Zongoravirtuóz

Ezt a történetet még édesanyám mesélte nekem és neki is a nagyi mesélte. Ki tudja, hány generáció óta száll már a családunk női tagjaira ez a kis mese... De most én jövök. Elmesélem, hogy Tamás és Szandra élete miként vált nagyon szorossá, szinte már létezni se tudnak a másik nélkül - persze csak abban az időben, hiszen fiatal vagyok ahhoz, hogy velük élhessek -és ez egy mese, ami talán igaz, talán nem.

A történet az 1960-as évek körül játszódik, amikor Magyarország kezdett fellélegezni és úgy érezték a lakosok, hogy ennél rosszabb már nem lehet. A zene, a sport, a művészetek hódítani kezdtek, ahogy annyi helyen már a világban. Leginkább mégis a klasszikus zene volt a fontos, mert ifjú tehetségek százai bontakoztatták ki szárnyikat.

A zenében is két fiatal volt az, aki megragadta az ország figyelmét, de még a külföldi zeneszerzők is örömmel fogadták fel őket egy-egy darab eljátszásához, segítséget kértek tőlük. Ez a két ember pedig nem más, mint Tamás, a Kelet zongorazsenije, és Szandra, a nyugat virtuóza.

Igaz, játékuk hasonló, mégis annyira különböznek egymástól. Tamást nem engedik a szülei órákra járni, ezért pénzt sem adnak neki a tandíjra. A tanár viszont nagyon megkedvelte az ifjonti tehetséget, ezért egyezséget kötött vele: ameddig megnyer minden versenyt, amire elmennek, addig nem kell fizetnie tandíjat, cserébe viszont nem dolgozik agyba-főbe, hanem gyakorol minden szabad percében és a legjobb lesz. Ezt pedig nagyon úgy néz ki, hogy sikerül neki teljesíteni...

Szandrának viszont egy egyszerű, semmivel nem törődő tanára volt, akit nem izgatott fel az a tény, hogy tanítványa az egyik legjobb. Miatta sokszor abba akarta hagyni már a játékot, de szülei addig bíztatták, addig unszolták, míg bele nem ment a folytatásba. Mindent megkapott azért, hogy zongorázhasson és fejlődhessen.

Egyikük se adta fel, küzdöttek, hogy a csúcson maradhassanak. És nem csak ők voltak azok, akik élvezték a zongora rejtelmeit, hanem az egész ország, sőt még a szomszédos országokból is ellátogattak egy-egy nyilvános fellépésükre. Mégse volt az igazi... A közönség együtt akarta látni a két tehetséges virtuózt. Azt akarták, hogy mutassák meg, melyikük a jobb.

Erre a kérésre nem is kellett olyan sokat várniuk. Az 1965. esztendőben, annak is júniusi hónapjában, megjelent egy cikk, miszerint az országos zongoraversenyen indulnak mind a ketten és az első darabjukat közösen adják elő, külön kérésre. Ez a hír minden embert arra ösztökélt, hogy vegyen egy jegyet legalább magának. Már az első nap elkeltek a jegyek és még álló helyet se tudtak biztosítani a másnap érkezőknek.

A napok meg csak teltek, múltak. Egyik követte a másikat, az emberek pedig várták, hogy mikor érkezik már el a nagy nap. Július 14-e, amikor is láthatják végre az ifjú tehetségeket játszani.

Ezek a napok viszont nem teltek unalmasan a versenyzőknek. Készültek, gyakoroltak, hogy a legjobb formájukat hozzák. Pár versenyző visszalépett a megmérettetéstől, mikor megtudták, hogy kik is lesznek az ellenfeleik, de nélkülük is elég sok bátor jelentkező maradt.

Elérkezett a nagy nap, mikor is a csiszolatlan gyémántokból igazi drágakő lesz.

A közönség előbb ott volt a helyszínen, mint a bírák vagy bárki más, aki beengedhette volna őket. Amikor helyet foglaltak, képtelenek voltak ülve maradni. Valaki mászkált, valaki dobolt a kezével, lábával. Volt olyan is, aki fényképezgette a csodaszép termet, amiben voltak. A boltívet, melyet csak pár éve hoztak rendbe, hiszen a második világháború ideje alatt Budapestet rendesen érte bombatámadás.

Amikor már mindenki háborgott, elkezdődött végre a verseny - no nem azért, mert háborogtak, hanem azért, mert 10 óra lett és erre az órára volt kiírva a kezdő produkció.

Egyik fiatal követte a másikat, de Tamás és Szandra nem volt közöttük. Ők a legvégén lesznek. Nem csak azért, mert képtelenek voltak időben megérkezni, hanem azért is, mert a bírák nem akarták elvenni a versenyzők kedvét, ráadásul a közönség utána nagy valószínűséggel elmenne.

Ám a két versenyzőnek is oka volt arra, hogy késett. Földalattival érkeztek a verseny helyszínére, mert úgy volt a gyorsabb. Azonban mielőtt megérkezhettek volna, a kocsi meghibásodott, a szerelvény megállt, az utasok pedig pánikba estek. Egyik esemény követte a másikat és nagyon gyorsan pörgött minden egyes perc. Mindenki dörömbölt a falakon, kiabált, hogy engedjék ki, mert fél, siet, nem akar itt lenni. De senki se hallotta a kétségbeesett kiáltásokat. A nagy kavarodásban viszont senki se figyelt a másikra. Csak saját maguk volt az elsődleges.

Észre se vették, hogy egy szegény kislányt készülnek halálra taposni, aki képtelen megállni és vészesen közeledik a padlózat felé, hogy közelebbről is megismerhesse.

Amire viszont nem számított a fiatal lány, az az, hogy valaki visszarántja és segít neki. Ez a valaki pedig egy magas, napbarnított fiú volt. Elhúzta magával a kocsi egyik végébe és magához ölelte a sokkos testet. Pár perccel később szólalt csak meg:

- Rendben vagy?

- I... igen, azt hiszem... - mondta fulladozva a lány. Majd pár perccel később felfogta, hogy mi is történt igazából és ő is pánikba esett, újra. - Ha... ha nem jutok ki, el fogok késni...

- Ugyan. Biztosan ki fogunk innen jutni. Csak várj türelemmel, hiszen az rózsát, jelen esetben pedig friss levegőt terem - mondta kedvesen a fiú. Próbálta nyugtatgatni. - Tamás - nyújtotta a kezét, miután saját lábaira állította a lányt.

- Szandra - válaszolta neki kedvesen, de kézszorítás helyett megölelte, ami igen csak váratlanul érte a fiút, de azért gyengéden visszaölelt.

Pár percig csendben álltak és nézték az üvöltöző felnőttek tömegét, akik nagyon túlreagálták a helyzetet.

- Te nem sietsz sehova?

- De - válaszolta tömören Tamás.  Gondolataiban pedig már a verseny helyszínén volt és játszott a nagy, fekete csodán. Minden egyes hang a fülében csengett.

- Elgondolkodtál - szakította ki Szandra hangja, ezzel visszarántva őt a zsivajba, ahol semmi zene nem volt.

- Bocsi. Csak... máshol jár a fejem...

Még hosszú-hosszú perceken át beszélgettek, amik számukra óráknak tűntek. Jól érezték maguk annak ellenére, hogy egy szervényben rostokolnak a versenyterem helyett. Igaz, mind a ketten elmesélték szinte az egész életüket, de a zongorázás valahogy kimaradt.

A kellemes társalgást az egyik karbantartó hangja szakította meg, vegyülve a többi utas éljenző kiáltásával.  Szabadok voltak, ez pedig csak egy dolgot jelentett: irány a verseny!

Együtt mentek, de egyikük se árulta el, hogy hova tartanak. Csak mentek és tovább beszélgettek. Ám mikor megérkeztek a zongoraverseny helyszíne elé, nagy csodálkozás lett úrrá rajtuk.  Szandra nyakába a komor, savanyú tanára ugrott, aki egészen addig a percig ott toporgott az ajtóban, várva tanítványa megérkezését. Tamás tanára viszont egészen más volt. Szó szerint ledöntötte a lábáról a fiút. Hatalmas lendülettel szorította magához diákját.

A két virtuóz meg csak mérges, szinte már villám méretű szikrákat lövellt a másik felé.

Tíz lépés távolságot ugyan megtartva, de a terem felé vették lépteiket. Kezdetben még csak megnyújtott léptekkel haladtak, de ez átment szaladásba, aztán rohanásba, a végén pedig már sprinteltek és nem is számított a tíz lépés csak az, hogy előbb érjenek be, mint a másik. Amikor megérkeztek a színpadra, úgy estek be.. Addig-addig lökdösték a másikat, mígnem elestek és a földön ölték tovább egymást. Furcsa jelenet volt mindenki számára, hiszen ez nem szokványos egy zongoraversenyen - ami ráadásul országos szintű. De még a köznapi életben se igen látni ehhez hasonló civakodást két ember között. Az egyik bíra állította le őket és a zongorához zavarta a tehetséges párost. Eredetileg a Trombita menüettet játszották volna William Duncombe-tól, de valami egészen más zene csendült fel a csodálatos hangszerekből. Liszt Ferenc: A gnóm című darabja.

A közönség azon tagjai, akik értettek a komoly zenéhez, felháborodtak, hogy nem azt játsszák, ami ki volt írva. Ám az ütemes, gyors, erőteljes hangok őket is megbabonázták. El is felejtették az előbbi kis jelenetet és csak a zene élvezetével törődtek. Teljesen beleélték magukat a darabba, mintha csak ott lennének a szerző fejében és átélnék, amit ő akkor, amikor írta ezt a darabot. Még a bírák erős, makacs vonásai is megenyhültek és mosolyra húzódott mindig komor arcuk.

Csak nézték, ahogy Szandra a fekete, földig érő ruhájában varázsolta el őket a billentyűk segítségével, míg a nők szeme inkább Tamáson pihent, aki elegáns, fekete szmokingjában adta elő a csodálatos darabot. Egyik csodálatos akkord követte a másikat. Igaz, nem szokás, de mindenki felállt és úgy tapsolta meg őket. Voltak olyanok is, akik kurjongattak és kiabáltak a fantasztikus előadásért.

A páros meghajolt és úgy hagyták el a színpadot, ahogy bejöttek: egymást ölve.

Elmentek az öltözőjükbe és próbálták magukra varázsolni eredeti kinézetüket, hiszen így mégse mehetnek ki az utcára...

Szandra nem sokat bajlódott ezzel. Csak magára kapott egy nyári ruhát és már szaladt is. Gyalog indult haza, hogy még véletlenül se fusson össze Tamással. A fiú is így tett. Egészen a szállásáig futott, ahol a mester még nem volt ott, hiszen a bírákkal van megbeszélni valója az „elő produkció" miatt.

A napok teltek és múltak... A hét ötödik napján újra megtelt nézőkkel a hangversenyterem és várták újra a tehetségeket. A középdöntő is izgalmakat rejt mindenki számára, hiszen Szandra és Tamás kettőse most nem együtt, hanem külön-külön fog játszani a nagy közönség előtt.

Pár óra volt még hátra a fellépésig, mikor mindenki megérkezett és készülődni kezdett a színfalak mögött.

Szandrát egy cetli várta az öltözőjében, amin Tamás aláírása szerepelt. A levél rövid volt, de velős: „Szükségem van Rád! Találkozzunk a Lánchídnál! Tamás"

A lány egy percet sem várt. Felkapta a kabátját és elfutott a híd felé. Igaz, a város másik felében van - vagyis a közepén -, de látni akarta Tamást, hiszen teljesen beleszeretett a fiúba.

Mikor megérkezett, még nem várt rá senki, de türelmesen várta a fiú érezését. Várt, és várt... de senki se jött. Újra és újra megnézte a papírt, amin az a pár sor szerepelt. Minden egyes percben az órájára pillantott. Amikor eltelt egy óra -ami még a készülődésből volt a versenyzőknek hátra - visszament. Rájött, hogy becsapták.

Mikor megérkezett a színház utcájába, Tamással találta szembe magát. Rohant felé, de képtelen volt a fiúra nézni. Nem nézett semerre, lelépett az útra és a másik irányba szaladt. De ekkor megtörtént a baj. Amint rálépett a főútra, egy autó hangos dudálás közepette elütötte. Nem jött gyorsan, de elég volt ahhoz a sebessége, hogy Szandrát a jármű alá gyűrje. Mindenki kétségbeesetten próbálta ébresztgetni. Sokan tódultak köréjük, hogy lássák, mi történik. Szandra szülei is megérkeztek, ahogyan a mentők is, bár elég későn.

Elszállították a közeli kórházba. Senkit se engedtek a lány közelébe, még a szüleit se.

Igaz, így a versenyt elvesztette, hiszen hivatalosan visszalépett. Nem tud fellépni, így nincs is mit értékelni, de az élete fontosabb, még akkor is, ha erről nem tud...

Napokig feküdt eszméletlenül. Az orvosok szerint rendbe jön, de a bal keze annyira sérült, hogy képtelen lesz majd az alkarját mozgatni, ennélfogva a zongorázás csodáiról is le kell mondania - bár egy keze még ott van, de azzal komoly darabokat képtelen előadni.

A napok lassan teltek, mint már oly sokszor ezen a nyáron. Tamás minden egyes percét Szandra ágya mellett töltötte. Az orvosok képtelenek voltak elválasztani őket egymástól. Na nem azért, mert annyira szívszorító látványt nyújtottak, hanem azért, mert a fiú nem tágított. Egy tapodtatt se mozdult. Még akkor sem, mikor a lány szülei meglátogatták szemük fényét és ócsárolták a fiút. Tudták, hogy miatta történt ez az egész. Bűnbakot kerestek és meg is találták. Csakis őt okolták lányuk állapota miatt, a fiú pedig csendben tűrte a megalázó szavakat, de akkor se mozdult mellőle.

Talán egy hete, hogy nem mozdult és nem csinált semmit, mikor megeredt a nyelve. Minden féléről beszélt a lánynak, ami csak eszébe jutott, azt mondta. Elmesélte, hogy neki nem engedik a szülei, hogy zongorázzon, hiszen szerintük egy 17 éves srácnak már dolgoznia kellene vagy egyetemre készülni. Arról is beszámolt, hogy milyen borzalmasak voltak azok az órák, mikor dolgoznia kellett, vért kellett izzadnia pár forintért, hogy meglegyen a tandíja. Valamikor olyan fáradt volt, hogy elaludt a zongorán. A végére azt a történetet hagyta, amikor találkoztak. Amikor nem tudták, hogy ki is a másik, ott a metrókocsiban. Örült, hogy egy olyan lánnyal beszélhet, aki megérti őt és nem zavarja, hogy honnan jött. Ezek után esküdözött mindenre és mindenkire, hogy nem ő írta azt a levelet, amit nála találtak. Sose tenne olyat, ami ártana neki.

Utána pedig csendben volt. Egy szót sem szólt. Elnyomta az álom, amelyben boldog volt és Szandrával zongorázhatott.

- Fiatalember, örülnénk, ha elmenne! Több, mint egy hete itt van már... - ébresztgette az egyik nővér.

- Nem! Akár a zongorázásról is lemondok csak hadd maradhassak vele! Tudnia kell, hogy nem én írtam neki azt a levelet! - kiabálta, miközben foggal körömmel kapaszkodott, hogy ne dobják ki a kórteremből.

- Ugyan, egy vendéget nem szokás kidobni csak úgy... - szólalt meg Szandra halk, akadozó hangja.

- Szandra! -termett rögtön mellette. - Nem én írtam... én...én...

- Tudom - bólogatott erőtlenül. - Nem ülnél itt, ha te lettél volna... - suttogta. - A... a bal kezem... nem érzem... - pityeredett el. - Miért?

- Sajnálom... - hajtotta le szomorúan a fejét Tamás. - De... attól tartok, hogy két kézzel már soha... nem zongorázhatsz...

-  Ne...! - nyögte elfúló hangon. - Nem lehet...

- Sajnálom... - hajtotta rá a fejét a zokogó lány kezére. - Tényleg, sajnálom...

Egész éjjel csak ezt az egyszerű, bocsánatkérő szót hajtogatta.  Semmi mást nem vett ajkaira, csak hogy „Sajnálom!" Szandra pedig erőtlenül mondogatta neki, hogy nincs semmi baj, hiszen életben van. Annyira rossz nem lehet a helyzet, ha Isten életben hagyta. Valami feladat vár még rá.

Reggel, mikor Szandra szülei megérkeztek, hogy lássák lányukat, Tamást a földön ülve találták, ahogy még mindig ugyanazt az egy szót hajtogatja. Lányuk pedig aludt, békésen, mint egy angyal.

- Mi történt? - kérdezte Szandra édesanya, mikor lánya mellé lépett.

- Sajnálom... - válaszolta a fiú.

- De mit? - harsant fel az apuka is. -Te se nyertél! Tehát felesleges volt ez az egész malőr!

- Tudom...

- Anyu, apu... -nyökögte a lány álmoskás, sírós hangon.

- Kincsem! - szorította magához édesanyja.

- Én... én már nem akarok élni. Nincs értelme, ha nem tudok zongorázni... Semmi máshoz nem értek... csak ehhez. Kérlek, ne kelljen szenvednem!

- Ilyenekre ne is gondolj, édesem! - szorította magához anyja. - Miért ne értenél valamihez? Hiszen taníthatnál zongorát a kicsiknek. Ahhoz elég egy kéz is - zokogta az anya is.

- De... Mi értelme?

- Szandra! Tudom, hogy úgy neveltünk téged, hogy csak az álmodnak élj, és valósítsd azt meg, de ha meghalnál, akkor rengeteg embernek hiányoznál. Nem lenne ugyan az nélküled. Ez a szegény legény is kitartóan itt van már egy hete.  Még az orvosok se tudták kitenni innen. Ékes bizonyítéka annak, hogy nélküled ő se lenne a régi. Igaz, fiam? - csapta hátba Tamást egy férfias ütéssel.

- Igen, uram! - válaszolta tisztesség teljes hangon, de közben keserű pillantásokat vetett a lányra.

- Tehát, az itt a kérdés, hogy feladod vagy folytatod?

- Apu, én...

- Jól gondold meg! - figyelmeztette édesapja.

- Én... én nem tudom, hogy lehetetlen, ezért megcsinálom! - mosolyodott el a lány és magához szorított mindenkit, aki a szobában volt.

Így történt ez, kérem szépen. Nekem is így mesélte édesanyám. Igaz, ő még hozzá tette, hogy Szandra és Tamás összeházasodtak, mint a magyar népmesékben, minden vidám és jó.   

Szandra pedig nem adta fel egyszer sem. Addig küzdött, amíg nem taníthatott. A legjobb és legkeresettebb zongoratanár volt, aki élt Magyarországon. Tamás pedig a legjobb zongorista. Nemcsak az országban, hanem egész Európában.

Ha nem hiszed el nekem, akkor járj utána, mint a népmeséknek!