S ha ők ketten továbbadják a tapasztalati ismeretüket, máris plattformot alapítottak. Gulliver Lilliputban, a tojást melyik végén szabad csak feltörni...
Ma már tudjuk, hogy még a tudomány jó néhány területe sem mentes a prekoncepcionális következtetésekből levont meggyőződésektől. Mert a hit permanensen kapaszkodik önmagába, s következtetéseiben hihetetlen következetességgel nem hagyja magát zavartatni a tényektől. Ámde ami önmagába kapaszkodik, az is zárt rendszert hoz létre. Ezért minden meggyőződés, alapos vagy alaptalan rákfenéje, hogy kizárólagossá szándékszik tenni a hite tárgyát. Legalábbis abban a szűkebb-tágabb körben, ahol egyáltalán szóba állnak vele. Ennek legmindennapibb eszköze, hogy boldog-boldogtalannal, fűvel-fával, akarva-akaratlanul az igazsága érdekében szóharcokba kezd.
Fontos ponthoz érkeztem. Eddig kínosan kerültem a címben és a mottóban felvetett vita szót. Kerültem, mert félreértésre adott volna okot a használata. A mindennapi használatban ugyanis az „Erről nem nyitok vitát!", és a „Ne vitatkozz már velem!" mondatok között csak az alany különbsége más. Holott a két mondat szóhasználatában van a lényeg! Figyelem: vitázni és vitatkozni! A két szó jelentése nem ugyanaz! Nagyon nem!
A büdös bunkóval, aki meglökött az utcán, ugye, kikerülhetetlenül vitatkozni fogok. Nem mást.
Ha a házasszerelmestárspárommal nem értek egyet, akkor az esetek többségében vele vitázni szoktam.
Szabad a gazda?
Nagyon röviden: a vitatkozó legyőzni akar. Fölibe keveredni a másiknak, a torkába harapni, két vállra fektetni, akár intellektuális, akár fizikai értelemben. Öklök vitája, ahoj! A vitatkozót egy cseppet sem érdekli az igazság, kizárólag a saját igazságával van elfoglalva, annak átadása, átverése a legfőbb cél. (S ha nagy ritkán sikerül, csak újabb megerősítése annak, hogy. lám, az igazság ideát van!) A saját igazság a világ legspeciálisabb füldugója, azám!
Ezzel szemben azok, akik vitáznak (nem beszélek a tévécsatornákon látott vitaműsornak névtupírozott vitatkozásokról), az igazságot, de legalábbis a feloldást és a megoldást keresik. A győzelem nem érdekli őket, maximum a meggyőzés formájában. (Ha a házasfelek összekülönböznek, tévedés azt hinni, hogy a megoldás az, ha az egyik meggyőzi a másikat a maga oldalának tökéletességéről! A megoldás valójában az, ha feloldódik a konfliktus: lehet, hogy ez pusztán abban áll, hogy nem engedik haragig fajulni a nézetkülönbséget, ha átölelik egymást: „Nem értek veled egyet, de szeretlek!" Optimális esetben a vita a tényeknél marad, és A-ból C-be B-n keresztül akar eljutni. Ennek érdekében hajlandó először a közös nevezőket megkeresni.)
Térjünk vissza a Földre!
A tapasztalatok alapján be kell látnunk, hogy a politikai, vallási, gazdasági viták soha nem lehetnek igazi viták, csak elfojtásokkal, képmutatásokkal teli fogszorítások. Azért nem, mert a vitatkozó felek premisszái kivétel nélkül betonba ágyazottak. Tudnak beszélni a pártjuk érdekében, mismásolni, ledorongolni politikai oldaluk nevében, képesek a dogmáik, egyházi szervezetük köpönyegének tisztán tartására, makacsul érvelnek a számukra legelőnyösebb gazdasági lépések megtételéért, de nem képesek a bármilyen mundérból kibújni, hiszen az árulás lenne az adott párt, -izmus, és gazdasági iskola felé. Érveik, összefüggéseik karóinak kijelölése csak és kizárólag az adott rendszernek megfelelően képzelhető el. Ezen a ponton a rendszerükön kívül eső valóság tulajdonképpen nem érdekli őket, mert a valóság számukra maga a rendszerük! Vagyis részükről egyetlen vita-végződés tekinthető eredménynek: ha a vitapartner odatartja a nyakát és felteszi a kezeit.
Ami persze, ahogyan láttuk, soha nem történik meg.
Csak a nonszensz érzékeltetése végett, mindenféle mindenfélétől mentesen: Orbán és Gyurcsány összekapaszkodnak és Vonát közrefogva együtt tevékenykednek az országért! Ugye? A macskák pedig virágot szednek a réten az egerek számára, Grabowsky pedig odavan a sikertől, működik a Macskafogó! Pedzegetjük?
A vitának álcázott álkultúrált vitatkozások semerre nem vezetnek. Maximum az ugyanúgy elfogult párt-, egyházi- vagy gazdasági lobbis hívek identitását erősítik meg az elhangzottak. Mert naná, hogy ilyen esetekben mindenki a maga harcosát látja meggyőzőbbnek, hitelesebbnek, kompetensebbnek.
A másik félnek azért sem lehet igaza, mert a hovatartozása kizárja, hogy igaza legyen! Mert majd nem!
Vagyis a mottóban megfogalmazottak szerint, ha valóban vitáról van szó, az soha nem veszi el „a nemes lelkű cselekvés lehetőségét", mert a vita célja éppen az, hogy eljuttasson erre az állapotra.
A vitatkozás teszi ezt, bizony ám! Amíg minden kiszőrözött részletben konszenzusra nem jut, megfagy az agyi huzalozás, az előre gránitba vésett alapoktól eltérni nem tudva, mindent, de mindent elvi szintre terel, és az eszmék magasában tart. S mert a keze tele van az eszmékkel, a szeme pedig az ilyen-olyan oldalának paragrafus hűségére szegeződik, se szeme nincsen észrevenni az embert, se keze kinyúlni érte. Nemdebár?
S nem is kérdés, hogy miért következik ebből a mondat másik fele: „amely túlmutat személyiségünkön". Hogyan mutathatna túl, amikor azt egy zárt eszmerendszer határozza meg? Amikor voltaképpen ez a zárt eszmerendszer adja a személyiséget?
A világtörténelem tele volt nagy vitákkal, nagy szavakkal, nagy eszmékkel, nagy nagyotmondásokkal. A történelem tele van a szavak kizárólagosságából fakadó óceánnyi kiontott vérrel. Öltek a politika, a hatalom érdekében, s de mennyit öltek; az egyház tanításának érdekében még Kálvin is megégette Szervét Mihályt, s az inkvizíció alsóhangos ötvenmillió áldozatát se feledjük; Kínában milliók meneteltek a gazdasági és kultúrális fellendülés érdekében a halálba.
Süssük le a szemünket, s tartsunk önvizsgálatot, legalább szemmel nem követtük-e a példájukat? Soha és semmikor? Na, ugye?
Ámde szavaknak ennek ellenére van igazi jelentése! Legalábbis volt, valamikor igazi jelentése. Nagy-nagy feladatunk, hogy a szavak visszanyerjék a jelentésüket! Dömdödöm!
Mert az emberiség legnagyobbjai utat mutattak: a szavaikkal alakították mások életét, de a kimondott szavaikat ők teljes mértékben élték is. Jézus megőrzött szavai azért hatnak hitelesnek még sok nem hívő számára is, mert teljesen életszagú erkölcsiségről tanúskodnak. Életszagúságuk nem abban áll, hogy egy laza mozdulattal megvalósíthatók, mert nem azok, hanem abban, hogy ő maga megvalósította őket. A szavak és a cselekedetek teljes összhangban voltak nála.
A kereszténységgel egyáltalán nem vádolható Nietzsche írta: „csakis a keresztény gyakorlat nevezhető kereszténynek, egy olyan élet, ahogyan az a valaki élte le, aki meghalt a kereszten." János apostol felülmúlhatatlan asszociációval Igének nevezi Jézust. Az ige, mint szófaj, cselekvést, történést és létezést jelentő szó. Jézus lecselekedte az emberek közé örökkévalón létező személyét.
A másik ismert és nehezen felülmúlható példa Gandhié, aki az erőszakmentességet nem csak hirdette, hanem teljes életével és teljes életében gyakorolta is. Az ő szavai is teljes összhangban voltak a cselekedeteivel.
Kettejük példájából is nyilvánvaló: a szavaknak teremtő erejük van, ha azok igazi szavak. Igazzá pedig kimondójuk hitelessége által válnak. Így a szó híd lesz ember és ember között, és Emberré teszi az embert. A szó akkor igaz, ha szem és kéz, ami lát, és kinyúlik a másik felé. Megragadja és felemeli őt. Minden más tett és teljesítmény szélbe fújt pitypang csupán.
Ezek pedig nagy szavak, tudom én!
Most megyek, és átölelem a feleségemet, mert szeretem, s mert türelmesen várta, hogy a végére jussak ennek az irománynak. S miután megöleltem, megcsókolom, és a fülébe súgom majd: „Nagyon szeretlek, kedvesem!" Tudja, hogy a szavaim, legalább ebben az esetben fedik az életemet.