A zerge

Évszám
2010
Kissrác koromban sok hülyeséget  csináltam. Igaz, ez máig sem változott, csak a hülyeségek minősége.

Egy teljesen átlagos falusi általános iskolába jártam. Akkor még nem voltak külön intézmények a kisebb-nagyobb fogyatékkal élőknek, de ha lettek volna sem nálunk, vidéken. Így ezek a gyermekek is velünk együtt jártak, ami hol javukra, hol hátrányukra vált. A mi osztályunkba is járt egy fiú, J., aki autista volt. Nem volt túl súlyos eset, de persze egy tizenéves a legkisebb „másságot" is észreveszi.

J-nek nem voltak gondjai sem a beszéddel, az írással, olvasással. Egyedül is képes volt magát ellátni, nem voltak koordinációs zavarai, sem rosszullétei. Miben nyilvánult hát meg az ő betegsége? Magába forduló volt. Soha nem kezdeményezett beszélgetést. Ha kérdezték, válaszolt, de ő maga soha nem nyitott senki felé. Nem értette a viccet. Sem a viccet, sem a kétértelmű megjegyzéseket, az iróniát vagy a szójátékokat. Bizonyos szempontból olyan volt, mint egy számítógép: Az agya mindent rögzített, amit egyszer elolvasott, az összefüggéseket azonban nem látta át. Képes volt több oldalt visszamondani kívülről, de következtetéseket levonni már nem. Igazán profi a számokban volt. Gyakran szórakoztunk azzal, hogy hat-hét számjegyből álló számokat szoroztatunk vele össze és mindig hibátlanul  oldotta meg a feladatainkat. Persze számológép nélkül.

Összességében elég jól szerepelt az iskolában, a tanárok is elnézték neki, hogy soha nem fog verset elemezni vagy fogalmazást írni a nyári élményeiről.

Egy biológiaóra előtt történt a következő eset. J beteg volt és úgy vitték neki a leckét. A biológia házit a társa elfelejtette odaadni, így J talán először hozzánk fordult segítségért. A hegyvidék élővilágát vettük épp. Ekkor én félrelöktem társaimat és azonnal a segítségére siettem.

- A zergét vettük. Nagyon egyszerű. A zerge a hegyen él. Csakhogy a hegy meredek. Hogy tud hát megállni bármilyen kőszirten? Hát a lábaiban van a megoldás. Teleszkóposak a lábai. Akkorára állítja őket, amekkora a szintkülönbség. Mivel mind a négy lába teleszkópos, bármely irányba képes a hegyen menni: felfelé, lefelé, oldalirányba úgy, hogy ő maga vízszintesen áll.

J. figyelmesen végighallgatott és rögzített. A többiek majd megfulladtak a röhögéstől, persze ezt ő nem vette észre. Én próbáltam nagyon komoly és tudományos maradni. Óra kezdéséig ezen kuncogtunk és mind nagyon elégedettek voltunk a kis tréfánkkal. Nagyot nőttem társaim szemében.

Amivel azonban nem számoltunk, hogy a feleléskor J. jelentkezik. A tanárnő kedvesen mosolyogva ki is hívta. Bár ne tette volna. J. komoly arccal elmondta elméletemet a zergéről. Szóról szóra úgy, ahogy azt tőlem hallotta. A tanárnő kedves mosolya torz, keserves grimasszá változott és döbbenten nézett először J-re aztán mintegy megvilágosodva ránk. Ekkor már a düh szikráit szórta felénk és arcunkat fürkészte, hogy ki engedte meg magának ezt az ízléstelen tréfát. J-t a helyére küldte és rohant az igazgatóhoz. Magán kívül volt.

Itt ütközött életem az első komolyabb akadályba. Igazgatói intőt kaptam, és soha véget nem érőnek tűnő szobafogságot, büntetéseket. Emellett végig kellett hallgatnom riadt családomat sokadszor is, hogy romlott vagyok, hogy nincs egy csöpp megértés sem bennem és milyen ember lesz így belőlem.

Abban a tudatban, hogy gonosz vagyok és nekem már úgyis mindegy, készültem a gimnáziumra.   

 

Ennek ellenére teljesen normálisnak mondhatóan teltek el a középiskolai éveim. Az ügyet elfelejtettük, vagy legalábbis mindenki hallgatott róla, mintha a család egy sötét titkot próbálna meg végleg kitörölni múltjából.

Az egyetem már picit döcögősebben ment, de hét év után itt is helyt álltam. Friss diplomásként picit unottan vettettem bele magam az álláskeresésbe. Persze arra nem számítottam, hogy ez több mint egy évig tart majd. A piac telítve volt, ahol még kerestek valakit, oda természetesen a jeles évfolyamtársaimat, vagy a referenciával rendelkezőket vették fel. Az én szerényebbnek mondható tudásom senkit nem varázsolt el, hiába igyekeztem.

Már azon gondolkoztam, hogy feladom és elmegyek matematikát oktatni, amikor behívtak a következő körre egy elég jó nevű számviteli cégnél. Már ez is megdöbbentett, de igazán csak akkor lepődtem meg, mikor a felvételiztető bizottság élén J-t pillantottam meg. Megismertem, hiszen osztálytalálkozón láttam azóta, de valahogy azt nem jegyeztem meg, hogy ennél a cégnél dolgozik, méghozzá vezető pozícióban. Remekül szabott öltöny volt rajta és egyenesen ült egy bőrfotelben. A kis hölgy mellette pár kérdést tett fel nekem, ami a motivációmat volt hivatott tesztelni, J pedig csak nézett előre, úgy tetszett a semmibe. Mint aki nem gondol semmire. Mint egy pihenő funkciós számítógép. Aztán mikor a nő elhallgatott, elém rakott egy közepesen nehéz feladatot, amit nagy fejtöréssel meg is oldottam. J. arcán sem utálatot a rég történtek miatt, de még csak a felismerésnek a leghalványabb szikráját sem láttam. Zavaromban a kijáratot is alig találtam.

Egy hetet kellett várni a válaszra, ami nem is tudom kit lepett meg jobban: a szüleimet vagy engem. Felvettek. Felvettek a neves céghez, nem is rossz kezdő fizetéssel. Örültem, de valahogy ebbe egy kellemetlen, furcsa érzés is vegyült. Megismert? Vajon emlékszik még a zergés esetre? Ahogy telt múlt az idő, egyre kevésbé hagyott nyugodni a gondolat. Szégyelltem magam. Biztos voltam benne, hogy neki köszönhettem az állást, annak ellenére, hogy az ismeretségünknek legkisebb jelét sem mutatta. Annyira bántott az iskolás hecc, hogy néha elhatároztam, hogy bemegyek hozzá és bocsánatot kérek. Aztán ezt az ötletet valahogy mindig elhessegettem. Egy biztos: annak idején, mikor büntetésben voltam, nem bántott ennyire az ügy.

Megnősültem. Feleségem látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Hosszú éjszakákon át faggatott, mire elmondtam neki, hogy mi bánt. Megnyugtatott, hogy J egészen biztosan nem vette a szívére az esetet, hiszen az autisták nem úgy fogják fel a külvilágot, mint mi. Valószínűleg azt sem érzékelte, hogy rajta nevetünk azon a biológia órán, és így megbántani sem bántottam meg. Ne marcangoljam magam, az a lényeg, hogy megbántam. Hiába kérnék bocsánatot, valószínűleg nem is emlékszik az esetre és csak megzavarnám. Kissé megnyugtatott. Ebben a hitben belevetettem magam a munkába, hogy ne okozzak csalódást J-nek. Azt hiszem mindenki meg lehetett velem elégedve, a munkámat jól végeztem és életemben először az volt az érzésem, hogy megtaláltam a helyem a világban. A házas élet is lefoglalt, így a zergés ügy lassan feledésbe merült.

 

Lassan közelgett a karácsony. Munkahelyemen is nagyszabású céges buli készült, állítólag ennek minden évben nagy sikere volt. Mindenki kihúzott egy nevet, hogy kinek vesz ajándékot. Elérkezett az este. Valóban nagyon jó hangulatban telt, jól éreztem magam ezek között az emberek között. Családias volt a hangulat, és látszott, hogy a munkatársak tényleg foglalkoznak egymással, nem csak a munka tartja össze a csapatot. Este nyolckor elkezdődött az ajándékozás. Nagy meglepetésemre engem J. húzott. Egy közepesen nagy, de igen nehéz tárgyat kaptam, alaposan becsomagolva. Kíváncsian méregettem, mire kibökte, hogy ez csak egy papírnehezék az irodámba. Mindezt a legkisebb mosoly vagy érzelem-megnyilvánulás nélkül. Meghatottan megköszöntem és megszorítottam a kezét. A szemében próbáltam felfedezni bármiféle érzelmet, de hiába. Talán a feleségemnek volt igaza.

Az est további része is kellemesen telt, mindenki igen jól érzete magát. Mikor éreztem, hogy lassan itt az ideje, hogy haza menjek, bementem az irodámba a kabátomért és a kocsi-kulcsért. Megláttam az asztalon lévő becsomagolt ajándékot és hihetetlen kíváncsiság fogott el. Leültem az asztalomhoz és elkezdtem kibontani. Valóban egy iratnehezék volt. Egy sziklaszirten álló zerge.