Wilhelm(ina) Lovag és a Bölcsesség Kútja

Évszám
2009

Almapatria ezer tornyú városára leszállt az alkony csendje. Vörös színe eluralkodott a látóhatáron, és pihenő helyére parancsolt embert és állatot egyaránt. Urak és szolgák a palotába, katonák a pihenőhelyükre vonultak. Az árusok már elpakoltak s a vásári komédiásokkal egyetemben , sátraikban pihentek.
A városkapu őrei a súlyos vasrács leeresztéséhez készülődtek, hogy majd a várárok felhúzható hídjával , biztonságosan bezárják a bejáratot.

- Hé, uraim egy pillanat!- hangzott egy kiáltás a hídról.
- Ki van ott?- kérdezte az egyik strázsa.
- Ha visszahúznátok a rácsot, hogy a lovammal beférjünk , hálás lennék! A nevem Wilhelm lovag. A holnapi királyi nyílt napra érkeztem. - mondta az ifjú , miközben felhajtotta a sisakrostélyát és gyönyörűen felszerszámozott fehér lován, beléptetett a bejáraton.
- Ha egy perccel később jössz, kívül éjszakázol. Hektor király megtiltotta, hogy nyolc után bárki bejöjjön a városba. Szemben lakik a királyi szállásmester, ő majd elhelyez valahol. Másnem a könyvtár mellett. - mondta az őr és összevihogott társával.

A fiatalember köszönte szépen a segítséget és felkereste az említett urat. A király i könyvtár melletti épületben kapott éjjeli menedéket. A ház kissé omladozott és elhagyatott volt, de a fáradtság nagyobb úr az igényességnél. A hálóteremben lecsatolta kardját, levette páncélzatát, végül leemelte fejéről a sisakot. Hosszú , gesztenyebarna haja a vállára omlott. Miután megszabadult a sodronyingétől , kinyitotta a nyeregtáskát. – Ó drága anya, te figyelmeztettél hogy nem lesz könnyű , de meg kell próbálnom. És lám most itt vagyok! Előhalászott egy kerek cipót, evett egy keveset , majd elaludt. Éjjel rosszat álmodott, mintha a szomszédos épületből hangok hallatszottak volna : polcok nyikorgása, tompa puffanások, távoli nevetés….

A királyi trónterem hatalmas volt. A boltíves ablakok, színes üvegei , letűnt korok lovagi hősteteit idézték. Mégis elég fényt engedtek be , hogy a pompás berendezés előnyösen látszódjék , éppúgy mint az előkelő urak míves fegyverzete, és a nemes hölgyek drága ékszerei. Wilhelm kissé puritán jelenségnek érezte magát, miután a fanfárok őt hirdették a király színe elé járulni. Az előtte bevonult két lovaghoz képest kicsinek , karcsúnak , bár kétségtelenül kecsesnek tűnt.

Az összegyűlt társaság izgatottan zsongott : néhányan hangosan nevettek , hölgyek csacsogtak fejüket összedugva. A meghívott idősebb diákok, nyakukat nyújtogatva próbáltak többet látni, a szoborrá merevedett őrök háta mögül.

A zűrzavarnak Hektor király határozott intése vetett véget, mert szólni kívánt.
- Alattvalóim!- dörögte.
- Mint ismeretes előttetek , egy hónapja annak, hogy leányomat elrabolta egy hatalmas sárkány. A bestia a Harmónia-völgybéli Bölcsesség kútját is elfoglalta, ahová országunk népe mindig elzarándokolhatott, ha életének fontos kérdéseire akart választ kapni. Íme a három bátor idegen , aki jelentkezett bajvívásra,  a sárkány legyőzésére.

Tapsvihar köszöntötte a lovagokat, akik ezt mosolyogva fogadták. A király folytatta.
- A sárkány, egy újabb kőomlással, elzárta a völgybe vezető átjárót. Ezért a kutat, csak a Vargabetű-hegység felől lehet megközelíteni. – Aggodalmas moraj futott végig a tömegen.
- Aki ismeri , tudja hogy a hegy, gonosz erők birodalma. A királyi igazgatás minden segítséget megad, e vakmerő férfiaknak, ha kérik. A könyvtárban található egy térkép, amely a pontos útvonalat ábrázolja. Első lépés ennek a megszerzése! Rajta hát uraim, induljatok , járjatok szerencsével , s a jutalmatok nem marad el!
- Zenét kérek! – A rézfúvósok ütemes indulóba kezdtek , a tömeg lelkesen tapsolt és éljenzett.

A király udvari bolondja, a zenére végig ugrálta a termet , majd a lovagok közé toppant. Bókolt nekik , csengettyűs sipkájával a földet seperve, majd az első , nagydarab szakállas bajnok kardját végig simította. Az mérgesen a fegyveréhez kapott, és ellökte a bolondot. A mókamester nem vette zokon, most a másik, kis köpcös bajvívó köpenyét emelgette fel, a zene ütemére. Annak ez nem volt ínyére , ezért adott neki egy nyaklevest. A bolond ekkor szelíden , Wilhelm elé lépett, kézen fogta és lejtett vele néhány tánclépést. Az ifjú jót kacagott az eseten. A bolond ezután átadott neki egy aranyszalaggal átkötött papírtekercset. Mélyen a szemébe nézett majd hirtelen elszaladt.

Az összesereglett nép, a királyi könyvtárig kísérte a szakállas bajnokot, mint első jelentkezőt az egyes számú próbatételre.
Wilhelm teljes harci öltözékben lovagolt a város főterén, a könyvtár irányába. A kíváncsi pórnép kisebb csapatokban követte, de a bejárattól néhány méteres sugarú kört hagytak ki , senki sem ment annál közelebb. A lovag a lépcső aljához érve leszállt a lóról, s mintha az állathoz beszélne, halkan suttogott: - Drága anya, most drukkolj nekem! Be kellene mennem , bár tudom hogy a másik két jelölt nem szerezte meg a térképet, anélkül indultak útnak.

Hirtelen elengedte a lovat , és a lépcsőn felszaladva, gyorsan eltűnt az ajtóban. Így nem volt ideje elolvasni a feliratot : Vigyázat , szellem!
A teremben félhomály uralkodott, olajmécsesek illata keveredett, poros régi könyvek , viaszpecsétes levelek és papiruszok szagával. Óvatosan elindult a díszes, nehéz kódexekkel megrakott polcok között. Egy állványra a várostérkép volt fellógatva, talán itt lesz az amit keres? Ekkor egy fejmagasságban lévő könyv hirtelen kibukfencezett a helyéről, és a csöndben óriásit puffant a kövezeten. Összerezzent, de tovább ment a térképek felé.
- Hová, hová barátocskám? – Egy majdnem átlátszó szellemalak kiáltott rá.
- Itt az út vége, vissza lehet fordulni ha kedves az életed! – Néhány másodpercre meghűlt a vér az ereiben, de aztán…
- Üdvözöllek uram! A nevem Wilhelm , becses…alakzatodban kit tisztelhetek? – A kísértet kissé elbizonytalanodott.
- Én voltam itt az alapító, a könyvtáros. A nevem Doctus Animus.
- Ez roppant érdekes, akkor te rengeteget tudsz ezekről a különleges kódexekről, hiszen ez itt a „mindentudás tárháza”! – Folytatta a diskurzust nyugalmat színlelve.
- Igen valóban , regéket lehetne mesélni minden egyes darabról. A könyveknek is kálváriájuk van mint az embereknek. Én is elmesélhetném ami velem történt , de kit érdekel az ?
- Például engem, kérlek mondd el!
- Hektor tehet mindenről, az az álnok , önző zsarnok…és én még a barátomnak tekintettem!

Tanítója , nevelője voltam. Mikor király lett, a tanácsadója és bizalmasa. Néhány éve mikor a sárkány először rabolta el a királyleányt, Ő engem küldött hogy kérdezzem meg a bölcsesség kútjától , mit tehetünk. És akkor… Én elmentem oda , de amikor harmónia völgybe értem , a sárkány egy kőomlással elzárta az átjárót, és én meghaltam.

- De hogy-hogy itt….?
- Nem tudom. Azóta itt vagyok, nem tudok elmenni…hiába. De mit beszélek neked ? Úgysem segíthetsz.
- Talán igen. Kérlek tegyél meg valamit a kedvemért! Idézd fel, mit éreztél abban a pillanatban , amikor meghaltál!
- Hogy mit!? Hát iszonyú haragot Hektor iránt, meg azt hogy biztosan szándékosan csinálta. Már nem kellettek a tanácsaim. Ugyanezt érzem most is. De mit akarsz ezzel a sok kérdéssel?
- Bizonyíthatom , hogy Hektor a legnagyobb megbecsüléssel volt irántad , amilyennel csak király lehet alattvalója iránt. Birtokomban van egy okirat , amelynek a királyi levéltárban lenne a helye, vagyis itt! De egy félelmetes kísértet miatt nem került ide. – Elővette a tekercset , amit az udvari bolondtól kapott. -Kérlek olvasd el!

A szellem így tett: - Én, Hektor király, ezennel a királyi könyvtárat és levéltárat, leghűségesebb, közszolgálatban elhunyt tanácsadómról és barátomról, - a szellem hangja megremegett – Doctus Animus könyvtárnak nevezem el, és ez így legyen az idők végezetéig!
- Ó istenem! Én balga , hitetlen lélek. Kedves barátom, bocsáss meg! – miközben e szavakat kimondta, szellemalakja halványodni kezdett, majd teljesen szertefoszlott.
Wilhelm pedig mosolyogva kisétált az épületből, Vargabetű-hegység térképével a hóna alatt.

A hegység közelről sokkal nagyobbnak tűnt. Kacskaringós hegyi útjai hatalmas gránitsziklákat kerültek ki és félelmetes szakadékok mellett vezettek el. Minél magasabbra jutottak fel, ló és lovasa, annál veszélyesebbé vált a terep. Wilhelm ezért idővel jobbnak látta leszállni a nyeregből. Elővette a térképet, és megkereste rajta a három fekete fenyővel jelölt állomást, ahol megálltak. – Hála az égnek már csak félnapi járásra van. – mondta. – Most nem tartunk több pihenőt , hanem összeszedjük magunkat és vacsorára már Floremagnus házánál lehetünk!

A szóban forgó ház óriási kövekből épült, nagyra méretezett, egyszerű lakhely volt. Kicsiny ablakait barátságossá tette a muskátli, amit a párkányra tettek. A déli oldal mögött, egy üvegház félét lehetett látni. Wilhelm megkerülte a házat, hogy megtalálja a gazdát. Közben elhaladt egy négyméteres „oszlop” mellett, amely egy gránitkövet tartott a feje fölé. – Nem, ez nem illik ehhez a stílushoz! – valóban nem mert egy óriás volt, aki egy kisebb sziklával a kezében reá dörgött. – Mit keresel itt te emberfajzat? Tűnj el innen, mert összelapítalak ezzel ni! – „A szívesen látott vendég” elfojtott egy hosszú velőtrázó sikolyt, majd összeszedte magát. – Szép jó estét kedves Floremagnus! Kérlek nyugodj meg! Jó szándékkal érkeztem, a hajlékodat meg sem közelítem az engedélyed nélkül. Csak szállást kérnék éjszakára. Meg tüzet raknék egy kis teafőzéshez ha adnál néhány hasáb fát. – Az óriás csigalassúsággal letette a követ, és szélvész gyorsasággal elviharzott, majd mikor a vendége már menni készült volna, előrontott egy rakás fával, és szó nélkül tüzet rakott. A tea már készen volt , mikor újból megjelent néhány nyársra húzott szalonnával. A lovag teát nyújtott neki egy tálban. – Miért gyűlölöd annyira az embereket? –kezdte a diskurzust. Az óriás felhorkant. – Az emberek csak rosszat tettek nekem. Már gyermekkoromban nagyobb voltam mint egy felnőtt.  Ha bárhol találkoztam velük, kigúnyoltak, kicsúfoltak, kővel dobáltak. Mikor nagy lettem , ezt már csak messziről tették, a gyávák! Akkor megfogadtam , ha a közelembe jönnek, nem ússzák meg szárazon. Nem tudom megbocsátani nekik ahogy velem bántak.

- Pedig olyan könnyű megbocsátani, hidd el nekem. A gyűlölettől te is szenvedsz, a te szívedet fájdítja, a te lelkedet nyomorítja. Engedd el hát , s légy szabad! – mondta a lovag.
- Könnyű azt mondani! Hogyan?
- Te tettekhez szoktál hozzá. Tégy a gyűlölet ellen, végezz vele , egyszer s mindenkorra pusztítsd el!
- Nem pusztíthatom el a megfoghatatlant!
- Tegyük hát megfoghatóvá! – Wilhelm gondolkodott egy pillanatig , majd mint aki keres valamit , bement az üvegházba. Kisvártatva diadalmasan előjött, egy hófehér királyliliommal. A cserepet letette a földre , mellé a vendégváró kődarabot. – Nézd ezt a sziklát, nézd erősen!

Ehhez hasonlóvá tette szívedet a gyűlölet! Most nézd ezt a liliomot. Milyen felséges, milyen tökéletes. Ilyen a lelked ha megszabadul a haragtól. Tégy különbséget a kettő között! A durva kő az amit az emberek tettek veled. A tett, amivel nem kell egyet értened! Válaszd el viszont az embertől!  Az ember is liliom, s akár te, alapvetően tiszta lelkű. Néha mint ostoba gyermek, úgy cselekszik, de később megbánja. A sziklának meg ne bocsáss, őt gyűlölheted, ő minden baj okozója, ha nincs többé , megszűnik a szenvedésed. Szűntesd hát meg! Pusztítsd el! Rajta, most! Legyen már vége! – Az óriás fölkapott egy kőtörő kalapácsot, és azzal , ízzé-porrá zúzta a követ. Egészen kifáradt benne. – Most hasonlatossá váltál a liliomhoz! – mondta a lovag mosolyogva. – Ezért ünnepélyesen barátommá fogadlak. – s jobbját nyújtotta az óriás felé. Mikor magukhoz tértek a meghatódottságból , Floremagnus így szólt : - Sok vándor fordul meg errefelé, legtöbben eltévednek, néhányan a szakadékban végzik. Te hogyan kerültél ide? – Szerettem volna valami hasznosat tenni. Na nem az elrabolt királykisasszony kezéért! Azért igyekszem a Bölcsesség kútjához , hogy én is megkérdezhessek valamit. – mondta az ifjú.

- De Vargabetű-hegység sok veszélyt rejt!
- Csak annak, aki nem tudja pontos célját , és térkép sincs a kezében. – Addig beszélgettek míg elnyomta őket az álom.
Reggel a lovag útra készen állt, mikor az óriás egy kis dobozkával a kezében előbukkant. – Ez az én ajándékom a barátomnak! Aki liliommá varázsolja a félelmet, az előtt meg kell hogy nyíljanak a kapuk. – mondta , és búcsút intett a lovasnak, aki a hegyi varázsló kastélya felé vette az irányt.
- Fene ebbe az ajtóba! Sehol egy kopogtató, sehol egy kilincs. Halló, valaki! Nyisson már ki ! – Fél órája próbált bejutni az óriási vasalt kapun , amely lezárt egy hegyszorost. Mögötte futott az egyetlen járható út Harmónia-völgy felé. Már-már feladta a próbálkozást, ekkor eszébe jutott a dobozka amit az óriástól kapott. Kinyitotta, és egy nagy kulcsot talált benne, ami pontosan bele illett a kapu zárjába. – Hát igen, legtöbbször kezünkben a kulcs, csak nem vesszük észre. – Gondolta, miközben már a kapun belül lovagolt, Imperiosus mágus magánbirodalmában. Azt gondolta észrevétlenül végig mehet a hegyszorosban végigfutó úton , de egyszerűen nem tudott másfelé kanyarodni, csak a varázsló kastélyát övező parkerdő irányába . Az erdő ijesztő volt, sűrűn nőtt bozótjaival , és óriás fáival, melyeknek lombjai, nem engedték a napfényt a talajig. A várkastélyt, csak az erdő felőli oldalon lehetett megközelíteni, a másik oldalán mélységes mély szakadékra nézett. A tágas udvaron díszes hintó állt , oldalán karvalykaromhoz hasonlító címerrel. Ugyanez a jelkép volt a kastély homlokzatán is. Egy távolabbi sík terepen katonák gyakorlatoztak. A lovag leszállt a lováról, ekkor megjelent két őr , hogy az épületbe kísérje. Egy vadászterembe vezették , ahol a falat telerakták elejtett állatok trófeáival. Majd átkísérték a lovagterembe. Itt minden túlméretezett volt. Középen egy lovasszobor , körülötte őrségben álló lovagi páncélok. Pont a bejárattal szembeni emelvényen egy akkora trónus, hogy Hektor király is megirigyelte volna. Épp az ütközeteket ábrázoló festményeket nézegette, mikor megérezte hogy valaki figyeli hátulról. Gyorsan megfordult. Kicsi , sötét tekintetű ember állt mögötte, hosszú fekete köpenyben.

- Figyeltelek, mikor megérkeztél. Tapasztalt katonának tűnsz. Nekem éppen ilyenekre van szükségem. Hadjáratot indítok a környező országok ellen, Hogy megalapítsam, az Imperiosus Birodalmat. Légy hát te is a katonám. Ígérem nem bánod meg. – agitálta a varázsló.
- Ugyan mit tudsz nekem ajánlani hogy megérje téged szolgálnom?
- Hát nem keveset. Részt kapsz a jogosan szerzett kincsekből.
- Csillogó-villogó tolvajzsákmány. Háború oltárán szentesített rablás. Köszönöm , nincs rá szükségem.
- Részed lesz a győzelem dicsőségében az oldalamon!
- Milyen dicsőség az, amelyhez a gyengébbeket kirabolva vezet az út? Én beérem egyetlen egy jótett dicsőségével is!
- Ne légy ostoba! Elégtételt vehetsz olyan népeken, akik valaha megsértették a te fajtádat.
- Nincsenek megoldatlan, elgennyesedett sérelmeim, amiket ártatlan polgárok hátán kellene kifakasztanom. Az én fajtám az ember, s ha rajta bosszút állok, önmagamat pusztítom el!
- De a hatalom – mondta a varázsló már-már könyörögve – a hatalom ígérete, ne mondd hogy nem mámorít meg!
- Van egy régi mondás : Ha a hatalom szeretetét átveszi a szeretet hatalma, akkor jön el isten országa. Most pedig engedj továbbmennem, a birtokodon át visz az utam.
- Nem szabadulsz ilyen könnyen! – kiáltotta a mágus, s hirtelen a jobb kezével egy villámot vetett a lovag felé, aki rezzenéstelen arccal állta! Nem találta el. A varázsló újból megpróbálta , és újra elhibázta.
- Te ördögfattya! Rájöttél mi? Nem hiszel bennem! Pedig a hitben van az erőm! A katonáim töretlen hite az alapja minden hatalmamnak! – Ebben a pillanatban nem csak kicsinek, hanem szánalmasan gyengének tűnt.
- Imperiosus , te egy hatalommániás beteglelkű ember vagy. Talán segíthetek rajtad. Emlékezz vissza gyerekkorodra. Hogyan bántak veled a szüleid? Hogyan viszonyultak hozzád, szeretettel vagy erőszakkal? Lelki terrorral? Emlékezz, mi történt veled ami úgy felborította lelked egyensúlyát, hogy helyreállításához a világot kell bekebelezned.
- Miről beszélsz? – kérdezte a varázsló remegő hangon.
- Van egy neves gyógyító , aki visszavisz gyerekkorodra, hogy rálelhess arra a félelemre aminek elnyomásához most felfegyverzed a fél világot. Segít hogy emlékeidben megleld azt a személyt, aki megmagyarázza miért látsz ellenséget mindenkiben , aki egy kicsit is más mint te. Kérj segítséget!

A varázsló túlméretezett trónjába roskadt.
Wilhelm pedig kiment és feloszlatta a zsoldos sereget az udvaron. Kisebb hazairányító kortes beszédet rögtönzött nekik, majd elhagyta a kastélyparkot.

Miután maga mögött hagyta a mágus birtokát, a egy túlsó oldalára került, ahol az út lejteni kezdett. Térképe szerint egy napi lassú lovaglás nehezebb terepen , volt ami reá várt mielőtt eléri a Sárkánytűz barlangot. A barlangról az a hír járta hogy váratlan alattomos tüzek lobbannak fel benne, és megperzselik a bemerészkedőt. – Hosszú barlangrendszer vezet a hegy másik oldaláig – gondolta Wilhelm – mert a kijáratánál már Harmónia-völgy kezdődik. Örült hogy közeledik céljához. Késő délutánra a barlang öt méter magas bejáratához ért. Úgy érezte most vagy soha, be kell mennie. Belül egy csarnok fogadta, plafonig érő oszlopképződményekkel. Az oszlopok között, sűrűn lobbantak fel lángok, ijesztő , „sárkány okádó” hangot hallatva. Megpróbált a bal oldalon bejutni, lova azonnal visszakozott a fellobbanó tűztől . Ugyanígy járt a jobboldalon is. A középső oszlopsornál is fellobbant a láng, majd gyorsan elenyészett. Ebben a pillanatban csengettyűszót hallott. Talán egy bohóc sipkáján vannak olyan csilingelők melyek ilyen hangot adnak. Még a csilingelés tartott, nem lobbant fel a tűz. Mikor az elhallgatott, a lángok újult erővel lobogtak. – Most vagy csengőszóra alszik el a láng, vagy tűzszünetkor szólal meg a csengő. Egy biztos , nekünk most kell futni! Gyerünk , gyerünk, gyí te! A hosszú csengőszóra ló és lovas, átvágtattak az oszlopcsarnok közepén, úgy – hogy a közelükben egyetlen szikra se lobbant fel. Hosszú vágta után lelassított, mert egy nagy barlangnyílás került elő, a kijárat. A mögötte lévő üde-zöld völgy vízeséseivel , kanyargó, kis folyójával, üdítő látványt nyújtott. Egy távolabbi sűrű facsoportot tűzött ki táborhelyül, közel a folyó kanyarulatához. A közeli facsoportban feltűnt hogy néhány gyümölcsfa is van köztük. A cseresznye már teljesen megérett. Lovon ülve könnyedén letépett néhány szemet. Ekkor egy zöldes-barna halmot pillantott meg. A ló ideges lett. Óvatosan körbejárta a dombocskát, ami a másik oldalon egy alvó sárkány fejében végződött. Agyában végigfutott az összes lehetőség, a fedezékbe meneküléstől, a „most kell levágni a fejét” változatig. Ekkor a háta mögött megszólalt valaki. – Remélem nem akarod levágni a fejét! Egy fiatal lány volt, marék cseresznyével a kezében. – Liliána hercegnő vagyok. Ha atyám küldött , már vissza is fordulhatsz, jó vagyok , nem kell megmenteni! A hangos beszédre a sárkány nagyot ásítva felébredt. – Nem kell aggódni, ő Benignus , senkit sem bánt. A világ legjámborabb sárkánya. A vastagbőrű hüllő, most a jövevényre nézett. – Benned kit tisztelhetünk fiatalember? – kérdezte. A hercegnő erre nagyot nevetett. – Nézd meg közelebbről! A fiatalember inkább egy leány! – felületes szemlélő az aki csak a ruhát látja, s nem magát az embert.  A leleplezett leány most levette sisakját, és megrázta dús barna fürtjeit. – A nevem Wilhelmina , a te megmentésedre jelentkeztem , több lovaggal egyetemben és a félelmetes sárkány legyőzésére. De úgy tűnik téged nem kell megmenteni. Lélekjelenlét szükséges ahhoz, hogy felismerjük mit kell cselekednünk, de bölccsé kell válnunk , hogy ráeszméljünk ha semmit sem kell tennünk.

- Az apám folyton férjhez akar adni, de nekem eszem ágában sincs hozzámenni egy ismeretlen páncélfejhez! De ő úgy kezel mint egy babát, akinek nincs beleszólása a saját életébe. Ezért most újból „szabadságra” mentem , segített ebben jólelkű barátom. Nem rabolt el, csak elrepített néhány szép helyre. Ő a légynek sem ártana, teljesen megbízható. – magyarázta a királyleány.
- De mi a helyzet a kőomlással, ami elzárta a völgy felé vezető utat? Úgy tudom egy ember meghalt…
- A kőomlást a hegyi varázsló idézte elő. Benignus egész nap azon fáradozott, hogy elmozdítsa onnan a legnagyobb sziklákat. Nemsokára újból járható lesz az út a Bölcsesség kútja felé. – mondta a hercegnő.
- Apropó. Régi vágyam volt már , hogy egy kérdést tegyek fel a kútnál ami nagyon fontos nekem. Áruljátok el merre találom meg!

A hercegnő és a sárkány összenevettek. – Megbocsáss hogy eddig eltakartam előled, de a szárnyaimat kissé kinyújtóztattam, íme, itt van. -  S a hüllő összehúzva óriás szárnyait, kicsit odébb húzódott, irdatlan tömege mögül, előtűnt egy szép, márványszobrokkal díszített kőkút.

- Csak igyál a vízéből , s közben tedd fel kérdésedet.
Wilhelmina így is tett, s várta a választ. A kút vize először zavarossá vált, majd letisztult, s a tiszta víz alján , egyre élesebben kirajzolódott egy szöveg :

A boldogság ritka pillangó,
melyet ha kergeted, el nem érheted!
De ha tetted a dolgod, s végezetül pihenni megálltál,
ő, mint nyugodt kikötőre, biztosan reád száll!

Dél körül járt az idő. A szobába beszökő kellemes , langyos fuvallat, időnként meg emelgette a függönyt. Vilma ébredezett. Most érezte csak , milyen melege volt a takaró alatt, ezért kibújt alóla és nyújtózkodott egy nagyot. Kopogtak. – Vilma, ébren vagy? – Anya nyitott be mosolyogva. – Tudod meddig aludtál? – Valami őrült sztorit álmodtam. Király, szellem meg lovag… - Majd elmeséled később kicsim! - Most azt mondd meg , fel jöhet-e valaki, aki lent vár a konyhában? – Kicsoda? – Valamilyen Péter. – Hogyan? – Nagyon udvarias és jóképű – nevetett anya cinkosul. Vilma kiugrott az ágyból, és mint aki nem tudja eldönteni, hogy a könyvespolcról vagy a ruhásszekrényből öltözködjön, össze-vissza futkosott. Végül megoldotta a problémát, és tíz perc múlva mosolyogva állt, szemtől-szembe Péterrel.

- Csak úgy meglógni az egyetemi buliról, hogy híre-hamva se maradjon? Szép dolog mondhatom. – mondta a fiú , megjátszott sértettséggel.
- Mégis valahogy ide találtál.
- Hosszú történet az. Ha nem lennék másodéves, történelem-régészet szakos hallgató, talán nem is sikerült volna. Ugyanis a rendelkezésre álló, kevéske tárgyi emlékből kellett következtetni az egészre.
Vilma nevetett. – No, mégis röviden, távirati stílusban. Hogy is volt?
- Szegény jelmezes udvari bolond, a tánc végén, zenei-műszaki probléma megoldására el, ez alatt Hamupipőke, itt hagyott cipőcske nélkül köddé vált, s a visszatérő jelmezes bolond, ottmaradt név,cím,mobilszám nélkül, de sűrű kétségbeesés közben, felfedez egy széken maradt lila pulóvert, amit, mint véres lobogót , körbehordoz, hátha valaki felismeri, s lássatok csodát , felismeri a Lili nevű barátnő, mert az övé, … s a többi már evidens.

- Hol itt a távirat, hol itt a következtetés? – kérdezte a lány kacagva.
- Az élő tanúk felkutatása is lehetséges megoldás.
- Csak az Avar-kori leleteknél lenne nehézkes.
- De te nem mondtad el mi volt a baj. Bunkón viselkedtem?
- Dehogy, semmi ilyen. Csak nagyon görcsöltem, a latin érettségi, meg a felvételi pontok miatt. A két nyelvvizsga is kifárasztott. Szerettem volna jól szóbelizni. Meséltem hogy pszichológia szakra jelentkeztem?
A fiú bólintott. – Akkor most már mindenen túl vagy, sikerrel vetted az akadályokat?
- Igen , minden vizsgám jól sikerült.
- Akkor eljössz velem moziba ma este?
- Lehet róla szó. – mondta Vilma széles mosollyal. – Mindent megtettem , amit megkövetelt a haza. Akár lazíthatok is. Már csak az értesítőt várom.
- Erről jut eszembe – mondta komolyan a fiú – ez a postaládából kandikált ki! Olyan ismerős volt a feladó, és behoztam. – mondta kajánul. Egy lezárt borítékot adott át Vilmának, a bélyegen egy nagy kékszárnyú pillangó volt. A lány kibontotta a hivatalos iratot, majd felugrott , és nevetve szaladgált körbe a szobában.