Vonat - szeretet - vonat

Évszám
2010
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királylány, akinek világra jöttét régóta vágyták szülei. A kis királylányt Aranyhajnak nevezték el gyönyörű, derékig hullámzó hajkoronájáról.

Aranyhajnak – kívülről személve – csodálatos dolga volt! Megéhezett? Csupán sírásra görbítette meggy-piros száját, máris 5 szolga rohant hozzá finomabbnál finomabb falatokkal. Fázott? Megborzongott, mire tízen vittek neki melegebbnél-melegebb ruhácskát.

Így nőtt, nődögélt Aranyhaj, jómódban, kényeztetésben, szülei és családja hű szolgái között, hatalmas palotájukban, melyet óriási birtok ölelt körül medencével, parkkal, játszótérrel. Körülötte minden szépnek és tökéletesnek tűnt.

Egy szép nyári napon azonban szülei érdekes hírrel álltak kisleányuk elé: válásról beszéltek neki és arról, hogy ezután csak még jobb lesz az élete; egy palota helyett kettő, 15 szolga helyett 30 áll majd a kiskirálylány rendelkezésére. Aranyhaj nem is igazán értette, miért is gondolta azt bárki, hogy ez a hír őt valamicskét is megijesztheti; hiszen igazából eddig is ritkán látta szüleit, elsősorban a közös lakomák voltak találkozásaik helyszínei. Szülei sem töltöttek együtt különösebben sok időt, hiszen az évek során mindkettőjüknek saját kedvteléseik lettek a legfontosabbak.

Megtörtént hát a királyi válás, melyet gyorsan követett a királyi pár különköltözése. A kis királylányka egyik héten az édesanyjánál az Északi Palotában volt, míg a következő hetet az édesapjánál, a Déli Palotában töltötte.

Így történt egyszer, hogy amikor épp’ édesapja birtokán töltötte a hét napjait, megismerkedett valakivel. A palota szomszédságában álló egyszerű lakóház egyszerű családjának egyszerű leánykája volt az illető, akit Kisbogárnak hívtak. Nem volt nekik nagy udvaruk, se medencéjük, de még szolgáik sem! Senki sem hívta a mentőket, amikor Kisbogár elesett – de anyukája puszit nyomott a sajgó sebre, amely úgy tűnt, azon nyomban megszűnt tovább fájni. Nem pakoltak ebédidőben végeláthatatlan sorokat az ételekből asztalukra – mégis úgy tűnt, Kisbogár olyan étvággyal falatozott az apukájával közösen készített tojásrántottából, hogy öröm volt nézni! Már pedig ennek igen gyakran szemtanúja volt a kis királylány is, miután a két lány elválaszthatatlan jó barátnő lett.

Aranyhaj, a barátnőjénél töltött idők folyamán egyre inkább úgy érezte, valami hiányzik az életéből, de igazából nem tudta megfogalmazni, micsoda.

Egyik nap Kisbogár egy féltve őrzött kincset mutatott meg barátnőjének: egy fa vonat volt. Látszott, hogy nem üzletben vásárolt játék volt; a megmunkálásról lerítt, hogy aki készítette, beleadta szívét-lelkét. Aranyhaj igencsak elcsodálkozott: sohase látott még ilyen szerkezetet. Utazásaikat minden alkalommal a birtokaikon terpeszkedő garázsaikban parkoló, számtalan szebbnél szebb autójukkal bonyolították, így történhetett meg, hogy Aranyhaj a VONAT elnevezésű közlekedési eszközről még csak nem is hallott. Kisbogár azonban, jó baráthoz méltón, szívesen megmutogatta Aranyhajnak a vonat részeit, elmagyarázta működését, sőt, örömmel mesélt azokról az élményekről, melyeket akkor szerzett, amikor vonattal nagyszüleihez utaztak vidékre.

Azon az estén Aranyhaj alig bírt elaludni, a kis favonat járt az eszében. Édesapja észrevette, mennyire foglalkoztatja valami kicsi lányát. Hosszas kérdezősködés után a kis királylány elmesélte atyjának, mit látott Kisbogárnál. Kicsit ugyan elcsodálkozott, hogy lánykája pont’ egy ilyen játékszerre vágyik, de úgy döntött, meglepetést szerez Aranyhajnak; másnapra megrendelte a világ legnagyobb és legkorszerűbb játékvonatát. Aranyhaj, jó gyermekhez méltón illedelmesen megköszönte az ajándékot, de mély szomorúsága csak nem illant el. A király telefonon értesítette volt feleségét a történtekről és kérte, amint tud, azonnal jöjjön, mert úgy látja, kisleányukon valami rút nyavalya hatalmasodott el. Mellesleg elmesélte a vonattal kapcsolatos történteket is. A kislány édesanyja nyomban autóba ült, de előbb még rendelt a lányának egy, az igazihoz megszólalásig hasonlító, csillogó-villogó mozdonyt, amelyet azonnali szállítással kért a Déli királyi Palota elé. Ott is állt már a mozdony a palota előtt, amikorra Aranyhaj édesanyja is odaért. Azonban a királyi párnak – illetve volt-párnak - csalódnia kellett: lánykájuk továbbra is szomorú maradt, orcáján az öröm egyetlen villanását sem fedezhették fel szülei.

Miután gyermekük elszenderedett, a bölcs király és (volt)felesége egész éjjel virrasztott. Éjjel azonban megéheztek; már éppen csöngetni akartak a személyzetnek, amikor rájöttek, hogy mindenkit szabadságra küldtek. Szétnéztek a kamrában és a konyhában, tettek-vettek, s olyan isteni vacsorát készítettek, hogy annak elfogyasztása után mind a tíz, akarom mondani húsz, ujjukat megnyalták! Mindeközben még jól is szórakoztak. S ha már ébren és együtt voltak, beszélgettek. Először az derült ki, igazából még mindig nagyon szeretik egymást, s egyikük sem tudott egyetlen okos indokot sem mondani arra vonatkozólag, miért is kellene nekik hátralévő életüket külön palotában tölteniük. Megállapodtak hát, hogy újból összeköltöznek. Ennek aztán mindketten nagyon megörültek. Az ám, de a nagy örömben megfeledkeztek a lányuk szomorúságáról! Mikor újból eszükbe jutott, újra átadták magukat a búnak és majdnem eluralkodott rajtuk ismét a tehetetlenség érzése. Ekkor azonban a királynak egy réges-régi emlék villant fel emlékei között! Kicsi korában, amikor kedvenc lovacskája elcsavargott tőle, édesanyja, hogy megvigasztalja, a térdére ültette és remek mondókával kísérve ott lovagoltatta őt órákon át! Nem is kellett másik lovat venni, azt se bánta, ha a régi soha többé nem kerül elő; a legjobb szórakozás az volt számára, ha édesanyja játszott vele! Csak azt nem értette, ez hogyan is mehetett ki királyi fejéből az évek során… De ez már nem is számít; óriási ötlete támadt, melyet azon nyomban megosztott a régi-új királynéval. Mindketten boldogan, szívükben melegséggel, békével tértek nyugovóra.

Másnap, amikor Aranyhaj felébredt, nem akart hinni a szemének: a mindig csillogó-villogó palota konyhájában vacsoramaradékok, a mindig makulátlan asztalon morzsák… Mégis, mintha sokkal barátságosabb lenne minden! Az édesapja szobájában álló baldachinos ágy üresen terpeszkedett. Mi történt itt? Már éppen kiáltani akart, amikor eszébe jutott, hogy senki sincs a palotában, hiszen a személyzet kimenőn van, míg felséges édesapja bizonyára elutazott valahová. Ám amikor pillantása az udvarra esett, ismerős alakokat fedezett fel a kerti padon. Kilépett a kertbe, s rájött, jól látta: szülei beszélgettek elmélyülten, miközben édesanyja valamit szorongatott a kezében. Hamarosan azt is megtudta, mit: három vonatjegy volt! A közös, családi vonatozás volt hát a szülők fantasztikus ötlete arra, hogy lányuk arcára ismét vidámságot varázsoljanak.

Kevés volt az idő az indulásig, gyorsan kellett cselekedni: összepakolták úti csomagjaikat és irány az állomás! A meglepetés egy családi vonatozás volt!

Gyönyörű napjuk kerekedett! Vidámak, felszabadultak voltak és boldogok! De a legboldogabb Aranyhaj volt, amikor megtudta, szülei újra egy pár lesznek, s ők újra egy család. Később így mesélt erről kis barátnőjének:

- Idáig azt hittem, rettentően gazdagok vagyunk. De ma… ma megismertem egy másik gazdagságot. És remélem, ez utóbbi örökre megmarad életem részeként!