Évszám
2012
Beküldő
xx_gyermeke
Gyerekként gyakran üldögéltem nagyapámtól kapott zöld kis székemen és csodáltam a körülüttem lévő tájat. Ott születtem ahol a magas hegyek között úgy tör utat magának az Olt, mint a növekvő kis gyerek, aki botladozva és kissé tétován, de probál leküzdeni minden útjába kerülő akadályt. Apró kicsi házak szorosan egymás mellett a völgyében fölöttünk a védelmező fenyvesek szilárdan és örökzölden az idők végezetéig. Ma is látom, ahogyan ott szaladgálok fel-alá a dombokon, epret vagy mezei virágot gyűjtögetve, mit sem tudva arról, hogy egyszer még ezerszínű kis csodavilággá változik nekem az a mező. Nem sejtve, hogy a világ, amelyben akkor felnőttem a hegyek és a dombok, amelyek körülöttem húzódtak és az otthont jelentették, a belső világom szilárd kis fakérgét fogják jelenteni, ami megvéd mindattól, ami árthat annak az embernek akivé válni szerettem volna. A körülöttem lévő táj, a hegyek és a csicsergő madarak, a legelésző tehenek és juhok olyan nyugalmat és csendet árasztottak magukból, ami órákig kinnt tartott a mezőn. Biztonságtam éreztem magam, minden, ami körülvett egységet alkotott velem. Része voltam a csodának. Természetes volt, hogy engem ott nem bánthat senki, nem kell félnem senkitől és semmitől. De ma már a szivemben csak fura emlékek áradata mindaz, ami akkor volt, és nem tudom, hogy a gyerekkori élményeim sokasága-e, avagy valami kis kincs, amiből egész életem során táplálkozni fogok, és azért kapaszkodok ilyen erősen minden idegszálammal valamennyi mozzanatba?! Lehunyom a szemem és egy pillanatra visszatér minden, amit akkor éreztem. A testemet nyugalom önti el és boldogság. Nem vagyok egyedül, csak meg kell találnom magamban azt a gyermeket, akinek a szíve és lelke ott rejtőzik a fakéreg mögött, hogy biztonságban tudja magát ebben a világban, ahol minden gyors változás folyamatát éli. Valahol a felnőtté válás folyamatában eltévedtem és ennek a gyermeknek vissza kellett húzódni, és helyébe léptem Jómagam, hogy most azon gondolkodjam, hogyan találok vissza önmagamhoz, ahhoz az emberhez, akinek álmai voltak, reményei és akart valamit ettől a csodálatos élettől. Valamit elrontottam, és elrontottunk mindannyian, akik ott, akkor tagjai voltunk az akkor még létező közösségnek. Gyerekként kitűzött „ utazásaimnak” célja az úton megkopott és elvesztettem a bennem rejlő lehetőségek térképét is, így hát eltévedt ,bolyongó utazójává lettem a Földnek. Elfelejtettem az eredeti uticélomat és a végén annyi új utravalót kaptam, hogy mindaz, amit otthonról szeretettel belém neveltek, szegényesnek és kevésnek tünt.
Mindannyian eltévedtünk, az úton túl sokat vállaltunk, túl sokat akartunk, és közben elveszítettük a lehetőségéta, hogy boldognak érezzük magunkat pusztán csak azért, mert akkor abban a pillanatban ott lehetünk. Én elvesztettem a hitemet, és a reményemet, hogy valaha is célba érek, és megtalálom a helyem ebben a világban. Csalódtam. A XX. század gyermeke lettem, akinek elveszett a hite.
A kicsi zöld székem helyett ma már egy irodai székben üldögélek bámulok a képernyőre, vagy éppen a velem dolgozó kollégákra, akik olyan üres szemekkel tekintenek vissza rám, hogy az ember azt hinné nem is élnek hanem csak az én képzeletem szüleményei. Hogyan jutottam idáig?
Gyerekként hittem, hogy a világ, amelyben élek maga a csoda, éreztem ahogyan nap, mint nap együtt lélegezem a hegyekkel, a virágokkal, a környezetemmel, amiben élek. Szeretett és óvott az a közösség, amiben felnőttem. A természet és a család nem tett szemrehányást, nem volt elutasító, nem akart engem megváltoztatni, hitt bennem.Hagyta, hogy sokszínűvé váljak, mint ahogyan ez a világ is.Hadd legyek én is egy kis levélke a Föld fáján, ami talán messziről egyformanak tünik, de ha közelebbről megcsodáljuk látni fogjuk, ahogyan mindegyiknek más az erezete. Kicsiny kis falevelek vagyunk élményekkel sikerekkel, kudarcokkal, és néha nagyon kemény szívvel.
Gyerekként feküdni a zöld fűben, és bámulni a fölöttem mozgó bárányfelhők sokaságát nem választás kérdése volt, hanem egy érzésé. Otthon éreztem magam, a föld illatait érezni, a biztonságot jelentette. A korlátok nem léteztek és körülöttem minden és mindenki bízott bennem. Ha én akkor nem is láttam a lehetőséget, a szüleim szemében akkor is es ma is mindennap láttom csillogni a reményt: Ha Isten az ő hasonlatosságára megteremtette az Embert talán nekik is sikerült egy kis csodát, egy kicsiny kis ékkövet adni ennek a világnak.Ezek az érzések váltak az én életem kis sorsvonalaivá. Tudtam bármilyen kicsiny pont voltam is ott a mezőn feküdve, de teljes értékű része voltam ennek az alkotott világnak és helyem volt benne. A szüleim hittek bennem, és én úgy nőttem fel, hogy onnan a kicsi zöldszékről felállva, ha egy napon máshova kerülök, az új világ, az iskolák, a tanáraim, az új barátaim, a lehetőségeim ugyan olyanok lesznek, mint a természet: befogadnak. De falakba ütköztem.
A világ körülöttünk megváltozott. Azt mondták mindent megkaphatunk az élettől, csak meg kell harcolni érte. Demokrácia, úgy zúdult ránk szegény kiéhezett fiatalokra, akik addig vasárnap délutánonként a falu egyetlen kocsmájában kapható „ostyás fagyi”-t nyalogattuk, hogy lassan-lassan megroppantunk alatta. Megakartunk feleni az elvárásoknak, többet akartunk. Küzdeni! Megtenni mindent, hogy nekünk is legyen több pénzünk, több lehetőségünk, hogy éljünk úgy, mint „ ŐK” nyugaton. Lassan felnőttem, és már nem elégített ki a vadvirgok csodálata, a természet szeretete és csodálása. Magam sem vettem észre, de megváltoztam. Az otthon tanított közösségről és elfogadásáról szóló történetek már nem tüntek annyira szépnek. Az új világ más lehetőségeket kinált. Lehetőséget arra, hogy az életem sorsvonalait ne a környezetem, szüleim és a hagyomány, hanem én magam írjam. Nem mondták, hogy könnyű lesz, de azt igérték meg lesz mindenünk, csak húzzuk fel a kesztyűt és tegyük a dolgunkat. Mi kesztyüt húztunk, mert így nem tapadt vér a kezünkhöz, barátaink könnyeitől nem lett nedves a bőrünk. Mit sem törődtem azzal, hogy közben kikaparom mások szemét, hogy mások kudarcai lesznek életem új élményei. A gazdagságért való küzdelem kirajzolta mindannyiunkhak az új világ sötét arcát. Az addig felépített világomat száműztem valahova nagyon mélyre, a bennem lévő kis fakéreg mögé, hogy felépítsék egy szebbnek, teljesebbnek vélt világot. Az új célom, egy új közösség volt, amelyben többé nem irányítottak az érzelmek. Csak a számok és a szilárd akaratom, hogy sikeres leszek és hatalmam lesz.
Harcolok én még most is ha akarom mindazt, amit egykor régen igértek nekem. Valójában azonban a közösség fogalma mára már kifakult, a család, az összetartozás, már nem ugyanazt jelenti, mint régen. Harcolok és közben távolodom azoktól az értékektől, amelyek miatt gyerekként éreztem, hogy érdemes lesz majd egyszer felnőttnek lenni. Tehát így veszítettem el a hitemet és maradt a remény: nem kell, hogy hamuvá váljon körülöttem minden, hogy ráébredjek hibáztam. Hibáztunk valamennyien, mert megkívántunk magunknak egy olyan világot, amihez iskolát nem kaptunk, és nem volt időnk izlelgetni. Látva mások sikereit és lehetőségeit akartunk magunknak is egy szegény részt ebből a gazdagsagnak vélt álomvilágból, így mikor végre lehetőségünk nyílt megkaparintani mindazt, akkor nem akartunk várni, gondolkodni, szelektálni, és bármi áron akartunk egy jobbnak vélt életet. Dolgoztunk és dolgozunk, tanulunk és fejlődünk és ez a világ jó, amiben most élünk, mert ebben nem kell sem szív, sem lélek. Nem kellenek érzések, remény, mert akkor könnyes lesz újra szemünk. Ha eszünkbe jut, milyen volt régen epret szedni, és csak úgy szaladgálni a mezőn együtt a barátainkkal az sok fájó élményt felidéz. A barátainkra gondolunk, akikkel régen még olyan jó volt esténként összeülni és vicceket mesélni. Nevetni azon, hogy egyszer régen, amikor még fiatalként Pestre jártam mindenki rajtam nevetett egy útkereszteződésben, amikor felakadtam a bodzafára a coffomtól, igencsak ciki lenne. Én sem mesélek már ilyen történeteket, mert akkor alul maradok a barátok finoman struktúrált, választékosan előadott sikertörténetei mellett. Tanultunk és dolgoztunk, hogy most üres tekintettel bámuljunk egymásra. Nincsenek igazi barátaink, akikre számíthatunk, akik kiállnak mellettünk, ha bajban vagyunk. Magunkra maradtunk a küzdelmünkben, magányosan és szerettek nélkül. Ha haza megyek szomoruan látom, hogy minden megváltozott. Hiába vannak közel egymáshoz a házak abban a völgyben, mert az emberek az ajtók mögé húzódtak. A XX. század gyermekei felnőttek, új házakat építettek, amelyek nagyok és feltűnőek. Régen minden ház egyforma volt, mert a sorból való kilógás veszélyesnek bizonyulhatott. A közösséghez tartozni fontos volt, mert számíthattunk a melletünk élő szomszédra. Ma már nincs szükségünk senkire. Magas kerítés veszi körül az emeletes, több tornyos házainkat, kívülről azt mutatva: én nem félek senkitől. Ma már a mező sem, olyan szép. A műtrágya használata, a fejlődés kiégette mindazt, ami egykor számunkra oly csodás volt. Nemcsak belőlünk pusztította ki az új világ az értékeket, hanem szépen lassan a természetet is. Azt a helyet, aki mindenki számára otthont ad, és megnyugvást, vigaszt, ha valaki fáradtan vagy szomorúan hazatér a világ bármely részéről. A haladó világgal együtt befogadtuk a szennyet is, és nem vettük észre, hogy az életünkben új ideadlizmus fészkelte be magát. A hatalom, amit a pénz kinált nekünk értékesebb volt, mint az egymásrafigyelés, az együttérzés. A világ csak akkor szép, ha van pénzünk meg venni azt. Pedig ez a világ a miénk, ajándékba kaptuk, mint ahogyan a hitet is, hogy van valaki és valami, ami segíthet nekünk. Bármilyen bajban is legyünk, lelki vagy épp gazdasági válságban élünk is megoldást a bennünk rejlő remény hordozza. A remény, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Akkor tör felszínre, amikor már teljesen elveszetnek hisszük magunkat, amikor érezzük már nem lehet másképpen. Abban a pillanatban a Remény szikrája, úgy fog feltörni belőlünk, mint valami frissen fúrt forrás, mert tudja csak ő adhat erőt a tovább meneteléshez. Legyen bár minden nap üres a tekintetem, dolgozzak vagy gyűjtsek vagyont akár egy robot, a bennem lévő gyerek mindig visszajár hozzám, és azt suttogja nincs reménytelen helyzet. A szomorúságot a vidámság követi, az eső után mindig kisüt a nap, a gyülöletben mindig ott van a szeretet, és valahol mindennek a közepén ott van a lehetőség a változásra és a változtatásra...hisz nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa. Fel kell fedeznünk önmagunkat, megismerni magunkban a gyermeket, aki képes örülni az élet apró örömeinek is. A XX. század gyermekének meg vannak a kapaszkodói. A múlt, amelyben élt, ahol átérezte a közösség támogató szeretetét, a valahova tartozás élményét. Ez a világ sose volt tökéletes és nem is kell, hogy az legyen. A tökéletesség unalmas. A bennünk rejlő lehetőségek adják ennek a világnak a különbözőséget. Ha valami fontos akkor az az, hogy ne féljünk. Ez a világ az otthonunk, ahol biztonságban kell, hogy érezzük magunkat.
Kitekintek az ablakon és látom, ahogyan a gyönyörű napsütésben emberek sokasága rohan és siet az utcán, és a tekintetem összeakad egy csillogó szemű gyermekével, akinek anyja épp fagyit ad a kezébe. A gyermek csillogó tekintete eszembe juttatja mindazt, amit akartam ettől az élettől: boldognak, elégedettnek lenni. Ez az én reményem, hogy minden őrültségem ellenére egy napon átélem az igazi boldogság és elégedettség érzését, és a szemem ugyanúgy fog csillogni, ahogyan a fagyiját tartó kisgyereknek.
Hirtelen, mint egy rezzenésre feleszmélek. Valamit megértek. Ezek az üres tekintetű emberek elvesztették a hitüket, de a reményt, hogy a jövő szebb lesz nem veheti el tőlük senki. A fagyiját nyalogató kisgyerek csillogó szeme az én és a mi reményünk, mert minden kis ember születésével ez a világ újabb esélyt kap arra, hogy legyenek közöttünk olyanok is, akik végül tudnak önfeledten örülni és egy pillanatra megállni a rohanás közepette, és mosolyogni valakinek csak, mert szeretni fogja ezt a világot. Reménykedem, mert az ember alaptermészete, hogy jót tegyen, alkosson és teremtsen, akár az Isten. A jelen embere, én, átmenet vagyok a régi és az új között. Nem válságot élünk, hanem változást. A változások még kellenek, mert egy napon mindannyian révbe érünk. Ádám és Éva a paradicsomból, a tökéletes világból kiüzettek, de nem adták fel évezredek óta azon dolgoznak, hogy megteremtsék a saját paradicsomukat. A Föld a mi otthonunk, és ha hitünket el is veszítjük néha, ha gyilkosokká és hazugokká is válunk, a remény szikrája velünk marad és egy napon megkapjuk, amit akartunk: HARMÓNIÁT, BÉKÉT és BOLDOGSÁGOT. Csak Isten mestere a tökéletességeknek, az ember pedig megtanulja az egyensúlyt megkeresni mindabban, ami őt körülveszi és hajtja, hogy alkosson. A gyermek, aki bennem él segíteni fog, hogy megtaláljam magamban és ebben a világban az egyensúlyt.
A XX. század gyermeke vagyok, akinek nincs meg a hite, de megtaláltam a remény útját, amely segít, hogy hinni tudjak annak a gyermeknek, aki legbelül egy kis fakéreg mögül mindennap üzen: Helyed van ebben a világban.
Mindannyian eltévedtünk, az úton túl sokat vállaltunk, túl sokat akartunk, és közben elveszítettük a lehetőségéta, hogy boldognak érezzük magunkat pusztán csak azért, mert akkor abban a pillanatban ott lehetünk. Én elvesztettem a hitemet, és a reményemet, hogy valaha is célba érek, és megtalálom a helyem ebben a világban. Csalódtam. A XX. század gyermeke lettem, akinek elveszett a hite.
A kicsi zöld székem helyett ma már egy irodai székben üldögélek bámulok a képernyőre, vagy éppen a velem dolgozó kollégákra, akik olyan üres szemekkel tekintenek vissza rám, hogy az ember azt hinné nem is élnek hanem csak az én képzeletem szüleményei. Hogyan jutottam idáig?
Gyerekként hittem, hogy a világ, amelyben élek maga a csoda, éreztem ahogyan nap, mint nap együtt lélegezem a hegyekkel, a virágokkal, a környezetemmel, amiben élek. Szeretett és óvott az a közösség, amiben felnőttem. A természet és a család nem tett szemrehányást, nem volt elutasító, nem akart engem megváltoztatni, hitt bennem.Hagyta, hogy sokszínűvé váljak, mint ahogyan ez a világ is.Hadd legyek én is egy kis levélke a Föld fáján, ami talán messziről egyformanak tünik, de ha közelebbről megcsodáljuk látni fogjuk, ahogyan mindegyiknek más az erezete. Kicsiny kis falevelek vagyunk élményekkel sikerekkel, kudarcokkal, és néha nagyon kemény szívvel.
Gyerekként feküdni a zöld fűben, és bámulni a fölöttem mozgó bárányfelhők sokaságát nem választás kérdése volt, hanem egy érzésé. Otthon éreztem magam, a föld illatait érezni, a biztonságot jelentette. A korlátok nem léteztek és körülöttem minden és mindenki bízott bennem. Ha én akkor nem is láttam a lehetőséget, a szüleim szemében akkor is es ma is mindennap láttom csillogni a reményt: Ha Isten az ő hasonlatosságára megteremtette az Embert talán nekik is sikerült egy kis csodát, egy kicsiny kis ékkövet adni ennek a világnak.Ezek az érzések váltak az én életem kis sorsvonalaivá. Tudtam bármilyen kicsiny pont voltam is ott a mezőn feküdve, de teljes értékű része voltam ennek az alkotott világnak és helyem volt benne. A szüleim hittek bennem, és én úgy nőttem fel, hogy onnan a kicsi zöldszékről felállva, ha egy napon máshova kerülök, az új világ, az iskolák, a tanáraim, az új barátaim, a lehetőségeim ugyan olyanok lesznek, mint a természet: befogadnak. De falakba ütköztem.
A világ körülöttünk megváltozott. Azt mondták mindent megkaphatunk az élettől, csak meg kell harcolni érte. Demokrácia, úgy zúdult ránk szegény kiéhezett fiatalokra, akik addig vasárnap délutánonként a falu egyetlen kocsmájában kapható „ostyás fagyi”-t nyalogattuk, hogy lassan-lassan megroppantunk alatta. Megakartunk feleni az elvárásoknak, többet akartunk. Küzdeni! Megtenni mindent, hogy nekünk is legyen több pénzünk, több lehetőségünk, hogy éljünk úgy, mint „ ŐK” nyugaton. Lassan felnőttem, és már nem elégített ki a vadvirgok csodálata, a természet szeretete és csodálása. Magam sem vettem észre, de megváltoztam. Az otthon tanított közösségről és elfogadásáról szóló történetek már nem tüntek annyira szépnek. Az új világ más lehetőségeket kinált. Lehetőséget arra, hogy az életem sorsvonalait ne a környezetem, szüleim és a hagyomány, hanem én magam írjam. Nem mondták, hogy könnyű lesz, de azt igérték meg lesz mindenünk, csak húzzuk fel a kesztyűt és tegyük a dolgunkat. Mi kesztyüt húztunk, mert így nem tapadt vér a kezünkhöz, barátaink könnyeitől nem lett nedves a bőrünk. Mit sem törődtem azzal, hogy közben kikaparom mások szemét, hogy mások kudarcai lesznek életem új élményei. A gazdagságért való küzdelem kirajzolta mindannyiunkhak az új világ sötét arcát. Az addig felépített világomat száműztem valahova nagyon mélyre, a bennem lévő kis fakéreg mögé, hogy felépítsék egy szebbnek, teljesebbnek vélt világot. Az új célom, egy új közösség volt, amelyben többé nem irányítottak az érzelmek. Csak a számok és a szilárd akaratom, hogy sikeres leszek és hatalmam lesz.
Harcolok én még most is ha akarom mindazt, amit egykor régen igértek nekem. Valójában azonban a közösség fogalma mára már kifakult, a család, az összetartozás, már nem ugyanazt jelenti, mint régen. Harcolok és közben távolodom azoktól az értékektől, amelyek miatt gyerekként éreztem, hogy érdemes lesz majd egyszer felnőttnek lenni. Tehát így veszítettem el a hitemet és maradt a remény: nem kell, hogy hamuvá váljon körülöttem minden, hogy ráébredjek hibáztam. Hibáztunk valamennyien, mert megkívántunk magunknak egy olyan világot, amihez iskolát nem kaptunk, és nem volt időnk izlelgetni. Látva mások sikereit és lehetőségeit akartunk magunknak is egy szegény részt ebből a gazdagsagnak vélt álomvilágból, így mikor végre lehetőségünk nyílt megkaparintani mindazt, akkor nem akartunk várni, gondolkodni, szelektálni, és bármi áron akartunk egy jobbnak vélt életet. Dolgoztunk és dolgozunk, tanulunk és fejlődünk és ez a világ jó, amiben most élünk, mert ebben nem kell sem szív, sem lélek. Nem kellenek érzések, remény, mert akkor könnyes lesz újra szemünk. Ha eszünkbe jut, milyen volt régen epret szedni, és csak úgy szaladgálni a mezőn együtt a barátainkkal az sok fájó élményt felidéz. A barátainkra gondolunk, akikkel régen még olyan jó volt esténként összeülni és vicceket mesélni. Nevetni azon, hogy egyszer régen, amikor még fiatalként Pestre jártam mindenki rajtam nevetett egy útkereszteződésben, amikor felakadtam a bodzafára a coffomtól, igencsak ciki lenne. Én sem mesélek már ilyen történeteket, mert akkor alul maradok a barátok finoman struktúrált, választékosan előadott sikertörténetei mellett. Tanultunk és dolgoztunk, hogy most üres tekintettel bámuljunk egymásra. Nincsenek igazi barátaink, akikre számíthatunk, akik kiállnak mellettünk, ha bajban vagyunk. Magunkra maradtunk a küzdelmünkben, magányosan és szerettek nélkül. Ha haza megyek szomoruan látom, hogy minden megváltozott. Hiába vannak közel egymáshoz a házak abban a völgyben, mert az emberek az ajtók mögé húzódtak. A XX. század gyermekei felnőttek, új házakat építettek, amelyek nagyok és feltűnőek. Régen minden ház egyforma volt, mert a sorból való kilógás veszélyesnek bizonyulhatott. A közösséghez tartozni fontos volt, mert számíthattunk a melletünk élő szomszédra. Ma már nincs szükségünk senkire. Magas kerítés veszi körül az emeletes, több tornyos házainkat, kívülről azt mutatva: én nem félek senkitől. Ma már a mező sem, olyan szép. A műtrágya használata, a fejlődés kiégette mindazt, ami egykor számunkra oly csodás volt. Nemcsak belőlünk pusztította ki az új világ az értékeket, hanem szépen lassan a természetet is. Azt a helyet, aki mindenki számára otthont ad, és megnyugvást, vigaszt, ha valaki fáradtan vagy szomorúan hazatér a világ bármely részéről. A haladó világgal együtt befogadtuk a szennyet is, és nem vettük észre, hogy az életünkben új ideadlizmus fészkelte be magát. A hatalom, amit a pénz kinált nekünk értékesebb volt, mint az egymásrafigyelés, az együttérzés. A világ csak akkor szép, ha van pénzünk meg venni azt. Pedig ez a világ a miénk, ajándékba kaptuk, mint ahogyan a hitet is, hogy van valaki és valami, ami segíthet nekünk. Bármilyen bajban is legyünk, lelki vagy épp gazdasági válságban élünk is megoldást a bennünk rejlő remény hordozza. A remény, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Akkor tör felszínre, amikor már teljesen elveszetnek hisszük magunkat, amikor érezzük már nem lehet másképpen. Abban a pillanatban a Remény szikrája, úgy fog feltörni belőlünk, mint valami frissen fúrt forrás, mert tudja csak ő adhat erőt a tovább meneteléshez. Legyen bár minden nap üres a tekintetem, dolgozzak vagy gyűjtsek vagyont akár egy robot, a bennem lévő gyerek mindig visszajár hozzám, és azt suttogja nincs reménytelen helyzet. A szomorúságot a vidámság követi, az eső után mindig kisüt a nap, a gyülöletben mindig ott van a szeretet, és valahol mindennek a közepén ott van a lehetőség a változásra és a változtatásra...hisz nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa. Fel kell fedeznünk önmagunkat, megismerni magunkban a gyermeket, aki képes örülni az élet apró örömeinek is. A XX. század gyermekének meg vannak a kapaszkodói. A múlt, amelyben élt, ahol átérezte a közösség támogató szeretetét, a valahova tartozás élményét. Ez a világ sose volt tökéletes és nem is kell, hogy az legyen. A tökéletesség unalmas. A bennünk rejlő lehetőségek adják ennek a világnak a különbözőséget. Ha valami fontos akkor az az, hogy ne féljünk. Ez a világ az otthonunk, ahol biztonságban kell, hogy érezzük magunkat.
Kitekintek az ablakon és látom, ahogyan a gyönyörű napsütésben emberek sokasága rohan és siet az utcán, és a tekintetem összeakad egy csillogó szemű gyermekével, akinek anyja épp fagyit ad a kezébe. A gyermek csillogó tekintete eszembe juttatja mindazt, amit akartam ettől az élettől: boldognak, elégedettnek lenni. Ez az én reményem, hogy minden őrültségem ellenére egy napon átélem az igazi boldogság és elégedettség érzését, és a szemem ugyanúgy fog csillogni, ahogyan a fagyiját tartó kisgyereknek.
Hirtelen, mint egy rezzenésre feleszmélek. Valamit megértek. Ezek az üres tekintetű emberek elvesztették a hitüket, de a reményt, hogy a jövő szebb lesz nem veheti el tőlük senki. A fagyiját nyalogató kisgyerek csillogó szeme az én és a mi reményünk, mert minden kis ember születésével ez a világ újabb esélyt kap arra, hogy legyenek közöttünk olyanok is, akik végül tudnak önfeledten örülni és egy pillanatra megállni a rohanás közepette, és mosolyogni valakinek csak, mert szeretni fogja ezt a világot. Reménykedem, mert az ember alaptermészete, hogy jót tegyen, alkosson és teremtsen, akár az Isten. A jelen embere, én, átmenet vagyok a régi és az új között. Nem válságot élünk, hanem változást. A változások még kellenek, mert egy napon mindannyian révbe érünk. Ádám és Éva a paradicsomból, a tökéletes világból kiüzettek, de nem adták fel évezredek óta azon dolgoznak, hogy megteremtsék a saját paradicsomukat. A Föld a mi otthonunk, és ha hitünket el is veszítjük néha, ha gyilkosokká és hazugokká is válunk, a remény szikrája velünk marad és egy napon megkapjuk, amit akartunk: HARMÓNIÁT, BÉKÉT és BOLDOGSÁGOT. Csak Isten mestere a tökéletességeknek, az ember pedig megtanulja az egyensúlyt megkeresni mindabban, ami őt körülveszi és hajtja, hogy alkosson. A gyermek, aki bennem él segíteni fog, hogy megtaláljam magamban és ebben a világban az egyensúlyt.
A XX. század gyermeke vagyok, akinek nincs meg a hite, de megtaláltam a remény útját, amely segít, hogy hinni tudjak annak a gyermeknek, aki legbelül egy kis fakéreg mögül mindennap üzen: Helyed van ebben a világban.